Bikácsy Gergely

Három páter

Szeráfi bariton

Mindenki páter lesz, akiről most írok! Még a fráterek is.

Első római napomon rohantam az Apollinarius-templomba gregorián éneket hallgatni. A templom üres volt, továbbirányítottak a Pantheonba. Egyed Péter erdélyi író Sabrina című kisregényében ezt olvastam a Pantheonról: „és amikor meggyújtották a tizenkét embermagasságú gyertyát, érces hangján megzendült egy spanyol főpap szeráfi baritonja”. Másutt: „Poletti bíboros, a rómaiak kedvenc, szeretett érseke”. Poletti bíboros? Fiktív vagy valóságos figura? Nekem a spanyol főpap tizenkét embermagasságú gyertya fényénél megzendülő szeráfi baritonja helyett dulakodó, zajos turistatömeg, német főpap jutott a Pantheonban, burkus mise, és másnap Poletti bíboros helyett a kevéssé vonzó X bíboros savanyú fizimiskája…

 

Forró májusban a Ponte Sisto előtti járdán, a piros lámpánál átjárásra várva észrevettem, hogy X bíboros mellett állok. Idős hölgyet kísért, akin az látszott, hogy nagyon ritkán, tán először jár Rómában: a Trasteverére készültek átmenni a hídon. Azóta is minduntalan és feszélyező emlékként ugrik elém ez a kép. X bíboros rangrejtve, egyszerű papi ruhában, rosszkedvűen várva a zöld jelzésre. Otthon olyan véleményt is hallottam, hogy – akár elődje – ő is a Kádár-rendszer kreatúrája, legalábbis kiszolgálója volt. Rágalom vagy sem: alig érdekelt, nekem Mars-lakó, számomra marsbéli élettel, hite béklyójában, munkaruhája furcsa jelmezében, és számomra idegen gondolatokkal. Nem, mégsem így van. Eszerint nem sok közünk lenne egymáshoz, pedig – berzenkedem bevallani – van. Ugyanis az a helyzet, hogy én is a Marsról potytyantam Rómába, hisz ezért látom egyáltalán meg: marsbéli társ, s ha mégoly idegen, nem mehetünk el egymás mellett láthatatlanul. Ahogy ott állt az egyszerűen, de rosszul öltözött idős hölggyel, egy kényszeredett puritán benyomását keltette. Puritán malgré lui.

Ha puritán, akkor már leginkább Bulányi atyával szeretnék találkozni a Ponte Sistón. Érdekes, egy vele készült hosszú interjúból anélkül elkapott az eredetisége és „súlya”, hogy igazán ismerném életét és a tanait. X-ről sokat nem tudok, azt azért igen, hogy egyetértett Bulányi megbüntetésével, azt azért igen, hogy dől a szólam és a kenetteljes politikusi unalom minden szavából. Érdekes, Bulányi ritkábban jár erre. Egy magyar istenkeresőnek (ateistának? deistának? melyik vagyok?) még Rómában is olyan főreverendás jut, akit azzal rágalmaznak, hogy mindig a víz felszínén marad, és nem kőnél súlyosabb „szeráfi bariton”. Hát még a hívőnek! Annak helyeselnie kellett a Bulányira kirótt büntetést. Vagy elfojtani magában az ellenkezést. Miért? Volt erről, lehetett élénk és nyilvános vita az Új Emberben? Mert a Népszabadságban nem volt.

Páter Töhötöm

Találtam otthon az antikváriumban egy könyvet. Belelapoztam, hazavittem. Jezsuiták és szabadkőművesek (Universum Kiadó, Szeged, 1990). Amennyire tudom, semmi visszhangja nem támadt. Évekkel később, Róma után került a kezembe. Antikváriumban, poros polcon hevert.

Íróját, Nagy Töhötöm egykori jezsuita főpapot ki ismeri itthon? És ki ismeri Argentínában, Uruguayban, élete másik színpadán? Itthon – meg majd száműzetésük közös földjén, Amerikában – Thassy Jenő ismerhette volna. A „Kis Kretén”, így gúnyolták a katonaiskolában Thassy Jenőt, aki előbb szintén a kalocsai jezsuita iskolába járt, miként Nagy Töhötöm. Mindkettejüket a Zeusznak mondott páter, később pedig Raile Jakab, „Jaksi” tanította. Raile Jakab – mint olvasom – Mindszenty mellett szóba jött esztergomi érsekként. Vagy épp az a baj, hogy szóba se jött, csak Thassy és Nagy Töhötöm szerette volna, pedig nem ismerték egymást. Talán nem: épp az az érdekes a memoárok párhuzamos olvasásában, hogy összekapcsolódnak, és a keresztkapcsokból többet tudunk, mint külön-külön maga a két memoáríró.

