Brasnyó István

Az eredeti megkísértése

Originál! Originál! Az origo elveszíti súlyát, s végül is mivé lesz a metszéspont… Pihe lesz, juharpropeller, valaminek a társidoma, Kis barátom témakörébe vágó, aki ilyesmivel foglalkozik, párhuzamos jelenségekkel. Az ő személyével Tavaszy ha párhuzamos lenne, afféle nagyra értékelt ikerlény, de ugyan hol lenne ez megírva, hogy épp Tavaszy, meg hogy épp Kis barátom – ehhez még idejekorán fajokat kellett volna elegyíteni egymással: Kis barátom a maga keskeny homlokú mivoltában, fekete borostáival, mire sem emlékeztető színű szemével, mintha egyhuzamban vízfelület futásán merengene, hogy nagy tömegben egyre csak érkezik valahonnan, s ugyanígy távozik is másvalahova, ahol mégiscsak valami nagy víznyelőnek kell lennie, amelybe talán az egész földkerekség beleszakad, s mielőtt másutt újra fölbukkanna, kicserélődik, átváltozik, s miközben mindenestül megfoghatatlanná vagy követhetetlenné lesz, fontos folyamatok mehetnek végbe benne. Tavaszy viszont, ezzel párhuzamban, jórészt nyomon követhetően még tart is valahová, kitöltve az ő szakadatlan vágyakozásával és sóvárgásával, és menet közben képes ruhát is váltani, akárcsak egy átváltozóművész, ad a megjelenésére, ami a legtöbbször váratlanul vagy merőben fölöslegesen következik be: afféle garabonciás, és ki tudja, mit hurcol a zsákjában (a váltás ruháját, csak ezt senkivel sem közli). Ez lenne most az időszakos menetrendje az egymást légből kapott dolgokkal jelenleg is csak váltig bosszantó vagy minduntalan kizárni igyekvő ellentétpárnak, akik bizonyos elvonatkoztatott módon küzdenek egymással, vagy inkább egymás ellen, mozdulatlan, gigászi harcot vívnak egy, pusztán ha elméletinek mondható terepen vagy háttérben, mert ha szembetalálkoznának, bizonyára föl sem ismernék egymást, sejtelmük sem lenne a másik közelségéről, ennek lehetősége véletlenül sem adott a számukra. Akár két idegen, akik csak egy harmadik révén hozhatók kapcsolatba egymással, miként valami nagy, fülig szerelmes társaság központi figurái, de hogy végül is ki kibe szerelmes, ezt már csak ők maguk tudnák külön-külön, de azután ezt sem kérdezi tőlük senki, csak marad a levegő rejtelmes vibrálása köröttük, és a titokzatosság özöne, ahogy egyszerre fényes, éjszakai hófelhő lepné be visszfényével az arcukat – vigyázat, mert még hol van az ősz, a tél! –, s valaki ide nem illő alak tűnne fel elárvult körükben, érzelmektől mentesen és mindig készen próbára tenni a türelmüket, a mindenkori béketűrésüket, énje már eleve s érthetetlenül erre lenne berendezkedve; ha Júliuska is itt lenne, ő egyszerűen elhessentené, és akár valami végzettől, megmentené tőle a környezetét, e fikciók találkozását vagy épp egyezményes középpontját, de nem áll módjában szemmel tartani az itteni jelenet komplikálódását, sőt esetleges elfajulását, amikor tudata minden szuggesztív erejével önmaga termékenysége felé fordult, mind a figyelme, mind az érzékei, szándéka pedig innentől telítve van elszánt komolysággal.

