Elek Tibor

Mi volt a Forrás a kárpátaljai magyar irodalomban?

Ez volt a Forrás!

Nehéz megrendülés nélkül szemlélni a kárpátaljai magyar irodalom múltját és jelenét. Négy évtizeddel ezelőtt Kárpátalján még nem nagyon volt irodalom, manapság pedig már azt olvashatjuk: „Kárpátalján nem nagyon van irodalom”,1 „ma újra nem létező kárpátaljai magyar irodalom”.2

Az irodalom léte és nemléte ott régebben és ma is szoros összefüggésben volt és van a Trianon óta tragikus sorsú nemzetrész gazdasági, társadalmi, politikai, kulturális, mentális állapotával, a kilencvenes évek számos kárpátaljai kiadványa, illetve önálló tanulmánya szembesített már ezzel bennünket, legutóbb például Balla D. Károly kíméletlen látlelete a Magyar Naplóban.3

A Kárpátaljáról származó, mégis illetéktelenségét hangsúlyozó Lator László teszi fel a kérdést a Kárpátaljai Minerva Ez volt a Forrás! című különszámában: „Egyáltalán: lehet-e itt, az anyaországban bárki írástudó, aki beleszólhat a kárpátaljai magyar irodalom ügyeibe?” (Illetéktelenségem tudatában) Illetéktelenül beleszólni mások ügyeibe, természetesen, nem illik, magam sem szeretnék. Azonban – irodalomról lévén szó – vajon létezik-e egyáltalán az illetéktelenség, arról nem is beszélve, hogy az irodalmi művek, az irodalmi kiadványok létrehozói vajon nem igénylik-e a kritikusi visszajelzéseket, határon túli magyar irodalmak esetében a fokozott, tárgyilagos (mert a helyi ügyekben nem érintett és érdekelt) magyarországi figyelem vajon nem segíthetné-e elő azok jobb önismeretét és valódi integrációját? Szeretném remélni, hogy alább kifejtett szerény véleményem nem vált majd ki az érintettek részéről afféle „beleszólást” elutasító indulatot.

A Kárpátaljai Minerva című kiadványsorozat „a humán tudományosság fóruma”-ként határozza meg magát, első kötetének két füzete 1998-ban jelent meg 1997-es dátummal, az 1998-as dátummal 1999-ben megjelent Ez volt a Forrás! című „különszám” a II. kötet 1–2. füzet megjelölést kapta. A füzetek szerkesztőbizottságát Lator László, Soós Kálmán, S. Benedek András, Udvari István, Vári Fábián László alkotja, felelős kiadó S. Benedek András. Kárpátalján nagy hagyományunk van az almanachoknak, évkönyveknek, antológiáknak. Az erők összefogásának, a fórumteremtésnek, az értékek demonstrálásának ez a módja a kultúra-, illetve irodalomalapítás mellett összefüggésben lehetett a kortárs magyar kultúrától, irodalomtól évtizedekig elzárt, intézményrendszerében csonka, például folyóirat nélküli kisebbségi nemzetközösség speciális viszonyaival. A nyolcvanas–kilencvenes években megélénkült kiadói tevékenység, az örvendetesen megszaporodó egyéni kötetek megjelenése, a Hatodik Síp, majd a Pánsíp folyóirat megteremtése, különböző összefoglaló antológiák (az irodalmiak közül például a Sors megírva [1993], a Nézz töretlen homlokomra [1994], a Töredék hazácska [1994]) kiadása után joggal merülhetett föl a kérdés, hogy szükség van-e még újabb évkönyvre. Az első füzet beköszöntőjében Lator László azt írja: „A Kárpátaljai Minervára bizonyosan, hiszen olyasmit céloz, amit, legalábbis így, senki sem. Félig nekünk, anyaországiaknak, félig a keleti határon túliaknak szól.”4 Ha csak ez indokolná a létét, akkor mindjárt megkérdőjelezhető is lenne azzal, hogy a kilencvenes évek második felében a már egyre ritkábban megjelenő Hatodik Síp és az 1999-ben már almanachhá is átalakuló Pánsíp is legalább annyira törekszik az anyaországiaknak szólni, mint a kárpátaljaiaknak (a kiadás helyszíneként is egyszerre tünteti fel Budapestet és Ungvárt, illetve Beregszászt, ahogy a Kárpátaljai Minerva is), s még inkább jellemző lesz ez a Véletlen Balettre, a legfiatalabb nemzedék folyóiratára. Lator László azonban azt is hozzáteszi, hogy a kárpátaljai magyar kisebbséget ma az „okosan gerjesztett emlékezés” védheti meg leginkább, „félig elfelejtett, talán már nem is tudott adatok, dokumentumok felmutatása”, „csak a közös és személyes emlékezet, csak az ébren tartott hagyomány őrizheti meg”.5 Az erre irányuló törekvés adja meg a Kárpátaljai Minerva füzetsorozatának egyedi karakterét (még ha esetenként a Hatodik Síp és a Pánsíp is közöl hasonló szándékkal írásokat), ennek szellemében készítették az első két füzet történelmi, művelődéstörténeti, néprajzi összeállítását, és ennek szellemében készülhetett el a legújabb különszám is.

