KabdebóTamás

Kinek, minek szenteljed?

A harmadik parancsolatról

Ha az igaz Isten imádatát és a bálványimádás elvetését egyetlen parancsolatként fogjuk fel, mint teszi ezt a katolicizmus, akkor az Istenre vonatkozó intelem – „Megemlékezzél arról, hogy az Úr napját megszenteljed” – a dekalógus harmadik parancsolata lészen. Az Isten (és hű íródeákja, Mózes) itt, vagyis az Exodus 20,12–l7-ből, azaz a Deuteronomium 5,6–21-ből kivonatolt Tízparancsolatban nem határozza meg, hogyan imádjuk Istent, milyen szertartásokkal, csupán megnevezi a neki szentelendő hetedik napot.

Ez a kivonatolás a görög egyházatyák mesterfogása volt. Egyrészről valóban a legfontosabb erkölcsi törvényeket állították fókuszba a tízre redukált parancsolattal, másrészről a tízzel ki lehetett kerülni a szokásokat törvénnyé szentesítő mózesi parancsok dandárját.

Tudvalevő, hogy a zsidók szombatját a keresztények vasárnapra – vagyis a hét első napjára – cserélték, és ismeretes a francia forradalomnak az a kísérlete, hogy a naptár átrendezésével minden tizediket jelölte meg szünnapként. A kísérlet kudarcba fulladt, a keresztény kalendárium világérvényűvé vált, a vasárnap Japánban és a Maldiv-szigeteken is munkaszünet, mondhatnánk: a munka szünetének ünnepe.

Az ateisták, agnosztikusok és pantheisták kedvéért tegyük fel, hogy a kőtáblára Mózes vésőjével nem feltétlenül azt és úgy írta le, ahogy Isten beledörögte a viharba, hisz mindegyikünk hite attól függ, honnan nézzük és halljuk azt, amit hallunk és látunk. A sinto például egész jól megvolt a zsidó-keresztény misztika nélkül, nem beszélve Buddháról és papjairól. Mindazonáltal Kína buddhista és ateista fele ugyanúgy igazodik a hetedik napi pihenéshez, mint keresztény, keresztyén és posztkeresztény/tyén sorstársaik.

Az ortodox héber tradíció több mint hatszáz, az Ószövetségre visszavezethető parancsolatot ismer – ha Maimonidész számozását elfogadjuk. A Tízparancsolat tehát az ortodoxia szerint a dolgok leegyszerűsítése, kivonatolása. Mózes öt könyve például meghatározza a Tóra felolvasását-meghallgatását, az Exodus és a Bölcsek könyve az Isten-házát és a papokat veszi intelmező vizsgálat alá, majd pedig a bemutatandó áldozatok mikéntjét határozza meg. Van ezenkívül parancsolat-intelem a rituális tisztaságról, a templomnak adandó ajándékokról és még számos más részletről.

Mindazok, akik tudni szeretnék, hogyan osztályozható ez a rengeteg parancs, követhetik a hellén Philót, a középkori Saadiah Gaont, Júda Halévit, esetleg Abraham Ibn Ezrát, illetve Maimonidészt. Mi azonban kövessük itt a Kabala érvelését. Az ószövetségi összparancsolatokat eggyé forrasztja az a szisztéma, mely a következő alapelven nyugszik: minden, ami velünk, emberekkel történik, isteni eredetű, de nemcsak a „fenti élet”, az isteni hat a lentire, hanem a „földi is az égire”. Ilyetén mód mindennemű parancsolatok kifejezői egy misztikus realitásnak, s aki betartja őket, az integrálódik a földi-égi rendszerbe. A spanyol kabalisták különös gondot fordítottak arra, hogy megmagyarázzák az istentiszteleteket, az imádságokat és az áldozatokat. Vagyis a hetedik nap tevékenységeit. Minden kabalista nyomatékosan érvel a parancsolatok betartásáért, mert ezáltal az isteni rendszer az egész univerzumban megszilárdul. Hogy, hogy nem, a harmadik, ha úgy tetszik: a szünnapról szóló parancsolat lett az egyetlen, amelyet az emberi sokaság intézményesen – sőt, a dolog szellemét tekintve is – betartott. Míg a másik kilenc jobbára a törvénykönyvekre, a bíróságra vagy csupán az emberi lelkiismeretre bízatott – bár egyikük-másikuk az Egyesült Nemzetek Emberi Jogok-deklarációjába is bekerült –, az egységesült kalendárium univerzális törvénykönyvében végleges cikkely leend a vasárnap. Nem így a kiválasztott napot körülbástyázó helybeli törvények, például az alkoholfogyasztás korlátairól vagy az üzletek nyitva tartásáról, azaz magáról a hétköznapi munkáról szólóak.