A kőkemény cukorkaszemek kopogása elmarad mögötte, vagy épp ez a nem ideillő ropogtatja őket a foga alatt, kihívóan, mintha állandó vásárlójukká szegődött volna, s ennek az édes nyála csordulna ki a szája sarkán, de le sem törli, csak ólálkodik, egyelőre nem szólna senkihez sem, ennyire filozofikus alkatnak tűnik, a bölcselet igaz, ám félrelökött hívének, és mintha pusztán Kis barátommal lenne vitája, de aligha lehet képes annak a messzire ható gondolatait elérni, amelyek fölfoghatatlan jövő időkbe és vitathatatlanul kor- és időszerűségbe, a modernség féltett iróniájába vannak máris csomagolva, ha elgondolójuk öltözékét vélhetően pusztán ócska papír alkotja is, amelynek minden darabját éjszakai színes plakátokról hasogathatták le. Tehát Kis barátom érzelmei a mind lobbanékonyabb Tavaszyéval szemben inkább kiszámíthatatlanok, másfelé vagy semmire sem irányulóak, szinte nőiesen szeszélyesnek mondhatók, ha egyszer félig-meddig Júliuska képzelete hívta elő őket, miközben Tavaszy távol volt; Tavaszyról ellenben elképzelhető, hogy Júliuska közelléte egy szempillantás alatt fölvillanyozná, emocionális fölindulásra és belső háborgásra ösztönözné, amit nem is átallana a tudomására hozni, mert tekintettel aztán nemigen van senkire sem, bármekkora viszolygást váltana is ki Kis barátomból ez az önhitt, Júliuskával szembeni fellengzősség, mármint Tavaszy ösztönlényként való bizarr megnyilatkozása, emellett azt is figyelembe kell venni, hogy Kis barátomat már az a csúfondáros, nem ideillő személy is épp eléggé zavarja, majdhogy ki nem hozza a sodrából, őt!, ami szintén elképzelhetetlen volna megszokott körülményei közepette, amelyek után váltig sóvárog, bensőjét hatalmas, megtestesült vágyódás tölti ki, hogy vissza csak a festmények visszfényébe és a maga régi életmódjába, ahonnan a véletlen kisodorta: úgyhogy végeredményben a káprázatnak is lehet honvágya, mert Kis barátom mégsem válhatott Júliuska függvényévé, akármit testesítsen is meg Júliuska. Kis barátom mégsem lehet egy kortalan és vándorló kudarc öröktől fogva tartó materializálódása, valamit a javára is kellene írni, mielőtt végső sértődöttségében sünként összegömbölyödne, és végképp önmagába zárkózna a bizonytalanul kivehető utca – amelyen Júliuska halad végig – árkában, ahová éjszakánként csakugyan a sünök járnak össze röfögni egymásnak. Hogy Kis barátom oly tartósnak és mindenkor biztatónak indult pályája, kiterebélyesedő szellemrajza itt, egy időszakos vízfolyás mélyén szakadjon meg, szenvedjen hiátust, ezt először is Júliuska nem engedhetné meg, mivel valamennyi felelősség mégiscsak terheli Kis barátom dolgában, tartozik neki ennyivel, bár Kis barátom ezt úgysem lenne hajlandó tudomásul venni, egyszerűen elhárítaná magától, bagatellizálná a jelentőségét, már ha ennek volna a vélekedése számára bármi csekély jelentősége is: amikor tudván tudja, hogy mindenki maga a felelős a mindenkori állapotáért és a változó körülményeiért, sohasem az, aki e körülményeket megteremtette – és e megállapításnak még Júliuska is hasznát vehetné, mielőtt végleg eggyé válna vagy végképp azonosulna az elragadtatásnak azzal a magas fokával, ami máris mintegy uralkodik fölötte, akár valami kór vagy betegség, amellyel még csak szembe sem igyekszik szállni. Mert hogyan lehetne az, hogy valaki a tulajdon sugárzását hessentse el magától!

No, most az a nyálazó gátlástalan! Ahogyan az ekkorra bevette magát közéjük, mintha pusztán elméleti jelentősége volna, ám mindettől eltekintve mégis mindent össze akarna csorgatni, vagy pókhálóként be szándékozna szőni a nyálával: az már kétségtelen volt eddig is, hogy nem ideillő valaki, ezzel az égbekiáltó profánságával, szinte orcátlanságával – elsősorban a mozgásterét kellene erősen redukálni, még hogy épp a Júliuska cukorkáját rágcsálva rondítson össze mindent körülöttük, akár a disznó, emitt meg, ugye, ez a fülig szerelmes társaság… Gyötrött lelkek, akik inkább halk és komoly muzsikára vágynának, kábulatokra meg súlyos, lebilincselő igézetekre; fodros, parázs hajzatával meg vitathatatlanul dús korlátoltságával Tavaszy mostantól akár egészen otthonosan is érezhetné magát a körükben, mert ezek pusztán mintha feledni ruccantak volna ki ide, nyár végi, esti ábrándozásra a szálló harmat és a hullócsillagok alá, mert ki mást is lehetne ezzel hülyíteni, ha végül nem önmagukat? És akkor ez a nyálát csorgató afféle posztulátumként magától értetődően vegyül el társaságukban, csúf és egyszeriben trágár célzásokat téve mindenféle szerelemre, testek föltárható nyílásaira és idomaira, mint valami kórboncnok, akként hangoztatva állításait, mint igazságot, mert ha ezerszer is igazság, miért kell vele előhozakodnia? Hogy sohasem gondoltak volna eddig még arra, miszerint nem ártana alaposan helybenhagyni, eltángálni – egy valóságos amorettet! –, hogy csak úgy nyüszítsen, és vonítása, fájdalomteli üvöltése verje föl az éjszaka hosszát, amerre aztán menekülne, s így elkergetve maguk közül közelebbre juthatnának mindent meghatározó, leküzdhetetlen szerelmi ideáljukhoz, titkolt erekcióik kiváltójához, akiről nem tudhatják, merre járhat most: hiszen nem ez a szerelem lényege? Hogy mit sem sejteni és semmit sem tudni a hozzá fűződő igazságról…