Az egykori főjezsuita Argentínában írta emlékezéseit, és már nem jezsuita, amikor megírja. A szabadkőművességet rokonnak érzi a jezsuitizmussal, jó rokonnak. Könyve ezért bizonyos feltűnést kelt szerte a világon. Érdekel is meg taszít is a két rejtelmes rokon. Lapozom, és máris úgy érzem, mégiscsak a stílusa érdekel legjobban egy memoárnak, ott sok minden rejlik. Hátha az is ott rejlik, melyik rokonhoz áll közelebb titkon a szerző szíve. Hihetetlenül érdekes volna tisztán stílelemzésből, afféle explication de texte segítségével kitalálni, hogy minek érzi magát legbelül. Mindenesetre – durván egyszerűsítve mondom, majd a stílelemzők jobban – életregényében legerősebb a diplomatamemoárok stílusa, nekem erősebbnek tűnik, mint az igazi szellemi emberé. Büszkén, fémesen csendül, amikor fiatalon már a jezsuita mozgalomnak egyik, nem is olyan kicsiny rangú harcosa. 1945, Róma:

„Mire kiértem Rómába, már megtörtént a választás: az új Prepositus Generalis P. Jannsens János lett, és P. de Boynes, aki addig vikárius volt, Admonitora lett.” Tényszerű emlékezés. „P. Provinciális elkérte és áttanulmányozta írásaimat, és kijelentette P. Leibernek és a P. Assistensnek, hogy egyoldalú írások, sok túlzással. P. Leiber nagyon megijedt, hogy most ő is bukni fog, mert ő ajánlott be Őszentségének, és pártfogolt mindvégig.” Ez már talán túl tényszerű nekem, hegyes intrikák mestervizsgája.

 

Olyan idegen nekem, hogy már-már ez teszi hol rideg, hol lelkesen önigazoló stílusát érdekessé. „Imprudenciát” követett el Rómában is, meg hazatérve itthon, még 1945-ben. Imprudencia, ízlelgetem. De még izgalmasabb latin szavak következnek. „Miramur! Ez az a híres szó, csodálkozunk, amellyel a P. Generális feddő levelei szoktak kezdődni.”

„December 12. Ünnepélyes nagy disputa a Jézus Társasága Gregoriána egyetemén. Imponáló volt. Az első sorokban kilenc bíboros ült, néhány nagykövet, több általános rendfőnök és az úgynevezett »tömeg«: kezdődött mintegy negyven-ötven érsekkel. […] Lehettek úgy ötezren, hallgatói a világ legelső pápai egyetemének, amelyet még Szent Ignác idejében alapítottak a jezsuiták. Remek énekszámok vezették be az ünnepélyt. Aztán szikráztak az acélpengék, s Fares diffikultásai után P. Garrigou-Lagrange egészen a mélybe hatolt le. Mély hatással volt rám az egész. Büszkén mentem haza, hogy én ennek a rendnek lehetek a tagja.”

Van benne valami kamaszos lelkesedés e „mélybe hatoló” emlék felidézésében, a fogalmazás peckes hibáit is a naivság okozza. Irigylésre méltó, mint a Pál utcai fiúk gittegyletnaplója. Aztán alszom rá egyet, és mégsem irigylem annyira. „Nem szeretnék olyan társaság tagja lenni, amely engem is felvesz” – Woody Allen idézi, de ki az eredeti: Oscar Wilde talán.

Büszkén ír és nyársat nyelve, tehát mereven, hivatalnokiasan – így: „Az igazi nehézség nem ezen a felületen mozog a lelkemben.”

 

Mozog a nehézség a lelkemben, egészen más, messzi felületen mozog, és valahogy az egykori „Kis Kretén”, Thassy Jenő tétova gyávaságait is bevalló figurája sokkal rokonszenvesebb a számomra a Veszélyes vidék lapjairól. Most jut eszembe: őt nem tudom páterként közéjük skatulyázni, holott – kitalálható? – Thassy szintén jezsuita iskolában kezdte, Kalocsán iskolatársak voltak (bár sajnos egyikük sem említi). Adjam a kedélyesen cirkalmas és erőltetett Három páter meg a negyedik címet e fejezetnek? Modoros vicc lenne, többek közt mert már a háromból sem páter az egyik, miként ez majd mindjárt kiderül.

