Fodor András
naplójegyzeteiről

Válasz Wilheim Andrásnak

 

Fodor András naplójának utolsó havi feljegyzéseit Domokos Mátyás felkérésére, Fodor Andrásné közreműködésével rendeztem sajtó alá. Az eredetileg a Holmiba szánt naplórészlet 1999 júniusában, a Kortársban jelent meg. A napló átadásakor mindkét szerkesztőséget megkértem, jelezzék észrevételeiket, készen állva javaslatuk szerint kiegészíteni vagy rövidíteni a kéziratot. A Wilheim András által a Kortárs szeptemberi számában hiányolt filológiai kiegészítések szükségességét nem jelezték sem ők, sem a későbbi olvasók.

A feljegyzések szerkesztésekor a korábbi naplókiadások gyakorlatát vettem alapul, a szövegből csupán a túlzottan személyes, nyilvánosságra nem tartozó részletek maradtak ki, ugyanúgy, ahogy a szintén posztumusz A somogyi diák című kötetből. Fodor András utólag a legritkább esetben – s akkor sem a Wilheim András által igényelt célokkal – javította vagy látta el jegyzetekkel naplóját. Ötven év megélt irodalmi, köz- és magánéleti eseményeinek folyamatos, napi dokumentálását eredeti rendeltetéséhez hű formában osztotta meg a nyilvánossággal, felkínálva a ráismerés, szembesülés, összehasonlítás és cáfolás lehetőségét. A napló így személyességében hiteles, ennek megfelelően használható és olvasandó kultúr- és kortörténeti forrásdokumentum, s összességében természetesen számot ad írója mindenkori értékítéletéről és tudásáról is.

Egy-egy, a napló egészéből kiragadott részlet publikálására alkalmanként Fodor András is vállalkozott, ha az önmagában aktuálissá, érdekessé, forrásértékűvé vált. Az utolsó hónap szomorú érdekességét és szépségét két, egymást fölváltó lelkiállapot pontos képe adja: a már-már teljes kiábrándulás a pesti, hiábavalónak érzett munkától zsúfolt, csalódásokkal teli irodalmi-közéleti hétköznapokból, illetve a keservesen, de újra megtalált harmónia a fonyódi versírás két hetében, az utolsó két hétben.

Bíztam abban, hogy apám feljegyzései önmagukért beszélnek, világossá téve e részlet publikálásának indokát és módját: megjegyzések nélkül, hitelesen közzétenni az utolsó napok reflexióit úgy, ahogy a naplóban ránk maradtak.

A Wilheim Andrást írásra késztető mondatban Fodor András megbántódva említi nevezett elégedetlenségét Szomjúság zenére című esszékötete kapcsán, s – tévesen – elutasít két filológiai kifogást. E tévedés is része annak a csalódássorozatnak, mely az első két hétben meghatározta Fodor András lelkiállapotát. Valós vagy alaptalan sérelmek – úgy gondolom, éppen e naplórészlet publikálásakor kevésbé fontos, az esetek többségében egyenesen eldönthetetlen kérdés. Az utolsó hónap – mint a napló egésze – filológusi, monográfusi, akár pszichológiai megközelítéssel is elemezhető, de mindezt már a közreadótól megkövetelni, s hiányában magától a közléstől a létjogot is megvonni, érzésem szerint elfogultság.

Wilheim András négy bekezdésnyi megjegyzést elegendő térnek érez ahhoz, hogy az életmű jelentős részéről ítéletet alkosson. A már közreadott hét naplókötetet – mint most nem említendő előzményeket – filológiai és etikai problémákkal, hibás adatokkal, rosszul írt nevekkel és címekkel jellemzi. Az utolsó hónapról – a két tévedés jogos kiigazításához hátteret adva – tényként jelenti ki, hogy utalásainak jó része érthetetlen, tehát az olvasónak még csak „fogalma sincs arról”, kiről, miféle eseményekről szól a napló. Végezetül Fodor András utolsó esszékötetének végbizonyítványát kell átvennünk: „szerkesztői gondatlanság, szerzői hiúság közös gyümölcse”. A stílusában is figyelemre méltó megjegyzéssor lezárásaként felszólít a „gyarlóság” megbocsátására, hogy „az esendőségtől talán meg is illetődve” arra emlékezzünk, „amire szívesen emlékezhetünk”.

Talán Fodor András életműve is megérdemli, hogy egészéről vagy egyes részleteiről adekvát formai keretek között, személyes indulatoktól és túlzásoktól menten, mérlegelő tárgyilagossággal szóljon bírálója.

Wilheim András önmagának is tegye fel kérdését: „mi az, amit lehet?”

 

Fodor János