A nem ideillő pedig a mentol hidegét érezve szájában a Júliuska cukorkájától, nyálát fröcskölve futna, fölhagyva ekkorra a rá nézve oly jellemző bömböléssel, és szemét meresztgetné a varázslatossá vált sötétségben, miként valami puttó, mert valójában az is lehet, csupán a kort vétette el, már azáltal is, hogy nem mindig ugyanaz értődik a „ma” fogalmán, mintha a zene lenne a kor leginkább meghatározó ismérve, s váltig különféle ismeretlen zenékre kellene hangolódnia, újabbakra és újabbakra, oktávokat ugrálva fel-alá a skálán, míg megtalálja a kellő hangvételt. Mert azt senki sem mondhatja, hogy nem keresi, mi más érződne mindvégig a hangján is, ha nem ez a mutálás – pedig alaposan, legalábbis évezredekkel túl lehet a kamaszkorán, ám mégis megállás nélkül azt vizslatja, kikhez csapódhatna oda, kisegítőként, akármiként, mivel igencsak rosszul tűri az egyedüllétet, azt a számára keserves időbeli folyamatot, aminek a megszakítására a szerelmesek macerálásával tett az imént ismételten balszerencsés kísérletet. Próbálkozásai azonban egyszer úgyis eredményre fognak vezetni, előbb-utóbb találni fog magának balekot, arra érdemesnek tartott befogadót, akinek azután sorra sugallhatja ötleteit, s az valami ősi szánalomból majd hajlik is a szavára, miként az a dolgok jelen menetéből is kikövetkeztethető: a sötét térségben, akár valami szentlélek vagy őrzőangyal, váratlan szerencsével csatlakozik két kóbor és már réges-rég eltájolódott valakihez, akiket maga az ég küldhetett a felvidítására, miközben a látszat mindvégig úgy mutatja, hogy a fölsőbb akarat, mármint a Gondviselés küldte őt emezeknek a megsegítésére, mivel, állítólag a frontról érkezvén, az egykori Korbava megye mostanra már a térképek szerint is elmosódott hadi útjairól, és most leginkább újfent zsákmányt szeretnének szerezni maguknak, ugyanis azt, amire a fronton tettek szert, menekülés közben – minő irónia! – rendre elveszítették vagy elhagyták, ellopták tőlük, úgyhogy oda a megtömött zsákjaik és iszákjaik, és jelenleg valamiképpen pótolni óhajtanák a keletkezett kárt, és mivel errefelé csupa sugárzó és védtelen gazdagságot tapasztalnak, talán nem is lesz olyan nehéz a dolguk, mint azt első szempillantásra gondolták volna, persze, csak ennek a puttónak a hathatós támogatása és az ő oldalukon történő elszánt beleélése és elkötelezettsége révén, ez volt a kiengesztelő elgondolásuk, miközben lefeslett talpú, nyomorult cipőjükben egyelőre még ismeretlen céljuk felé igyekeztek. (Hogy ezt majd a nem ideillő, ám szerintük közéjük igenis illő személy vagy jelenség fogja közölni velük.)