 

Viszolygok a diplomatáktól, de tekintsem bár annak vagy lázadó papnak, érdekes lett volna P. Nagy Töhötömmel Rómában időzni 1946-ban. A Vatikán előszobáiban, a történelemcsinálók szoknyája mellett. Ahogy a jövendő VI. Pállal (Msr. Montinival) tanácskozik Mindszentyről, belelesni a Mindszentyt bíráló és a pápának elküldött levelébe – amit a pápai tikárság azonnal továbbított a bemártott Mindszentynek, végigélni a bukott jezsuitával meghurcoltatását, vele utazni messze, Argentínába és a hitvesztésbe. (Utaznék vele, mindegy, mennyire rokon- vagy ellenszenves, de magyar nyelvű írásmódja nem hagyja, kizár a nagy utazásból, latinra támadna kedvem fordítani, ha tudnék latinul úgy, mint ő…)

Hanno fatto un peccato grande. Nagy volt a vétkük feletteseinek, mondja. ’45–’46-ban szerinte minden magas vatikáni méltóság helyeselte, hogy ő a Kalot és az egyház védelmében kapcsolatokat építsen az oroszokkal, és elhűltek arra a hírre, hogy Mindszenty Habsburg Ottóért és a királyság visszaállításáért küzd, mely hírt ő maga hozta sietve Magyarországból. De a Rómában regnáló magyar vallási vezetők „bemártották”, és mert szemben állt Mindszentyvel, sőt intrikált ellene, száműzték az argentin pampákra.

„Képtelen vagyok élni magasabb ideál és életcél nélkül. Világosan látom, hogy fizikailag elviselhetetlenné lesz az életem, ha nem érzem, hogy egy magasabb eszméért küzdenem kell, mégpedig nem egyedül, hanem szervezetten, másokkal együtt.” Ezt akkor mondja, amikor hitét vesztve Argentínában elbocsáttatását kéri a jezsuita rendből, és megáhítja csillapíthatatlan vággyal a szabadkőművesek életét.

Ha van valami, ami már nem lehet idegenebb tőlem, az vészesen hasonlít emez olthatatlan vágyhoz: „szervezetten küzdeni egy nagy eszméért”. Mások a példaképeim, én is lehetek tán büszke, nem csak a magasabb eszmékért szervezetten tenni vágyók. Vágyott volna efféle tenni vágyásra Szókratész? Platón? Montaigne? De ha legalább Pascal vágyott volna, aki egyházi rendben tanult! Mondjunk másokat. Shakespeare, Cervantes? Swift például püspök volt, és nem minden becsvágy nélkül: vágyott ő nemes eszméért cohorsban küzdeni? Szegény József Attila bezzeg vágyott ilyesmire, zúgj, erdő elvtárs, meg is jutalmazták vágyottai. Nekem akkor lenne elviselhetetlenné az életem, ha ez történne velem, ha hadoszlopban (véres haha-hadoszlopban), izzó hittel közösen küzdenék valakikkel. Sajnos, ismerem a léptek ilyen dobbanását, merthogy gyerekkoromban megtörtént, buzgón vonultam vörös nyakkendőmben. „Piros hitünk rajtunk az ing” – írta egy osztálytársam a faliújságra (az MTI etruszkügyi tudósítója lett később). Irigyeltem. A verséért irigyeltem, vagy inkább az eszmei mondanivalóért? A nagy Eszme! Küzdeni érette! Nagybetűvel mindent, akkor nagyra növünk, törpék. Egyik Nagy Eszme után a Másikért! Csak Eszme legyen, és csiholják, kovácsolják fényesre, vakítóra őket nagy meg zárt és titkos műhelyekben komor gyertyafénynél…

Brr. Mégis így érdekes a világ, így van ez jól, ez is kell a világba, a titkos és zárt eszmeműhelyek. Csak hatalomra ne jussatok, ti komor gyertyák, szűkölve futottam föl, fölfelé a San Clemente föld alatti kazamatáinak titkos Mithrász-szentélyéből is első római utamon, dobogva futottam a szűk folyosókon, dobogásom nyúlgyáva iszkolás volt, nem büszke roham: felmentésemet kérem, osztályfőnök és tornatanár úr, ne várjon rám komoran egyetlen Nagy Eszme sem, még az antipólusa sem, még az ősrégi sem, meg a holnaputáni sem…

Ennél már csak a „megszervezettségét áhító ember” idegenebb tőlem, a falanxba vágyó – a kultúrtörténetté nemespenészült eszmék még okosíthatnak. De jól van, legyenek falanxáhítók és csoportban küzdeni vágyók is: lehetnek ott, ahol én nem, virágozzanak összegyülekezve, de csak ha én messze vagyok tőlük. Miként Montaigne mondta, rádöbbenve előbb, mint a tudósok: egy ember egy másik embertől sokkal inkább tud különbözni, mint valamely állatfaj egyede egy másik állatfajétól. (Úgy mondják, Montaigne-t alig érdekelte valami Rómában.)

