Illyés Gyula

Mint kertész késétől

Mint kertész késétől gyümölcsfa héja
az ág fehér csontjáig felnyílik,
hogy ojtó-szem jusson a hasadékba:
felnyílt szívem, felnyílt az évekig
bezárt, a szinte már csak kérgeit
tápláló szív. Hogy fájt neki a seb, de
hogy várta mégis: bárcsak megeredne,
lenne új ága: sorsa újulása!
Hogy vártam – megnyílva e szerelemre –
ami bennem a halált leigázza!

Még szűz húgom (1)

Még szűz húgom gyanánt öleltelek.
Karoltalak még, mint testvéremet,
bőr a bőrhöz még szűzien tapadt,
s tüdőm és orrom tudta már a vágyat:
mindenestül magamba szívjalak,
lélekzetembe semmisítselek.

Már akkor az kellett, nem kevesebb,
magamba vonjalak, föloldjalak,
kegyadó és kegyetlen áldozóként
üdvözítőmmé, lényemmé tegyelek,
bőröm alatt megtarthassalak.
Hogy a barlangban, melynél nem lehet
félelmesebb, hidegebb és vakabb,
ketten legyünk, legalább ketten ebben
a végtelen magányban, mely felett
irányt csak a halál csillaga mutat.

Karoltam még (2)

Karoltam még csak édes testedet,
bőr bőrhöz még húg- s bátyaként tapadt,
de – édenillat – beszívtalak,
arra vágytam, megsemmisítselek.

Már akkor az kellett, nem kevesebb,
hogy mint istenüket evő vadak,
üdvözítőmmé akként tegyelek,
mindenestül magamban tudjalak,

hogy a barlangban, melynél nincs vakabb,
iszonyatosabb s – jaj – végtelenebb,
ketten halljuk halálharangomat
nagy föntről, magasban, egyre távolabb
bimbambozó, félrevert szívemet.

Sötét volt az utca

(1)

Sötét volt az utca, sötét a
szívem, reménytelen.
Dőltem egy külvárosi háznak,
lehunyva szemem.

Pillám is alig bírta, oly nagy
volt a súly.
Poklomban álltam, mindörökre,
megválthatatlanul.

Azt hittem, nem jössz, és kívántam,
ne is jöjj már soha.
Dühömben álltam, nincsen annál
sötétebb éjszaka.

S egyszerre – kipp-kopp nesze – mégis! –
lépésed kopogott!
Léptél éjembe gyalogútnyi,
tejútnyi csillagot.

És mire odaértél és át-
öleltél, századok,
évezredek teltek, s a földön
új boldog nép lakott.

(2)

Sötét volt az utca, sötét a
szívem, reménytelen.
Kopott házfalnak dőlve álltam,
lehunyva a szemem.

Egyszerre – kipp-kopp – ismerős zaj,
lépésed kopogott.
Léptél reménytelen egemre
megannyi csillagot.

Mit tudsz magadról? Azt hiszed, hogy
az vagy csak, ami vagy?
Jöttél, és hoztad mennyemet
és angyalaimat.