Az meg csak idegesítően szívta az édes, kicsorduló nyálát, ezzel lehetett tele a szájürege, és találomra valami visszeres fények felé bökött az égaljon – mielőtt még egyáltalán megkérdezték volna tőle a nevét, vagy azt, hogy hogyan is szólítsák –, hogy „Ott!”, és azután már arrafelé mentek, szinte egymás nyomába lépkedve, akár valami jól összeszokott csoport. Amikor már jó közelre értek, hogy a fölerősödött világolásban szinte egymás arcvonásait is ki tudták venni, a puttó, aki előttük járt a fölszántott talajon, mintha ismerte volna a járást, hirtelen hátrafordult, s ujját nyálas ajka elé tartva azt mondta: „Pszt!”, mire ők ketten innentől kezdve kussoltak, mintha itt is valami frontvonalon járnának, majd a puttó, anélkül, hogy valamit is szólna, hirtelen előreszaladt, bár eleinte nem látták e megmozdulása értelmét. Csak amikor nagy kutyafalka rohanta meg – nyilvánvalóan a szaga izgatta fel annyira a kutyákat –, fogták föl, hogy mi volt ezzel a szándéka: a kutyák elől a puttó, akár valami heves majom, sietve fölkapaszkodott egy alacsony törzsű fára, s mialatt azok a fa alatt acsarogtak és dühöngtek, kettejük számára ezzel voltaképpen szabaddá vált az út a lakóépület felé, amelynek arányait még csak nem is sejtették. Tehát ide kellett volna behatolniuk, hogy zsákmányt szerezzenek, és kárpótolják magukat harctéri veszteségeikért, elveszített, daliás és modern fegyverzetükért meg minden értékes holmijukért, aminek jelenleg nagy hiányát látták; egyedüli szerencséjük az volt, hogy mostanra kiveszett a világból a lámpaláz, a zavar és a hamarosan lejátszódó esetleges gonosztetteket megelőző félelem: egyikőjük sem érzett semmiféle izgatottságot sem, s hogy itt még higanyként megcsillanó felületű úszómedencét is láttak, nyomban felötlött bennük a fürdőzés gondolata – ugyan mi lehetne elragadóbb, mint anyaszült meztelenül úszkálni a csillagok alatt, ahogyan ez az élet keletkezésének kezdetekor történhetett (annál azért tompább agyúak voltak, hogy tudomásuk lett volna az élet keletkezésének akár föltételezett mikéntjéről is, effajta hipotézis csírája csupán az elmaradt lámpaláz helyén élhetett bennük, mint afféle sejtés vagy sejtelem), ám a zsákmányszerzés vágya még ennél is hevesebb volt a lelkükben, úgyhogy a kivilágított ablakok felé csörtettek a legváratlanabb rajtaütés és az ott föllelhetők foglyul ejtésének szándékával, azok viszont, összevissza két fő, ezt már az ablakok reszketeg üvegén keresztül világosan láthatták, szinte bűvölettől megdermedve, jegecesedő tekintettel és valósággal összegömbölyödve, létezésük előtti pózban teljes tudatukkal, az öntudatuk mélyéig rá voltak kapcsolódva a televíziós készülék képernyőjére, abból töltötték föl magukat, fogadva magukba az életükhöz szükséges, érzelmileg kiteljesedett indukációt, akár valami távolról eredő, belső indítékok sorozatát, távvezérlésű szerkezetekként a jövő idő nekik szánt impulzusait.

Ahogy azonban odabenn meglátták Rosszika pofikáját, mindketten szinte azon nyomban szerelmesek lettek belé, semmitől sem zavartatva bámulták (a hamisan acsargó vérebek ugyanis a fára menekült puttót őrizték, és lehullott nyálcseppjeit szaglászva igyekeztek is elcsípni szánalmas grabancát), gyönyörködtek benne, már-már tolakodóan édelegtek a félig eszméletlen, egy másik, inkább reménykeltő világba révedt képén, az iránt a másik iránt viszont, akit odabenn láttak, máris csillapíthatatlan dühöt és gyűlöletet éreztek, vetélytársukat ismerték föl benne, mintha a puttó alakította volna így, hogy az eredetileg elképzelt zsákmány megszerzése ilyen irányba módosuljon, és immár Rosszika testesítse meg számukra az eszményi zsákmányt mint kiteljesedett, felhőtlen ideát. Annál is inkább, mert a puttó ide nem követte őket, nem is mutatkozott, egyáltalán nem tolta közelébb azt a nyáltól csorgó és visszfényeket sugárzó ábrázatát, amelyet ennek a kettőnek eddigi futó ismeretségük során úgyszólván alkalma sem volt megjegyezni, hiszen egészen jól elvolt a sötét háttérben a kutyákkal, talán épp közéjük való is lehetett, Diána afféle vadásztársaként, míg előttük itt volt ez a gyönyörű rajzolatú, letarolatlan terep, ahol teljes biztonságban tudhatták magukat, véghetetlenül nagy nyugalom ölén, hogy különösebben még csak igyekezniük sem kellett balvégzetűnek tűnő dolguk lebonyolításával, mert ugyan ki zavarhatta volna meg őket? Hogy be fognak hatolni a szép, illatos, kivilágított házba, az már nyilvánvaló volt előttük, miként az is, hogy elsőként nyomban a szintén dermedt vetélytársat fogják semlegesíteni, ahhoz már aligha férhetett kétség, s hogy igyekeznek majd a végsőkig óvatosnak lenni, nehogy megzavarják az éltető fluidummal egyre csak töltekező Roszszikát, s azután majd szembeülnek vele, és egyvégtében csak gyönyörködnek benne, lesik arcán átsuhanó érzéseinek bőre alatti, rejtett játékát – bizonyára ekként képzelték, ilyen formában merült föl bennük a dolog, és ennek az elgondolásnak a fantáziaképe annyira lekötötte őket, hogy mostanra szinte mozdulni sem tudtak, egyszeriben oly lelkesítőnek tűnt előttük mindez mint kilátás, mint folyamat, vagy akár mint végeredmény.