 

Ó, ha az X betű magyarul is Róma szeretett főpapját, Poletti bíborost jelentené, ha Poletti bíboros várakozna mellettem a Ponte Sisto előtt, átkelésre várva. Miért ingerel a Mindszenty konokságval hajlékonyan szembeszegülő Nagy Töhötöm? Nekem egyik sem kellene, sem M., sem X, sem N. T.? Buńuelnek élete végén legjobb barátja volt egy jezsuita teológus, Lusuviaga atya, aki roppant érdekes és értelmes módon elemezte Buńuel filmjeit, ezért aztán – meg más okból is (komor fényű olvasmányok) – számomra a bencések mellett a jezsuiták a leg… ha nem is vonzóbb, de legimponálóbb szerzetesek. Rokonszenves Páter Töhötöm is, de azért a széles látókörű magyar ex-atya önéletírásából nekem hiányzik valami. A bűn fertője hiányzik, ennek megvallása. Hanno fatto (ők vétkeztek), mondja, vagy idéz valakit mások rossz (politikusi) ostobaságairól. A politikusi-hivatásbeli ostobaság amúgy sem a személy maga. És azt soha nem mondja, hogy „ho fatto molto peccati grandi”, hogy „én találtattam vétkesnek”, mégpedig nem is tán hivatalbéli, politikusi tévedésben, mert az érdektelen ostobaság, hanem magánlétemben, mindenféle fertőben, halálos bűnökben, és ezért lehet később, ezt átélve, nagy keresztény Szent Ágoston. (Okítani vágyom a volt jezsuita főpapot? Hm.) Nem okítom, sőt nem is kívánok neki átélt halálos bűnöket, azt ki kell érdemelni, nagy a gyanúm, hogy én magam sem éltem át, mert nem érdemeltem ki, de legalább gyáva lett volna, mint Thassy Jenő, meg mi mind, „Kis Kretének”…

A kereszténységet és nagy ellenfeleit, a nagy ellenfél szellemi irányait N. T. heves buzgalommal megismerné. Kutat, keres, végül mindezt a szabadkőművesekben véli felfedezni, viszont de Sade márkiról nem tud: nincs a könyvében nyoma, hogy tudna róla. Sőt, olyan a könyve, hogy el sem lehet képzelni benne az ijesztő márkit.

Jobban imponál nekem a megvénült ateista Buńuel barátja és tanácsadója, a fent említett Lusuviaga atya, a mexikói jezsuita (Páter Töhötöm is ismerhette argentínai idejéből – talán). Lusuviaga nagyon is méltatja a márkit. A bűn és szexualitás lakmuszpapírja nélkül nem képzelhető el a kereszténység, mondja, és ez Buńuel életművének legnagyobb tanulsága. Ha úgy tetszik, Sade márkiénak is. Az Isten-eszmétől elszakítva sem Sade, de Buńuel alkotásaiban sem létezhetne a nagybetűs és rejtélyes Erotika, csak a puszta szexuális kapcsolat vágya vagy hiánya.

 

Ahogy most a fényképét nézem a Jezsuiták és szabadkőművesek hátlapján, egyre erősödik a bizonyosságom, hogy szerzőjével egyszer találkoztam az Akadémiai Kiadó lexikonszerkesztőségében, a hetvenes évek elején. Nem volt állásom, nem volt lakásom, nem volt barátnőm. „A cipőm mellett jártam” – mint akkori legjobb barátom mondta önmagáról. A húgom és férje kölcsönadták Szüret utcai kis lakásukat. Január vége volt, iszonyú hideg. Bőröndben vittem fel tűzifát, és begyújtottam a régi cserépkályhába. Egyik kezemben az írógépet cipeltem, a másikban a tűzifával teli bőröndöt. Kutyák vonítottak, jeges volt a járda. Andrzej Wajdáról írtam könyvet a Gondolat Kiadónak. Nem tudtam újranézni a filmjeit, emlékezetből írtam, görcsösen. Napokig ki sem mozdultam a lakásból. A szomszédban egy hatalmas kuvasz meg egy tacskó. Ha megálltam a ház előtt, villámló szemekkel rohantak felém a rácsig: mindig a tacskó kezdte, de útközben nagy ugrásokkal lehagyta őt a kuvasz.

Akkor egy ismerősöm üzent, hogy menjek be az Akadémiaiba, a Nagylexikon szerkesztőségébe, mert a filmrovattól kapok valami megbízást. Az Akadémiai Kiadó akkor a Vörösmarty téren volt a ronda, új Vigadó-palotában.