Az Ez volt a Forrás! bátran tekinthető emlékkiadványnak, dokumentumgyűjteménynek és antológiának is, ugyanis visszaemlékezések, köszöntők, korabeli sajtóközlemények, kárpátaljai és hazai figyelemfelkeltő írások, dokumentumok és egy versösszeállítás révén igyekszik felidézni a Forrás Ifjúsági Irodalmi Stúdió történetét, létrejöttétől működésének ellehetetlenítéséig. Sőt, S. Benedek András, Vári Fábián László, Zselicki József (a stúdió egykori elnöke) vallomásai, emlékidézései és leginkább Fodor Géza irodalomtörténeti igényű tanulmánya („Száraz, kopár hátán a sziklakőnek”) révén még az előzményeket is. Ez a történet tulajdonképpen a kárpátaljai magyar irodalom megteremtésének, kibontakozásának a története, hiszen a Forrás alkotóinak tevékenysége előtt csak Kovács Vilmos hozott létre figyelemre méltó irodalmi műveket (jóllehet több alkotó jelentkezett már kötettel, illetve kötetekkel, elsősorban Balla László és Szenes László, de Lusztig Károly, Sütő Kálmán, Kecskés Béla is). A Forrás jelentőségét ugyanakkor nagymértékben felerősítette az, hogy irodalmi tevékenysége szorosan összefüggött a kárpátaljai kisebbségi magyar lakosság öntudatra ébredésének folyamatával. 1967-ben jelentkezett az Ungvári Állami Egyetem magyar tanszékének irodalmi körében, az Együtt című gépiratos, „szamizdat” lapban, majd a Kárpáti Igaz Szóban, a Kárpátontúli Ifjúság című Komszomol-lapban az a fiatalokból álló csoport, amely még fiatalabbakkal kiegészülve 1969 és 1971 között Forrás Stúdió néven működött, melynek tagjai (Balla Gyula, Balla Teréz, Balogh Balázs, Benedek András, Dupka György, Fábián László, Ferenczi Tihamér, Fodor Géza, Füzesi Magda, Punykó Mária, Zseliczki József) számára a nemzetiségi azonosságtudat megteremtése, a kisebbségi önismeret elmélyítése volt az elsődleges kihívás. „A szólás, a megszólalás és a közösség gondjainak, sorsának megszólaltatása volt tehát az igazi parancs – írja S. Benedek András a Stúdió 1994-es versantológiájának előszavában. – Ennek engedelmeskedve kezdett hozzá egy maroknyi csoport, hogy elvégezze a máskor és máshol több száz nemzedékre szánt feladatot, hogy eljuttassa a kárpátaljai magyarságot a szóbeliségtől az irodalomig: a hamis próféták szavától saját visszahallható szavukig.”6 A csoport egykori szellemi vezetője az Ez volt a Forrás! összeállítása elé írt Teremtő mítoszok című bevezetőjében tovább értelmezi akkori tevékenységüket: „Vissza kellett adnunk ennek a közösségnek azt, amit nem a tirannusok és adminisztrátorok kegye oszt: saját évezredes kultúráját s ennek az (»adathordozóiban« megtizedelt) műveltségnek a bázisán az önkifejezés lehetőségét.” A csoport szándékait felkarolta és támogatta Kovács Vilmos, akinek művészetében épp ebben az időben erősödtek fel a hasonló jellegű törekvések. Közösen fogalmazták meg a kisebbségi önismeret feladatköreit, demográfiai, néprajzi anyaggyűjtést kezdeményeztek, végül a sanyarú szellemi közállapotokról a legfelsőbb állami és pártszerveknek címzett beadványokat készítettek, amellett, hogy természetesen verseket írtak. Hogy a Forrás mennyire nem csupán egy irodalmi mozgalom volt, azt jól mutatja M. Takács Lajos és Fodó Sándor utólagos értékelése: „az elmúlt ötven év legtisztább és legbátrabb kárpátaljai magyar irodalmi-polgárjogi kísérlete” (M. Takács Lajos: Ők nem lettek janicsárrá); „Az egykori egyetemisták, Forrás-tagok egyéni helytállása jelentette azt a bázist, amelyen immár egy évtizede megalakulhatott a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség” (Fodó Sándor: A Forrás: a KMKSZ előképe). Az önmagát internacionalista alapokon állóként hirdető szovjet hatalom kultúrpolitikájának helyi képviselői kezdettől ellenérzésekkel viseltettek a kisebbségi öntudatra ébresztés, a nemzeti azonosságtudat-teremtés irodalmi és egyéb formáival szemben, s végül 1971–72-ben adminisztratív eszközökkel lehetetlenné tették a Stúdió munkáját, megakasztva ezzel a kárpátaljai magyar irodalom kibontakozásának lendületét, s derékba törve tagjainak írói pályáját. Nem véletlen, hogy a visszaemlékezők mindegyike újra meg újra hangsúlyosan kitér a csoporttal, illetve az egyes tagjaival szemben elkövetett sérelmekre.