Ám időközben a kutyafalka végleg megunhatta a fára fölkapaszkodott puttót, a szagát meg a lecsorgó nyálát, mert a további zaklatását céltalannak találták, s hagyták magában fönn a fán, inkább a másik két jövevény megszorongatását látták hatásosabbnak, úgyhogy már érkeztek is, azoknak pedig futniuk kellett valamerre az elszánt és kíméletlen csaholásuk elől, tehát átmenetileg kénytelenek voltak megszakítani a Rosszikában – még csak nem is sejtették, hogy ez a neve – való elmélyült gyönyörködésüket, s különben sem maradt más választásuk, mint hogy a házban keressenek a kutyák elől menedéket, melyek máris úgy közelítettek feléjük, hogy menten széjjel fogják tépni őket, s ők még a ház bejáratának ajtaját is gyorsan becsukták maguk után, és settenkedtek tovább a tévé hangadó és mély delejt sugárzó ekránjának irányába.

A vetélytárs észrevétlen hatástalanítását néhány rég begyakorolt fogással szándékozták véghezvinni, nehogy véletlenül megrémítsék a műsoradagtól elkábult Rosszikát, egyszóval az adagolástól még szinte félálomban levő hapsit egy sebes mozdulattal székestül együtt elfordították az ekrántól, s míg az a képi és a valós világ között kereste önmagát, derékszíjjal már oda is kötötték a szék karfájához: az időközben az ablakhoz érkezett puttó láthatta is ezt a szemet gyönyörködtető, magabiztosra sikeredett eljárást, meg hogy Rosszika szinte föl sem figyelhetett rá, annyira belemélyedt a vetített világ átélésébe, s mialatt azok vetélytársuk száját is lelakatolták, a puttó a benti fényben láthatta, hogy egyikük terepszín egyenruhát visel, akár valami katona, a másikuk pedig hétköznapi, rövidre nyírott hajú fiatalember, olyan, akinek ennél nincsen jobb dolga. Miután a kivilágított szobában végeztek emberük semlegesítésével, éppúgy, miként tervezték, hogy Rosszika még csak meg se lepődjön, mindketten a padlóra telepedtek Rosszika közelében, és nézték csak tovább, oly mértékben elbűvölve, ahogyan Rosszikát is elbűvölte a maga varázslatos képernyője, amely egyre csak árasztotta magából a jótékony fluidumot.

– Ezt most igazából meg lehetne durrantani – mormogta végül a terepszínű, Rosszikára célozva, mintha valami magasztos leckét adna föl a társának. A lekötözött vetélytárs erre viszont illegetni és riszálni kezdte magát a székén, de semmire sem jutott, az a másik kettő meg továbbra is tágra meredt szemmel imádta Roszszikát, a világért meg nem zavarták volna, s eközben valahogy megállt velük az idő, egyáltalán nem is érzékelték az idő haladtát. A puttónak az ablak üvegén túl csupán a körvonalai látszottak, feje nagy labdája meg ennek középpontjában az üveghez nyomott, elfehéredett orra hegye, és már nem is gondoltak más zsákmányra, hiszen a birtokában voltak annak, amire áhítoztak: a puttó egyből odavezérelte őket a mily imádni való Rosszikához, és csupán ez volt mostantól a fontos, az már nem számított, hogy képesek lesznek-e ugyanígy észrevétlenül kihátrálni a meghódított területről, ahogyan behatoltak, mert itt megérezhették, hogy semmi sem lehet annyira tartós a világon, hogy örökös is legyen. Mert mi a csodát tekinthetett volna örökösnek a terepszínű avagy a nyírott hajú, ezen már inkább csak a puttó mélázhatott volna a háttérben, miután annak is fölmerült benne a gondolata, hogy e kettőnek az elhallgattatott vetélytársát, nosza, valamelyest megkezeli villanyárammal, amelynek, a kivilágításból ítélve, itt igencsak bővében lehettek, a csupasz vezeték apró kis óvatos érintéseivel bírja vallomásra, de hogy azt a kettőt biz a félálmaiban tobzódó Rosszikán kívül immár semmi sem érdekelte, miért érdekelte volna őt, a puttót a vetélytárs, nem a szadizmus volt az eleme, sokkalta inkább a kesergő, magába roskadt szerelem, amellyel már nincs mihez kezdeni: mindenkor erre vadászott, már akkor, amikor íjjal és nyíllal a kezében ábrázolták. És az a kettő ott benn már a legjobb úton haladt efelé, még kísérletet sem tettek arra, hogy Rosszikát elszakítsák a képernyőtől, amelyre ők maguk egy futó pillantást sem vetettek, nem is mertek volna, nehogy véletlenül abban a világban új valójukban összetalálkozzanak, ezzel mintegy végét vetve az itteni varázslatnak, inkább helyben szerettek volna maradni még valameddig, és azt sem bánták volna, ha a puttó most már magukra hagyja őket.