Az ortodox zsidók szombatját ma is szigorú törvények cölöpözik körül. Még a tűz meggyújtására is „sábeszgójt” alkalmaztak a kései utódai azoknak, akik elítélték Jézust, mert szombaton is gyógyított. (A muzlim szertartások megújhodásának ma bárki tanúja lehet, mondjuk Jeruzsálemben is. Már nem kell a müezzinnek felmásznia a minaretbe, a hangszóró elvégzi helyette – mint a szél hajtotta imamalmok Tibetben – az imádságot, az igehirdetést.)

A mózesi parancsolat lényege két vektorral kapcsolható egybe. Az egyik a nap Istennek való szentelését célozta meg, vagyis a megtisztulás folyamatait, a szertartások elvégzését, az Isten-imádat közös (ma így is mondhatnánk: kollektív) kifejezését. A másik arra vonatkozott, hogy hétköznapi teendőinket tegyük félre, pihenjünk, s így, implicite, adjunk módot és időt magunknak a spirituális dolgokban való elmélyülésre. Ázsiai megközelítéssel a buddhista ugyancsak szorgalmazza a befelé fordulást, a meditációt, ugyanígy a hindu misztikus is, mi több, mindkét utóbbi irány életreceptje – a spirituális fókuszú szünnapon innen – a hétköznaponként megismétlendő, legalább húszperces meditáció. Van egy kedves és nagy tekintélyű posztkeresztény barátom, aki azt meséli, rendszeresen jár templomba gyertyát gyújtani az elhaltakért – ha ugyan helyénvaló ez a kifejezés. Ő ugyanis nem hisz sem a Parancsadóban, sem a Megváltóban, de valahogy hisz abban, hogy az élő lelkének szüksége van arra, hogy megemlékezzék a halottairól. Egy másik barátom (lám, megannyi hitetlennel és hívővel eszem egy tálból cseresznyét) csak azért jár el az ima házába, hogy ott, a szertartásokon inneni csendben, megbeszélje önmagával hétköznapjai problémáit. „Bár magammal beszélek, az áhítatos csendben mintha kívülről, olykor új fényben látnám a dolgokat”, mondja. Egy harmadik barátom, művészettörténész, nagy templomjáró. „Csak a cicerone vagy a sekrestyés jár többet a bazilikába, mint én”, mondta legutóbb Rómában. „Ezek szerint, jegyeztem meg én, neked a templomba járás: munka.” Elnevette magát. „Is-is. Az is meg nem is. Mert mindenben az Isten művét látom, nem személyesen, hanem összességében és részleteiben. Az Isten a cseppben a tenger, a protonban az atom.” Az illető panteista.