A Kárpáti Igaz Szó főszerkesztője, a Kárpáti Kiadó lektora, Balla László már 1969-ben megakadályozza a Stúdió „Szilaj nádparipán” címmel tervezett versantológiájának megjelenését, Fodor Géza szerint főként azért, mert az antológia körül az a Kovács Vilmos bábáskodott, akinek az 1965-ös Holnap is élünk című regénye megjelenése óta „mindenhol és mindenben igyekezett betartani”. Nehéz ma már a valós okokat megállapítani, de feltehető, hogy az ideológiai ellentétek, a vélt vagy valós politikai félelmek és a személyes ellentétek, a hiúság, a féltékenység egyaránt szerepet játszhattak a Stúdió tagjaival szembeni fellépésben. Az ideológiai cenzúra, a politikai élet megmerevedése, a számtalan tabu, a publikációs lehetőségek megfogyatkozása az évtizedfordulóra már el is komorította az éppen csak felszárnyaló szellemi kezdeményezéseket. Kovács Vilmos és Benedek András a szegedi Tiszatáj 1970. októberi és decemberi számában közzétett Magyar irodalom Kárpát-Ukrajnában című tanulmánya újabb érvet kínált a Stúdió felszámolására. Balla a Kárpáti Igaz Szó keretein belül mintegy ellenműhelyként megszervezte a József Attila Irodalmi Stúdiót, majd 1971 augusztusában közzétette a lapban az Elidegenedés? című vádbeszédet, amiben elsősorban politikai, ideológiai megfontolásokból marasztalja el mind a Stúdió szerzőit, mind a műveiknek teret adó Kárpátontúli Ifjúság című Komszomol-lap szerkesztőit, sőt még az egyetem pártbizottságát is. Nem véletlen, hogy az „apolitizmus mentsvárává, az irodalmi destrukció központjává” vált Stúdió nyílt leleplezését további, az Elidegenedés?-t túllicitáló elhatárolódások követték. Ezek közül kettőt, a Mérges füvek (Jegyzetek a magyar burzsoá nacionalizmusról) és A szaktudomány állást foglal: avagy „Kit is szolgálnak a magyar burzsoá nacionalisták?” címűeket teszik közzé a szerkesztők, a Stúdióval szembeni fellépések korjellemző dokumentumaként. Az Elidegenedés?-t a kilencvenes években immár legalább negyedszer olvashatjuk újra, hiszen megjelent már korábbi antológiákban és a Hatodik Sípban is. A Forrás történetét feldolgozó összeállításban az újraközlés indokoltsága persze nem kérdőjelezhető meg, de talán érdemes lett volna a Hatodik Síp mintájára közzétenni Balla László idevágó, a Széchényi Könyvtár részére készített 1993-as videofelvételen tett nyilatkozatát is.7 Az utókor olvasója nyilván maga is el tudná dönteni, hogy elfogadható-e számára Balla felfelé (a kijevi Központi Bizottságra, illetve a területi pártbizottságra) mutogatása, a parancsmegtagadás értelmetlenné nyilvánítása, a Kárpáti Igaz Szónak a magyar irodalom, a magyar kultúra építésében játszott szerepének megőrzésére való hivatkozása. Már csak azért is szerencsés lett volna Balla nyilatkozatának közlése, mert ugyanakkor olvashatjuk Tóth István Filmszakadás című írását, amelyben Ballának egy hasonló jellegű, 1977-es magyarázata kapcsán a szerző levonja a minden korok számára ajánlott tanulságot: „nincs olyan hatalom, amely árulásra és önfeladásra kötelezhetné a neki alárendelteket”. Másrészt azért is hasznos lett volna a nyilatkozat újraközlése, mert ahogy Tóth István, úgy Balla is hosszan értekezik a József Attila Stúdió későbbi tevékenységéről, ami valóban nem hallgatható el a Forrás történetéről szólván. A József Attila Stúdió ugyanis kezdetben elfogadta a pártsajtó megszabta művészi és ideológiai kereteket, de az évek során nemcsak a Forrás egykori tagjait fogadta be fokozatosan (amit az is bizonyít, hogy a Forrás Nézz töretlen homlokomra című antológiája verseinek nagyobbik részét már a Kárpáti Igaz Szó Lendület című rovata, illetve a későbbi Új Hajtás című melléklete közölte először), hanem a Forrás művészi és általánosabb szellemi, kulturális törekvéseit is magáévá tette. A nyolcvanas években valójában már közösen képviselték a tágabb, nyitottabb irodalomszemléletet, és közösen igyekeztek kidolgozni a történelmi, szellemi hagyományok feltárásával gazdagított kisebbségi helyzettudat, a „kárpátaljaiság” sajátos jegyeinek irodalmi kifejezésformáit. Az egykori Forrás Kárpátalján maradt tagjai eddigi életművük nagyobbik részét, legendásan híres verseik többségét a hetvenes évek második felében és a nyolcvanas években hozták létre. Szerencsére nem nagyon beszélhetünk tehát tíz-tizenöt éves hallgatásról, ahogy Tóth István teszi, még a legtovább kitartó Vári Fábián László és Fodor Géza esetében sem. Kétségtelenül igaza van viszont Tóth Istvánnak abban, hogy „a főként költői szerepre készülő Forrás-tagok nem tudták megfutni pályájukat. Szülőföldet elhagyóként (Balla Gyula és Benedek András a hetvenes évek közepén Magyarországra áttelepedve íróként elhallgattak – E. T.) és otthonmaradóként egyaránt.” A húsz-huszonöt év termését újra- és újraközlő kilencvenes évekbeli köteteik, a különböző antológiák, az itt is közölt versösszeállítás láttán talán nem elhamarkodott a megállapítás: lírájuk minden létező értéke ellenére is bennük rekedt a jelentős költői életmű, s ebben vitathatatlanul nagy szerepük lehet a hetvenes évek eleji dogmatikus kultúrpolitika okozta sérelmeknek, a kíméletlen elhallgattatásnak. Nem hiszem azonban, hogy a Forrás tagjai számára megtermékenyítő lehet az állandó múltba fordulás, s hogy a jelen és a jövő értékes irodalmi produktumait pótolhatják az egymást méltató emlékidézések, az újraközlések.