– Akkor most hogy legyen? – érdezte suttogva a nyírotthajú a terepszínűt, aki azonban erre semmit sem tudott felelni. Hogyan is közölhette volna vele, hogy valami egészen, a képtelenségig mást szeretne, elérhetetlent, valósággal tébolyítót, valami nagy lubickolást, így, hármasban, mint akik megkergültek, bár helyesebb lenne, ha egyelőre a vetélytársat hajítanák a medencébe, székestül, mindenestül, hadd vigye el az ördög; de ez persze csupán futó elképzelés volt, minden alapot nélkülözött, semmiféle cselekedethez sem fűlött most a foguk: csak nézték Roszszikát, megfeszült és erőlködő epekedéssel, mintha arra az időpontra várnának, hogy kellőképpen feltöltődjön az ekrán mélyéről, s akkor majd, immár feltöltődve, ha mozdul, egyből tudni fogják, hogy itteni jelenlétük véget ért, valami más beavatkozási terület után kell nézniük a világban, s mint idegen testeknek, maguknak is csak idegen hely lehet a biztosítékuk, messze Rosszika közelségétől, aki kétségtelenül észre sem vette eddig őket.

És ezt a párhuzamost vajon miként vonná meg most Kis barátom nevezetes élevonatkoztatási elmeéle? Amikor adva van a terepszínű, aki volt katona – hogy leszerelt katona, ez nem a legmegfelelőbb szó lenne rá, vagy hogy netán épp szökevény, ez sem állítható róla kimondottan, tehát valami egyéb szerepet kellene idomítani hozzá a hadi frekvenciában, búsvitéznek, fegyverhordozónak, netán legjobb egyszerűen futóbolondnak tekinteni, aki annyiban sem felelhet a tetteiért, mint a kapott parancsokért; de akkor mi legyen a nyírotthajúval? Ezek csak úgy összefutottak a föltáratlan végtelenben, ahol a párhuzamosok is mindenkor összetalálkoznak, és úgy futottak össze, mint szerelmetes társak, és onnantól kezdve mindenkitől függetlenedve kovácsolják a szerencséjüket, egyáltalán nem olyan, két darabban a falra vetített formában, miként nevezetesen Tavaszy és Kis barátom kettőse: mivel ők ténylegesen is cselekszenek, ha tehetik, mindenféle kravált és fölfordulást csinálnak, külön takarítókat_nuk meneszteni, és nem volna nehéz lépésről lépésre a sarkukban követni őket, mert a cselekmény a lételemük, vagyis az volt, pályájuknak egészen eddig a pontjáig, ahol a puttó valósággal megbénította őket – mindketten térdepelve ülnek az elrothadt gumijú cipősarkukon, valóságos áhítattal képzelegnek és merengenek, epekednek és sóvárognak, egyszóval jól össze lett hozva nekik ez az új és lényegét tekintve aligha firtatható helyzetük; ki sem számított itt ugyanis a fölbátorodott puttóra, mert inkább Júliuska alakja szüremlett jobbára megfoghatatlanul az estében, vagy a kártyalapról közismert stüszi vadászé, és már ezáltal is kibontakozóban volt valamiféle drámai esemény kulminálása, amelyben mind Tavaszy, mind Kis barátom afféle pótcselekvők voltak, legföljebb behelyettesítések, mert csak képzeljük a helyükbe emezt a kettőt! Csakhogy most ők képzelődnek, bűbájosságtól egészen elbűvölten, és életmódjuk mikéntjét tekintve valósággal hasznavehetetlenül, mert hol lehet mostanra a reggeli meg együttvéve mind a korábbi agyafúrtságuk és immár valamikorinak mondható hirtelenségük…

A kutyák, megérezve ezt az odabenti különös csoportos lézengést és cselekménynélküliséget, váratlanul egymásba marva szétfutottak, prédaként hagyva felügyeleti területüket, az egész kivilágított térséget, a puttó meg csak kukkolt az ablak függönyén keresztül, és mindvégig folyamatosan rágott, talán rágógumira akadt a magánál hordozott cukorkaszemek között. A vetélytárs ugyan senkit sem zavart, de mégiscsak valamiféle akadályt jelenthetett, miként ez már a mindenkor kapós Rosszika itteni életében olykor korábban is megesett, azzal, hogy most nem is volt, nem lehetett mindennek tudatában, teljességgel öntudatlannak volt tekinthető, habár a vendégeit, most már kimondottan az ő hivatlan vendégeit, akiket éppen önkívületinek tűnő állapota csalogatott ide, e képtelen és rámenős éjszakai jövevényeket talán épp ezzel babonázta meg, igézte valósággal halálra, ajzotta és hajszolta, vonzalmával magához idomítva őket, már-már úgyszintén ugyanabba az önkívületbe, valami elképesztő erotikával, amit kizárólag csak ők érezhettek, azt a fölemelő feszültséget és boszorkányossá növő ördöngösséget, valami, számukra kétségkívül magasabb rangút, amiben most részesültek két bitang latorként.