Páternoszter. Ment fölfelé. Halálmegvető bátorsággal beleléptem, emelkedtem a tizedikig, ott szándékosan megvártam, míg átfordul. Volt, akinek szétzúzta a fejét, mert megijedt, és átfordulás előtt ki akart ugrani, én kivártam. Jött velem lefelé föntről a páternoszter. Kiléptem. Nem tudtam, hányadik emelet, hányas szoba, mindenféle nyilak mutatták a számokat, de logikátlanul és követhetetlenül. Elmentem egy ajtó előtt, melyre az volt kiírva, hogy dr. Décsi Gyula. Ezt a nevet már akkor is ismertem. A szótárszerkesztőség vezetője lett, miként azelőtt Farkas Mihály egy másik kiadó lektora. Décsi Gyula, aki személyesen vallatta Mindszentyt. Nem ütött, csak parancsolta, hogy üssenek.

Én a ferdén szemben levő szobába nyitottam be. Magas, hosszú fejű figura ült az asztalnál. Nem így volt. Az ablaknál magas, hosszú arcú férfi állt. Megtorpantam. Nem így. A folyosón magas, érdekesen hosszú arcú alak közeledett? Öreges volt és fiatal egyszerre. A liftből lépett ki? Előretessékelt. Nem. Csodálkozva nézett rám: „Parancsoljon. Kit keres?” Azt hittem, hozzá tartozik a filmrovat. Fogalmam sem volt, hogy kicsoda. Hogy milyen élete volt, a csalódásoknak milyen hegyeit… – ahogy most belegondolok, két Himaláját is bejárt, a jezsuita világmegváltás és a szabadkőműves világmegváltás csúcsait. Aztán a két hegyet ki akarta békíteni egy harmadikkal. A harmadik, az torz hegy volt, büdös virágokkal és szennyes hóval, abba itt halt bele, Pesten, a lexikonszerkesztőségben. Jó tüdő kellett a két és fél Himalájához. Kifelé indultam (be sem léptem az irodájába). „Bocsánat” – mondtam. „Elnézést” – mondta ő, udvariasan mosolygott.

Teljesen mindegy, hogy köszönt-e nekem, és udvariasan mosolygott-e, mint ahogy az is teljesen érdektelen, egyáltalán láttam-e, találkoztunk-e a folyosón, ő volt-e a magas, érdekesen hosszú arcú figura, vagy nem ő volt, hanem Kovács XII. István segédszerkesztő. Az kicsit érdekesebb, hogy ők ketten… az hogy is volt, hogy ők ketten? Köszöntek egymásnak nyilván – de kezet is fogott dr. Décsi Gyula ex-hóhérparancsnokkal? Bemutatták őket egymásnak? Néha egymás mellé kerültek a hivatal presszójában? Kávéztak udvariasan? Vagy nem is köszönt neki? Ki köszönt kinek? Ki mondta, hogy „hogy van?”, „szép időnk van”, „sok a munka”? Ezt ki írja meg? Ki írja meg őket? Hogy így volt, vagy egyáltalán, de egyes-egyáltalán nem így volt, mert nem is lehetett így?

Sajnos, így lehetett.

 

Torontál megyében született, előbb Rómában szeretett volna meghalni, de – mivel szembeszállt Mindszentyvel – a Vatikánból Uruguayba száműzték. Az argentin pampákon akarta feltámasztani a Kalot-mozgalmat. Mi az a Kalot? Idézzek ásíttató lexikoncikket, dehogy idézek, tessék utánanézni, mint én. Mindenki tudhat annyit, mint én, keressék ugyanott.

Képes dokumentációt küldött Perón elnöknek, állítólag Eva Perónnal is tárgyalt. Vagy csak kérte a kihallgatást? Ott aztán valóban senki sem tudta, mi az a Kalot. Hazajött, de aztán mégis Argentínában hamvasztották el. Utolsó akarata szerint nem itthon.

Mikor én véletlenül megismertem a lexikonszerkesztőségben, már Magyarországon sem tudta senki, mi volt a Kalot, ráadásul én sem tudtam. Magyarországon éltem. Ő Argentínából érkezett. Furcsa lehetett neki a Külügytől vagy a Belügytől, vagy a Kultúrkapcsolatok Intézetétől kapott lakás. Akármelyik cég intézte, nyilván egy BM kiutalta és nyilván BM felügyelte villában kellett élnie valahol Weöres Sándorék kertje közelében, a József-hegyen. Rálátott az amerikai nagykövetségre. Ha jó távcsöve volt, láthatta a nagykövetség ablakában álldogáló Mindszentyt. Nem volt jó távcsöve. Senkinek sem volt.