Igaz, S. Benedek András is azt írja már idézett Teremtett mítoszok című cikke végén, hogy a Forrás hagyatékának értékelése, asszimilálása, a hagyományokkal való számvetés ma már nem annyira az egykori tagok, mint inkább a ma jelentkező fiatalok számára fontos elsődlegesen. A legfiatalabb kárpátaljai (vagy ma már inkább csak Kárpátaljáról indulónak nevezhető) írónemzedék képviselőinek (Cséka György, Pócs István, Lengyel Tamás, Bagu László) első kötetei és a Véletlen Balett címmel kiadott folyóiratuk első számai azonban arról tanúskodnak, hogy szerzőiket a kárpátaljai irodalmi hagyományokkal való számvetés helyett sokkal inkább az azokkal való radikális szakítás vágya vezérli, de ez már egy másik történet. (Kárpátaljai Minerva [különszám], 1999)

 

 

 

1A Véletlen Bevezető. Véletlen Balett, 1999. 1. 4.

2S. Benedek András: Teremtő mítoszok. Kárpátaljai Minerva II. kötet, 1–2. füzet, Ez volt a Forrás! (különszám). Budapest–Beregszász, 1998.

3Balla D. Károly: Kisebbségi áramszünet a schengeni fal tövében avagy a kárpátaljai magyarság létesélyei az ezredforduló küszöbén. Magyar Napló, 1999. 9. 47–55.

4Lator László: Beköszöntő. Kárpátaljai Minerva I. kötet 1. füzet 1997. 3.

5Uo. 4.

6S. Benedek András: A Forrás. In.: Nézz töretlen homlokomra. Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 1994. 5–6.

7A Forrás-ügy műhelytitkaiból (Balla László nyilatkozata). Hatodik Síp, 1998. 2. 5–7.