Csukás István

Az olvasás gyönyörűsége

Bayer Zsolt: Tündértemető

Az a sivár meddőhányó, amit az úgynevezett posztmodernek ürítettek a magyar irodalomba, mára már teljesen elzárta az utat az olvasókhoz. Az ember évek óta sóhajtozva nézi a betűhalmazt, amely nem szól semmiről. Annál nagyobb az öröm, amikor a kezünkbe kerül egy könyv, amely az igazi irodalom ígéretével kecsegtet. Erről az örömről szeretnék beszámolni, nem tagadom: hálásan és elfogultan; hálásan azért, hogy újra olvasóvá avat, visszaadja az olvasás gyönyörűségét, elfogultan azért, mert engem meggyőzött ez a könyv írója eredeti és remek tehetségéről. Az ember már csak ilyen, szívesen csatlakozik a felbukkanó tehetséghez.

Bayer Zsolt az ismeretlenségből bukkant fel, de ez lehet az én hibám is, nem figyeltem oda kellőképpen az itt-ott megjelent írásokra, ám mindez nem is fontos, az írások kötetbe öszszegyűjtve magukért beszélnek és magukért állnak helyt, nem szorulnak rá előzetes hírverésekre.

Milyenek ezek az írások? Egyelőre szándékosan kerülöm, hogy novelláknak vagy valami másnak nevezzem őket. Ami első látásra feltűnik, hogy rövidek, tömörek, s ezt a rövidséget, tömörséget végig tartja az író, amiből az is kiderül, hogy szándékos, tudatos lelemény. Én „háromperceseknek” mondanám, nem csak azért, mert rögtön az ember agyába ugranak a híres „egypercesek”, s bár nem lenne szégyellni való a rokonság, de itt mégis másról van szó. A rövidség itt is igencsak szigorú keret, gyanakodhatnánk arra is, hogy az írónak nincs több mondanivalója, ami megint csak nem lenne nagy baj, mert akkor is szerencsés kézzel választotta meg a formát. De igazi meglepetésként vesszük észre, hogy ellenkezőleg: az írónak rengeteg mondanivalója van, árad és özönlik a figurák, a helyszínek sokasága, dől és zuhog a legkisebb porcikájáig megjelenített világ. Nagyon feszítő ellentmondás ez, és az író első erőpróbája és látható győzelme, hogy ebbe a rövid formába fogja össze; hiánytalanul, vagyis teljes illúziót keltve, és csonkítatlanul, vagyis úgy érezzük, hogy minden benne van.

Időzzünk még egy kicsit ennél a jól megtalált formánál, mert az is kiderül, hogy milyen természetű az író tehetsége. Az első pillantásra látszik, hogy befejezi az írást, nem töredéket, nem műhelyforgácsokat vet papírra; ez persze az író minimális udvariassága, az olvasó megbecsülése. Néha hangsúlyosan: csattanóval zár, mint a régi nagy mesterek, amit megint csak örömmel nyugtáz az olvasó. S itt megint észre lehet venni egy jó, feszítő ellentmondást: ugyanis az egész könyv egyetlen témáról szól, azonos szereplőkről, azonos helyszínekről-hangulatokról, amelyek a jól körülhatárolható időben játszódnak, lélegzenek, élnek és mozognak. Az író ciklusokra osztva a kötetet segít eligazodni az időben: gyerekkor, kamaszkor-diákkor és a felnőtt férfi, akinek a lelke máris át meg át van szőve a „bús férfi panaszaival”. A szereplők: a család, rokonok, barátok, első szerelmek, a nők, sőt búcsú a nőktől, mármint a kalandoktól. A helyszín: a gyerekkori tájak, iskolák, röpke külföldi utazások és a Vár! Ez is az egyik ciklus címe: A Vár, mintha minden út ide vezetne, minden kóborló lélek ide térne, még az álruhás Isten is; az öreg kövek, fura látomások, vagyis a Vár lelke. Krúdy volt ilyen szerelmes, nemcsak nőkbe, hanem régi városokba, ódon épületekbe. Mondhatnánk, hogy ezek az írások tisztelgések a Mester előtt, a fiatal író borongós-nosztalgikus kedélyének felfedezése – de nem dől be saját hangulatának sem, üdítő öniróniával tartja távol, bajuszt rajzol és szamárfület erre a krúdys önarcképre.

Az üdítő önirónia, a gunyoros hang különben is jellemző az íróra, egy mondaton belül képes idézni és rögtön idézőjelbe is tenni egy-egy túlságosan is meghatott, de alkatától idegen hangulatot, pátoszt. Ettől lesz nagyon eleven, többszólamú, kontrapunktos a különben célratörő stílus, a pontos fogalmazás, a cicomátlan nyelv! Ez is az író udvariassága, úgy, mint Kosztolányinál. S ezt sem véletlenül mondom: a szavak íze, a szavak ízlelgetése, az érzéki öröm, amit egy-egy szó szerez – ezt is tetten lehet érni ezekben az írásokban, ami szerintem a tehetség biztos jele. Amikor a tehetség teherbe esik, nem a történettől, nem az érzelmektől, hanem a szavaktól. Nem könnyű ezt megmagyarázni; a mesterektől is el lehet lesni egy-két fogást, de az is olyan dolog, hogy nem érdekes, mire gondol az üvegfúvó, amikor az unikumospalackot fújja-formázza.