Ó, hogy mivel nem képesek feltöltődni a zsigerek a messzi utakon és a haladtukban el-elmaradozó tájakon: ezt ezek ketten most a maguk bőrén érezhették, miközben hajukból még friss, hegyi levegő illata süvöltött, pedig talpig mosdatlanok voltak és szutykos ruházatúak, elcsatangolt valakik rég föloszlott katonai egységből, szélnek eresztett közlegények, akiket a balsorsukra hagytak. S a terep, amelynek viszonyait nem is sejthették, még inkább fokozta ezt az érzésüket, egyszerűen csak a mitológiában lelhettek volna otthonra, amennyiben hallomásból is ismerik a mitológiát, avagy ismernek egyetlen mitológiát is, de nem ismertek, nem volt tudomásuk a mai mítoszokról, pedig a mítoszokban valóságosan is van mód létezésre, ennyit már ki kellett volna próbálniuk, ám egyelőre csak az utakról tudtak, riasztó mértékben csupán utazók voltak, akik roppant nagy távolságokban teszik meg az előttük álló utakat, egyszóval úton levők, akik itt, tévhitük alapján, rövid időre mintha révbe értek volna e köröttük hirtelen ébredt vonzalomban, ám hogyan vehetnék ezt tudomásul mint valóságot? Az őrült puttó igen-igen elégedett volt leleményességével, számára is mily ritkán adódhatnak ilyen gonoszul és körmönfont módra tiszta, ám végképp tisztázhatatlan helyzetek, amelyeknek végső föloldásaként aligha érvényes egy közönséges elnézéskérés, itt minden mozzanat az ártatlanság és a bűntény peremén egyensúlyoz, keresztezve egymást, hogy valójában a bűntény szándéka képezi valamennyi indíttatását, most pedig mily emelkedett szintű átszellemültségtől sugárzik mindkettejük képe! Ezek az emberek ártatlanoknak nevezhetők.

Hogy vetélytársukat végül is miért cipelik – a sima felületeken a célszerűség kedvéért gurítják – a víz színén elázott tyúktollakat ringató, pusztai úszómedence fajanszlapokkal kirakott szélére (mely medencét igen hosszú időn át a saját kezével épített aprólékos munkával, vagy az építésére irányuló és váltig hiábavalónak tetsző, de rendkívül költséges munkálatokat tervezte, és felettébb sok vesződséggel irányította), s vetik végül a vízbe a kerekes székével együtt, amelyhez korábban előrelátóan még oda is kötözték – ennek értő mérlegelése mindenképpen meghaladja a most már inkább viszolyogva visszakozni szándékozó puttó hatáskörét, s hogy Rosszika még a vízben valóságos krátert nyitó, majd a felszínén csak nagy hullámveréssel elsimuló csobbanásra sem érzett föl révületéből, pedig olyan volt, akár a földindulás, mert álmában még egy-két pulyka is leszédült a szelétől a baromfiudvar magas fájáról, ahol szokása szerint éjszakázott – és ha még föl is érzett volna, úgy, egymagára maradva, anélkül, hogy tudomása lenne az eseményekről, vajon mi következett volna akkor? Egyáltalán, mi következhetett?