Frater Rabanus

Sokszor jártam vele meccsekre. Ő nem lett páter, csak én hívom annak. Kispap volt Rómában, aztán hazajött világi tudósnak. Rabán bácsi és apám a kispesti gimnáziumban úgy ismerték meg egymást, hogy a ’44. március 19-e utáni napon mindketten, félretéve az aznapi tantervet, Kölcsey és Vörösmarty apropóján Magyarország elveszett függetlenségéről beszéltek az osztályukban.

 

’56 szeptemberében, tanévkezdéskor izgatottan és büszkén mutattam Rabán bácsinak Rákosi-címeres olasz tankönyvemet. Az orosz és az olasz nyelv alapvető rokon vonásai címmel tanulságos függeléket is csatoltak a végére. Vagy épphogy így kezdődött, melléklettel, mintegy igazolásként? Engem a nyílt „o” és a zárt „o” kiejtési különbsége kötött le. Nem egészen értettem. Na már most a „buon giornót” hogy ejtsem, hisz semmiféle u hangot nem is hallottam ilyenkor? Nemhogy a nyílt „o”-val tudjak bíbelődni…

Miért jött haza? Mi történik, ha kint marad? Nagy karriert futott volna be a Vatikánban? Tudós főpap? Elképzelem. Elképzelem a Sapienza egyetem teológia szakán. Pedig nyilván a Gregorián Egyetemre járt, ha egyszer kispap volt. A Quirinale alján, ott a Gregorianum. De nem avatták pappá. Beleszeretett valakibe? (Meg olyan is van, hogy elveszti a hitét. Páter Töhötöm SJ például hitét vesztve – nem Istenben, csak a rendjében – belépett a szabadkőművesek argentin nagypáholyába: ott is vezető lett.)

 

Nehéz ilyen hirtelen belefogni. Kitérő.

 

Prokopius atya könyvét olvasom. Memoártöredékek, jegyzetek. Kavicsdobáló. Rómában adatta ki, saját kiadásban? Legalábbis a vaskos könyvön nem szerepel kiadó. Ráncos, öngyötrő hajlamú tehetségről árulkodó tekintet. 1987. Lehet úgy hatvanöt-hetven éves. És ’98-ban a kedves Katalin nővér ott a római Szent István-házban mikor megmutatta a kápolnát: „Reggelente Prokopius atya misézik”, mondta. A kápolnát is ő tervezte. Annak freskóját is ő festette, és talán még az ablakrózsákat is. Katalin nővér letérdelt, keresztet vetett, én zavartan álldogáltam: ki látott már térdelő deistát?

 

1999. nyár végén hosszú beszélgetés a Kossuth Rádióban. Női riporter beszélget vele. „Furcsa ezt mondanom – kezdi a női riporter –, de ön nyolcvanéves korában is, elnézést, tudom, hogy kicsit furcsa, ön feltűnően szép férfi.” Ez érdekes: a tíz évvel ezelőtti fényképen gyűrött arcú, mégpedig – tudom, hogy furcsa egy kicsit, de – öngyötrően gyűrött arcú, és ha ostorral vernek, akkor sem jut eszembe, hogy „szép férfi”. A beszélgetés egyébként csalódást keltő, PP bántóan egyszerűsít, kitér, hárít. Ifjúkorában a nőkre azért nem gondolt, mondja, mert a nők elvonták volna a festészettől, és ő nagyon erősen festő akart lenni. Raffaello, Modigliani, Picasso vagy ezernyi kezdő festő nem épp a nőkből merít vad és igaz színeket? (A női riporter mélyen hallgat, nem kérdez ilyesmit.) PP atya könyve, a Kavicsdobáló sokkal jobb, mint ez a beszélgetés.

Több könyve is megjelent, erről fogalmam sem volt. Mit tudtam én róla, annyit se tán, mint Nagy Töhötömről! E könyvben botló, szokatlan mondatokat ír, néha dúl a túldíszített cikornya. Máskor: „Tegnap teljes beadással szurkáltunk bajnétunkkal [sic] az absztrakt látás ellen. Elembertelenedése mutogatta fogait rémképül. Ma lenézzük a még mindig ábrázolókat. Túlhaladott álláspont.” Meglehetősen nehéz értelmezni, zökken, csikorog a nyelv, fura, majdnem érthetetlen stílus, de talán így érdekes. Érdekesebb, mint a magas polcról zuhanó diplomatáé volt.