Látszatra könnyű kézzel ír, de azt is tudjuk, hogy egy írás súlyát nem az izzadság mutatja. Azon is el lehetne merengeni, hogy biztos érzékkel elkerülte a magyar próza másik terhes örökségét: a dagonyázó szociográfiát. De nem lenne méltányos és elegáns, ha azt bogarásznánk, hogy egy tehetséges fiatal író mit nem csinál! Sokkal fontosabb, hogy mit csinál, és hogyan csinálja. Az a gunyoros-önironikus hang, ami teljesen a sajátja, sok mindent elbír, néha például meghökkentően feltárulkozik, mint egy alanyi költő, személyes titkokat árul el, amiket csak versben szoktunk olvasni. Egyáltalán nem csinál titkot belőle, hogy a téma, amiről ír, az ő élete, saját névvel szerepelteti magát a többi szereplő között. Ezen először meghökkenünk, talán viszolygunk is, mivel idegennek találjuk a prózaírás attitűdjétől. De azután rájövünk örömmel, hogy próza ez a javából! Úgy önéletrajzi, hogy a saját figuráját beilleszti a többi figura közé – az írás hitelét erősíti vele, hiszen ezt a figurát ismeri a legjobban. De távolságot is tart tőle, szabadon formálja, egyáltalán nem kíméli, sőt helyenként meglehetősen csípős és kegyetlen. Ezzel a megformáló távolságtartással azt is eléri, hogy nem az író mint magánember titkait nyomozzuk sandán, nem az érzelgős arcképet kölyökkutyakorából, hanem egy remekül megírt figurát látunk. Vagyis irodalmat olvasunk, és nem önleleplező, öntömjénező naplót. Bár ő a főhős, mint egy regényben, akit gyerekkorától követünk felnőttkoráig. Ezt nagy dicséretként kell mondani, mivel fuldoklunk az intimebbnél intimebb, zavarba ejtő önvallomásokban, naplókban.

De persze csak én olvasom úgy, mint egy regényt. Talán azért, mert nagyon hiányzik egy regény, amely erről a nemzedékről szól, Bayer Zsolt nemzedékéről! Ha nem is regény ez, de mindenképpen beszámoló, részletes és hiteles, néha harsány nevetéssel átszőtt, néha csak somolygok olvasás közben, és végül derűsen tűnődöm, hogy ki nevet kicsodán. Én bátran belenézek ebbe a tükörbe, pedig hát néha rémes majompofa néz vissza rám, de ez nem baj, ez se baj, ha ilyennek látszunk, biztos van benne valami igazság. Számomra ennél sokkal fontosabb, hogy ők milyennek látszanak. Na, most kell egy kis humor, nehogy a nagyképűség bűnébe essem! Humor van, a nagyképűséget meg jobb, ha félretesszük, elég nevetségesek vagyunk anélkül is megtorpanásainkkal, vereségeinkkel, félresikerült életünkkel. És az ő életük milyen? Na persze, csupa lendület, csupa gunyoros fölény, a győzelem ígérete. Ez eddig rendben is van, valami ilyesmire azért mi is emlékszünk, ez még azért nem olyan nagy újdonság. De hála istennek, e könyv nem győzelmi röpirat, nem nemzedéki kiáltvány! Továbbolvasva rájövünk, hogy az ő életük is tele van szorongással, félelemmel, megcsalt érzelmekkel és tragédiákkal; és már őszintén megrendülve adjuk át magunkat az oly ismerős és mégis új érzelmeknek.

A kötet legszebb írása, csúcsa A Deák Vali mennybemenetele. Mintha minden efelé tartana. Felemeli a többi írást is: jó szerkezet, remek kompozíció. Ez sem több három oldalnál, a nyitó szavak, a hangütés elég alulról indít, taknyos, randa őszi nap s egy keményen ironikus mondat: „A szövőgyárban már javában gyakorolták hatalmukat a munkásnők.” Deák Vali, a házmester lánya, három gyerekkel, férj nélkül, kiszáll ebből. Az egész írás csupa ellentétes mozgás, pontosan kiszámítva, mint egy zeneműben a kontrapunkt, szinte az elviselhetetlenségig feszes, így tudjuk a készülődő iszonyatot felfogni és elviselni. Mert a mennybemenetel úgy történik, hogy Deák Vali leugrik a negyedik emeletről. De közben repül, a zuhanás is repülés, repülés közben vigaszt visz, jó híreket suttog a még nála is nyomorultabbaknak, van ideje mindenre, hiszen kitágult a pillanat a szörnyű földre csapódás előtt. Összeszorul a szívünk ennyi jóság láttán, mintha mindenki helyett halna meg, magára véve a világ nyomorúságát. Az egész egy révületben elmesélve, egyre emelkedő hangon, miközben zsigereinkben érezzük a zuhanás iszonyatát. Látomás és indulat, ahogy a nagykönyvben meg van írva; az író visszafogottsága, hogy az indulatot nem mondja ki, azt mi érezzük dübörgő szívvel.

Örömmel ízlelgetem-fogalmazgatom, hogy remekműgyanús írás! Nagy szavak? Mondhatnánk óvatosabban, hogy kicsúszott az író tollából? De én úgy gondolom, hogy a kötet többi írása, a megtalált szerkezet, a feszes forma, a „háromperces” ötlet, az önironikus, gunyorosan érzelmes nyelv mind ezt a csúcsot készíti elő! Vagyis nagyon tudatos írói munkáról van szó, a tehetség meg Isten adománya.

Az ilyen írásokért érdemes olvasni, a jó írás olvasásakor az életen gondolkozunk. A saját életünkön is, vagyis a jó írás segít élni, nekem mindig segített. Jó dolog írónak lenni, de jó olvasónak is lenni! Nem tudom ennél szebben összefoglalni az irodalom célját és hasznát. (Osiris, 1999)