Az következett, hogy a vadász a kártyalapról, akit mindenki, aki csak egyszer is találkozott vele, aztán már csak stüszi vadászként emlegetett, miután az imént kimentette a füves mezei horpaszból azt a siralmas állapotba jutott, elázott szőrű, vedlett tehenet, utóbb a végtelen ugarokon tovább gyalogolva meghallotta a vad ebcsaholást, s mint vérbeli vadász, rögtön nagyvadat orrontott, vaddisznók járását sejtette, nyárutón ezek különben is csörtetve szétrajzanak a dunai erdők mélyéből, s már vitte is az ösztöne a felé a hely felé, s épp akkortájt érkezett a világosság peremére, amikor a fényből a zajos csobbanás hallatszott, mintha a megolvadt szárnyú Ikarosz zuhant volna a vízbe, s a kutyák már sehol sem voltak, ahogyan az Égi Vadász is elmegy ilyenkor a Nagy Kutya csillagképével, az ekliptika másik oldalán leli meg átmeneti helyét, mintha ott más hangon jajdulna álmában a fürj, neki viszont itt lenne helye, ebben a mesterséges fényszivárgásban, ebben a leginkább kozmikus méretű ködszitálásra emlékeztető derengésben, s azután már inkább csak a kíváncsisága vonzotta a fényözön felé, lévén számára mindez jobbára kiismerhetetlen meg idegen terület, úgyhogy talán még kétes ismereteit is gyarapíthatná valamelyest, vélte. S ismét csak egy vízzel küszködő teremtményre bukkant, bugyborgó és rúgkapáló látomásra, a medence pereméhez viszonyítva most éppen távolodóban vagy közeledőben levőre? Ha lett volna csáklyája, azzal kellett volna utánanyúlnia, de csáklya híján az előrenyújtott puskacső végével noszogatta, hátha így sikerülne a megfelelő irányba fordítani: tetemes idő eltelt, mire ez sikerült neki. Az meg közben kezével-lábával elszántan evezett, apró mozdulatokkal keményen dolgozott, az orrüregén keresztül sipító hangokat adott, valójában úgy festett az egész, akár valami életre-halálra szóló vetélkedő vagy vetélytárs nélküli viadal. (De hiszen ő maga volt a vetélytárs!) Végül a vadásznak a gallérjánál fogva sikerült a medence szögletébe vonszolnia, s megszabadítania a súlyos széktől, amelynek szivacsburkolata teleszívta magát vízzel, de azért gazdátlanul maradt Neptunus-trónusként tovább lebegett a medence vizében. A kimentett viszont hallgatott, mintha süketnéma lenne: nem tudott vagy nem is akart beszélni, sokkot élt át, és még mindig teljesen a sokk hatása alatt volt, vagy ki tudhatná. Az is lehet, hogy végtére is a vadász feléje nyújtogatott puskájától rémült leginkább halálra, ahogy az egyre csak a csövével böködte, mintha a lehető legjobb célpontot keresné vagy fontolgatná a testén; különben is, kész véletlen, hogy a puska el nem sült. A puttó azonban ekkorra már elszelelt, ama kettő pedig a csoda tudja, hol vonta meg magát, hogy a dolgok állása a szemük láttára vett ilyen fordulatot.

És Rosszika, vajh Rosszika miféle vonatkozásban lehetett ebben beavatott, mert az úszómedencét nem is oly rég mindenképpen az ő tiszteletének szentelték, neki ajánlották föl, akár valami antik istennőnek, a habokból született Vénusznak vagy ilyesvalakinek, ahogyan az Botticelli festményén lefestve áll, bár errefelé még aligha hallotta valaki is ezt a nem mindennapos nevet. Ám Rosszika itt maga megjelenésében kétségkívül az eredeti festmény jelenkori megkísértéseként hatott, ahogy arányossága azt túlszárnyalni igyekezett, és az elszánt puttó vagy már korábban is tudott a létezéséről, vagy csupán a puttók mindenkori ösztönével ráhibázott, máris nem csekély kavarodást okozva egész napi járóföldnyi területen. Rosszikát valamiféle megtestesülésnek kellene tekinteni, akinek imádói elaltatott, de mérhetetlen vonzódásukkal szerte a környéken csatangolnak, és talán a miatt az árva és épp vízbe mártott vetélytárs miatt bajt bajra halmoznak, minek folytán az eredendő közegellenállás is fokozódik köröttük, egyszóval jaj lesz nekik, de ugyanakkor jaj lesz a szegény vetélytársnak és jaj szegény Rosszikának is! Ebből nincsen semmi más tanulság – méri föl az előállt helyzetet a vadász, bosszankodva is afölött, hogy ha így folytatódik, még maga fog előbb-utóbb teljesen ártatlanul vízbe veszni, valamiféle visszás kapcsolat állhat fönn személyisége és az itteni fölszíni vizek tömege között, és mily vészjólsóan kísérti őt útjában a halmazállapotuk. Vagy csak pusztán rossz napot fogott ki, ma egyáltalán nem kellene úton lennie, minden más – legfőképpen pedig a szokott pakliban való meglapulás – sokkalta biztatóbb lenne a számára, semmint ez a mai szabadnap, vagy szabad este, amit eleve meggondolatlanul szakított magának.

Ó, a kőkemény jellemünk, amely sziklatömbként nehezedve ránk, óvatlan pillanatban akár agyon is nyomhat bármelyikünket! A tőle való óvakodás inkább az előérzet szele: a vadász is ebben az értelemben – mivel úgy vélekedik, hogy íme, ország és világ előtt megtett minden tőle telhetőt – a legjobbnak látja, ha különösebb szabódás nélkül maga is odébbáll, és nem lát neki magyarázni, hogy értékelése szerint mi játszódhatott itt le, amikor valójában nincs is tudomása semmiről sem. Hogy elejét vegye a magyarázkodásnak, akármilyen kényes és kétélű dolog is ez, távozásával mintegy kimenti magát.