Szegény csóróként nevelkedett. „Tősgyökeres fajsuttyó” – írja gyerekkoráról. Tétova, lassan érő szellem. Még ’57 januárjában is áldásos engedélyt akart kérni valami felettesétől, hogy disszidálhasson. Békés Gellért kiáltott rá a rommá lőtt Nagykörúton, menjen, menjen már gyorsan. Kész csoda, hogy megérkezett Rómába. Nyomorgott. Firenzében éhezett. Ligabuét és Kontulyt tartja nagyon nagyra. (Ki ez a Kontuly? Kontulyról, szégyenemre, semmit sem tudok.) Elég nekem római festőnek Tuboly, aki pompás olasz ételeket főz a Magyar Akadémián, és a tetőteraszon a legjobb borokkal kínál: miközben Afrikából megérkeznek a fecskék, ő elővesz egy nagy palack Grappát.

Nincs sok kapcsom PP atyához, még annyi sincs, mint Sz. F. jezsuita tanárhoz, aki Pilinszky kísérője volt valamikor Rómában, és aki nem válaszolt Pilinszky római napjairól érdeklődő levelemre, arra sem, hogy hol lakott Pilinszky, melyik kolostorban.

 

Vissza frater Rabanushoz.

Nem kimenni, hazajönni volt botorság Rómából. Ezt az ávós tisztek jobban tudták, mint néhány tudós humanista, mert dupla buzgalommal verték a Nyugatról hazatérteket. Ki az, aki nem vigyorodik el, amikor erről olvas? Sok szívtelen emberből áll az utókor.

 

Rabanus meghalt, és itthon halt meg (már a puha hatvanas években), mert állandóan támadták, gáncsolták. Másik, nem megvalósult életében vatikáni főpapnak képzelem, tudósnak a nagy Könyvtárban. Életvidám, borivó pápai tudósnak. Prokop atya, ha meglátogatja a Vatikáni Könyvtárban, bizonyára leborul előtte. Vagy meghajol legalább. „Pater Rabanus” – mormolja talán. Ha másképp alakul. De Rabanust itthon kis áskálódások gyötörték egy nagy könyvtárban. Szürkébb lett, mint Rómában volt, de e színben is vadította a szürkének születetteket. Meg egy nagyszabású figurát is, aki aztán egyáltalán nem szürke volt.

Fő ellenfele Delgado, e spanyol nevű magyar paptudós – mintha a híres Borgia pápa elevenedett volna fel erőt, ravaszságot, élni tudást és értelmet sugárzó figurájában – majd mindig mosolygott, ám bőszülten pipacsvörös lett, ha kellett, s kellett bizony (tehetséges kaméleon). Sajnos, sok mindenben felülmúlta Rabanust, bár nem mindenben volt igazabb nála. Delgado alkalmazkodó volt, Delgado eszes volt, undorát mosolyba fojtó. Például utálta, mégis jó kapcsolatban maradt a kor egyik leggusztustalanabb, szélhámos, gyáva és züllött figurájával, az etruszkológusból zsurnaliszta áltudóssá, párton kívüli díszbolsevistává fejlődött Poloniussal. (Talány, de sok értelmes és tisztességes ember tehetségesnek, rokonszenvesnek mondja a fiatal, a régebbi Poloniust, még Vas István is. Valóban az lett volna, jóravaló, és csak a kor roncsolta férgessé?) Mindenesetre, ha kellett, összefogtak ők ketten, Delgado és Polonius. Ez azért már így soknak bizonyult. Rabanusnak e Két Ellene Egyesült Köpönyeg ellen – mint a mai sport- és bűnügyiriporter-nyelv mondja – „esélye sem lehetett”. Elfogulatlan tudósnak – bár irgalmatlan filológiai apparátust kezelt, hatalmas anyagismeret birtokában – nem volt igazán jó: túl szenvedélyesen vitázott, odamart, harapott. Elképesztően sebezhetőnek mutatkozott az említett párossal szemben.

„Tessék elképzelni, Polonius középkori magyar irodalom előadásai abból állnak, hogy kiteszi maga elé Delgado professzor könyvét, és felolvassa, de úgy csinál, mintha nem is olvasná, hanem ő mondaná. Puskázik…” – meséltem egyetemi élményeimet, kicsit provokatívan, de nem túlozva semmit. Kíváncsi voltam, mit felel. Nem hitte el, de amikor már el kellett hinnie, a szürke sápadt árnyalata ült arcára. „Szélhámosok” – mormolta. Elfulladt, vizet kért. Akkor láttam utoljára.