Van egy olasz ismerősöm, aki pontosan tudja, melyik vasárnap melyik bazilikában van a számára legkedvezőbb zenés mise (Mozart, Donizetti, Verdi, Pergolesi a kedvencei), és oda megy el, „ezek a koncertek pénzbe sem kerülnek” – mormolja mosolyogva a kérdezőnek. Az ókori római vasárnap Caracalla fürdőiben kezdődött, a walesi nonkomformistáké a kápolnagyülekezettel. A menekülttáborban (Ausztriában, majd Angliában) szinte senki nem hiányzott a katolikus, illetve a református istentiszteletről – a baj, a szorongás, a létbizonytalanság istenkeresővé teszi a szkeptikust is. Brazíliában a bővérűek kétszer mentek vasárnap misére – a kettő közötti időt a zengerájban töltötték. Tolószékben ülő ismerősöm a rádióközvetítéses istentisztelet meghallgatása után vasárnaponként – és csakis akkor – rendszerezi bélyeggyűjteményét; vak barátomat a felesége kíséri misére, utána otthon zongorázik ünnepi darabokat. Megboldogult apám csak sátoros ünnepen ment el misére, egyébként halászott-vadászott, de esténként idealista filozófusok vagy esszéisták magyarra fordított műveiből olvasott föl nekem. Itt találkoztam Macauleyval, Carlisle-lal tizenkét éves koromban. Vasárnap az ereszkedés, a csorgás ideje a Dunán, a véget nem érő horgászaté, a sétáké a budai hegyekben, a kisvendéglők látogatásáé, a délutáni Fradi-meccseké, a kétnapos versenyek befejezéséé az uszodában, az ünnepi operáké. Vasárnap, ha lehet, az ember, az asszony más fényben látja a hétköznapi perpatvart – kibékülnek, megbékélnek vele.

Mintha a Kabala is ezt gondolta volna: a jó vasárnaptól kerekebb lesz a sok kalapácsütéstől ellaposított világ.

Ám Koszovót a megbokrosodott NATO vasárnap is bombázta, mintha így akarta volna a szerb sovinizmust kibombázni a lelkekből. Az ellenkezőjét érte el vele. A koszovói muzulmánoknak attól nem lett jobb a soruk, hogy az őket ezért egyre egységesebben gyűlölő szerbeket a vasárnapot is bombanappá szentelő légi támadások fölülről irtották. Öldöklés helyett miért ne lehetne kevésbé cinikus „morális példával” szolgálni azáltal, hogy nyugati pénzen városokat építünk Észak-Albániában az ott letelepedni kívánóknak?

Ószövetségi gondolat, hogy az ember nem birtokolja a földet, hanem – jobb szó híján – bizományba kapta Istentől. Ez a „jogviszony” kívánatossá teszi, hogy a földet meg kell művelni, áldásaiból meg lehet, sőt kell élni, ám annak egy részét vissza kell téríteni Istennek. A sátorlakó héber kosáldozatot nyújtott be, kései utódai díszes zsinagógákat emeltek fölhalmozódott pénzük egy részéből, a kereszténnyé lett utód, ha jobbágy volt, fizette a tizedet, ha pedig földesúr (gróf, herceg, király), templomot, bazilikát építtetett.

Maga az építési folyamat is áldozat volt, de ennek során ugyanúgy kellett pihenni, mint a szántás-vetésben. A hetedik nap regenerálta az erőket, valamint – szabad idő lévén – serkentette a sportot, a kedvtelések űzését és magát a gondolkodást.

Sokan növekvő riadalommal nézik a vasárnapok elhétköznaposítását. Az még hagyján, hogy – világjelenségről, s nem egy ország fluktuáló szokásairól szólva – a vasárnapi istentiszteleteket (a legtöbb keresztény egyházban) egyre kevesebben látogatják, hisz imádkozni, kontemplálni történetesen otthon is lehet, de az elmaradás egyik szükségszerű velejárója, hogy az elmaradók erőiket a mammon szolgálatába állítják. Magyarán: a szünnapot is munkanapnak használják. Ez, foglalatosságuktól függően, sokszor az elvonatkoztatott gondolkodás felfüggesztésével jár, sokszor pedig azzal, hogy a „güzü” elveszti a pihenésre való képességét. A mammon szolgálata – a kikapcsolódás hiánya – egysíkúságra vezet, és olyan anyagi indíttatású önzésre, mely előbb-utóbb fanatizmussá válhat.

Ámde bármikor visszatalálhatunk a „hetedik nap” intézményesített, munkaszüneti kényelmébe, és (mielőtt munkaimádatunk kórossá válna) bármikor szentelhetjük ezt a napot a mammon fojtogatását feloldó, számunkra – még vagy ismét – számottevő spirituális tevékenységnek is.