Ex-páter Delgado nem maga végezte el, egy rútul jelentéktelen famulusára, Messarius jr-ra bízta a megsemmisítését. „Ez már nem a tudós, hanem a tépett ruhában stadionok lépcsőjén ágáló demagóg hangja” – írta e rút famulus Rabanus nagy tanulmányáról, melyben az sorra vette ex-páter Delgado tévedéseit. Tépett ruhában stadionok lépcsőjén, ezt írta hát erről a bérelt famulus. A célzás arra utalt, hogy Rabanus nagy futballdrukker.

 

Nem volt gyermeke. Engem egyszer beszélgetésre invitált. Vagy apám kérte, hogy beszélgessen velem? Az is lehet, hogy én magam, tőlem minden mazochizmus kitelt. 1961 tavasza lehetett. Merthogy nem találtam a helyem az egyetemen, nem nagyon érdekelt a magyar középkor és a humanizmus irodalma; nehéz volt, és nem tanultam az ófranciát sem. Lógtam, de ritkán bandában, inkább egyedül. Barátnőm nem volt, el sem tudtam képzelni, hogy lehetne, s hogy lesz valamikor. Gyors dugás valamelyik évfolyamtársnőmmel, legalább egyszer, ebben spekuláltam. Szilveszterkor sikerült egy nagy bulin, előszobai kabáthalmok alatt. Magányos voltam. A Gellérthegyen mászkáltam. A mozi sötétjébe bújtam. „Nem tűröm, hogy bárki is az élet legszebb időszakának mondja a húszéves kort” – csak később olvastam a híres francia igazságot.

Rabanus az íróasztalánál ült, háttal az ablaknak. Én szemben vele. Mint valami okos nevelő a kallódófélben levő tanítványával, úgy beszélt. Kijelentette, hogy talán megérti, de nem helyesli, hogy engem minden érdekel, és a relativitáselméletről olvasok könyvet, meg Maeterlinck könyvét a termeszek életéről, viszont nem teszem le a vizsgákat. Meg hogy nem tudok koncentrálni. „Hány éves volt apád, amikor születtél?” – kérdezte váratlanul. „Huszonnyolc.” Mintha nem tudta volna. Kicsit bántó volt, de alig sértődtem meg, inkább elcsodálkoztam. Imponált. Inkább rokonszenves volt, még most is. „Huszonnyolc? Hát akkor ezzel semmi baj nem lehet” – gondolkozott el egy kicsit. Latin és olasz könyvek sorakoztak, sokfajta lexikon, de hiába sorakoztak, én még többre számítottam, tán a Vatikáni Könyvtár kincseire.

Őt is minden érdekelte, talán azért intett, hogy ne érdekeljen „minden”. Felmondta a nagy Fradi harmincas évekbeli összes meccsének eredményét és összeállítását. Én Mándy Iván Csempe Pempéjéről tudtam valamit, de most ez alig érdekelte. Vagy úgy tett, mintha nem érdekelné, hiszen épp arra int, hogy ne érdekelje az embert minden.

Azt meg, hogy gyereke nem volt, engem viszont arról faggatott – született lustaságom és szétszórtságom okait kutatva –, hogy „hány éves volt apám, amikor én születtem” – lélektani csemege, nem bolygatnám tovább.

„Tépett ruhában a stadionok tribünjén?” Rabanus itthon valóban nem álmodott bíborruhásan. Tribün, ez maradt neki. Sokáig úgy tudtam, Delgado professzor meg a még magasabb rangú s ráadásul intézeti főnöke, a híres marxista akadémikus, Z. lehetetlenítette el. Sajnos, nem egészen így áll a dolog, és még fájdalmasabb: egy közmegbecsülésnek örvendő, feddhetetlen és rokonszenves tudóskollégája is ellene fordult. Pár éve a 2000 erről és Rabanus alakjáról izgalmas, zaklató dolgozatot közölt. Gázzal ölte meg magát, viaszosvászon konyhaasztalra borulva – sugallta ez a tehetségesen emlékező, megkésetten értelmes dolgozat. Más tanúvallomások szerint véletlen baleset történt. De így sem pontos, hogy kellene elmondani? A szívbeteg Rabanust egy kánikulai, különösen párás délelőtt telefonon behívták az Akadémiára. A tudós ex-fráter feketekávét kezdett főzni, vizet forralt a gáztűzhelyen.

Baleset, mégis? De miért volt nyitva több gázcsap?

 

Most hirtelen az jut eszembe, hogy a beszélgetésünk alatt végig meg akartam kérdezni, pontosan hol van az a bizonyos Soracte – „Nézd a Soractét, hó borítja”, vagy „hó fedi már”? –, hogy merre van, Rómától délre vagy északra, keletre vagy nyugatra, és tényleg hó borítja-e vajon ma is, de elfelejtettem.

Aznap Pesten sokkal melegebb volt, mint Rómában.