Mezei Ottó

Morfondírozások egy verseskönyv okán és ürügyén

Vitéz György költészetéről

A tavalyi könyvnapot megelőzve jelent meg Vitéz György Haza Tér És című verseskötete, amelyről a Kortárs ez év augusztusi száma közölt alapos recenziót Papp Endre tollából. Magam – bevallom – már jó ideje vártam valamilyen reflexióra a Kortárs részéről, s meg is jelent az értekező írás. Ami mégis írásra késztet, az voltaképpen egy, a költőnél tíz évvel idősebb verskedvelő ex-irodalomtanár egyszerű „metamorfondírozása” kíván lenni. Hozzáteszem, mert hozzá kell tennem, hogy az ’56 előtti egy-két reményteljes évben többször is volt (emlékezetes) alkalmam találkozni a költővel, az viszont csak (s ez nyilván jóvátehetetlen mulasztásom) Az ájtatos manó imája megjelenésekor (1992), a fülszöveg elolvastán nyilallt belém, hogy valójában kinek a kötetét tartom a kezemben. Azon időszak (értelmiségi) közhangulatának ismerete nélkül ugyanis ez a költészet (s nyilván nem csak az övé) érdemlegesen aligha közelíthető meg.

Ezekben az években és ’56-ot követően a magyar irodalom, a magyar nyelvű költészet történetében egy korábban elképzelhetetlen, egyedülálló folyamat zajlott, amelynek eget-földet megmozgató voltáról tudvalevően Czigány Lóránt adott megragadóan hiteles képet 1980-ban. (A Gyökértelen, mint a zászló nyele című tanulmány a nyugati magyar irodalom jelenségeit kellő figyelemmel nem követő-követhető itthoniak körében csak a szerzőnek 1994-ben kiadott kötete nyomán válhatott ismertté.) Az már a tanulmány utóéletének – a magyar irodalmi oktatásügy jelen helyzetének? – mellékzöngéje, hogy amikor néhány éve kiérdemesült tanárként az ’56-os protokolláris iskolai megemlékezést a fenti tanulmány gondolatmenetének ismertetésével és versidézetekkel véltem kiegészíteni, a különben értelmes, tizenhét éves tanulók részéről az értetlenség döbbent csendje fogadott…

Revenons ŕ nos moutons – mondaná a francia. A lidércfényes időszak (háttérben az „osztályidegenséggel” járó viszontagságokkal) s a forradalom égig csapó lángja a tragikus végkifejlettel szolgáltatja tehát az élményalapját V. Gy. költészetének. A többi, az alapélményt rétegezendő, ennek már egyenes folyománya: az idegen nyelvi környezet, „a klinikai pszichológia jeles mestersége”, az életfogytiglannak vélt száműzöttségből (csak abból?) eredő belső tartás, kapcsolattartás az emigránsirodalom (költészet) kiválóságaival, a nyugati költészet újabb irányzataival és egyebek, amikről a költő maga tudna megközelítően számot adni.

Ezek boncolása helyett mindenekelőtt le kell szögezni, hogy V. Gy. újabb, még inkább: legújabb költészete gondolati költészet, ha nem is a fogalom hagyományos értelmében (mint ahogyan nála semmi sem hagyományos értelemben veendő). Talán valahogyan úgy, ahogyan mindent összevéve ő írja egy helyütt: „S hogy nem ütött kezemre, / akitől még Ady is tartott – s nem volt eklézsia, / kihez bűnbánatot tettetve kellett vón’ sündörögnöm // ez az iromány olyan amilyen // és most, hogy az antiklimatikus vándor és zarándok / fölszáll Hatvannál, jegye Halálig érvényes; azt mondja a menetrend: Hatvan és Halál közt a vonat a következő állomásokon áll meg: // Köszvény, Guta, Mamlasz, Szarszag, Hülyülnek” (Kozmopolita [költészet], 1992).

A gondolat – filozófiai-filozofikus és bármilyen értelemben – hol játékosan komoly, hol kamaszosan ironikus, tipográfiailag kétértelműsített szóhasználatának és szófűzésének végkicsengése: ez az, amihez a versszerkesztő költő mindenekelőtt apellál. Versszerkesztő költő? Az is a javából, de az agyonkoptatott racionális módszert félredobva, József Attilát túllicitálva az: „aki művész akar lenni, / zárt intézetbe kell menni / ártó igazságra ott lel / Artaud-val és Hölderlinnel.” (Ahogyan a kortárs festészetben például a nálunk sem ismeretlen Georg Baselitz tette, bár itt idézett [Horváth Elemérnek] alcímű versét Salvador Dalí halálára írta.) A végkicsengés kihallásához nincs, nem is lehet recept, felfogásához – talán – nyelvi, műveltségbeli vájtfülűség kívántatik: „Szabad asszociáció. Avval társulok, akivel akarok. / Avval, aki tud asszociálni, mert nem mindenki tud. / Avval, aki szent dolgokkal tréfát űz, mint én, mert a legszentebb dolgok / nem kibökhetők, mint a politikus szeme a plakáton” (Védőbeszéd, 1992). Versszerkesztő költő V. Gy.? Bizonyára, de maga is tisztában van azzal, hogy az ő lehengerlő költői ereje (s nem csak az övé az „ötvenhatos nemzedékből”) abban (is) van, amit ő, szelíden odavetve, a kulcsfogalmat megint csak elcsavarva így fejez ki: „olajfáklyák hegyén Szent Élmény [Elmo helyett – M. O.] tüze / olthatatlan […] sarkosra mint az ünnepi abroszt / hajtogatom a magamét / a fehér lepedőt kísértetszemfedő” (Metamorfondírozások, 1991).

A szavak és szintagmák „áthallásos” jelentésének folytonos vibrálása, logikai kapcsolatuk meglepetésszerű felborítása, fejtetőre állítása lobbantja fel az olvasóban a „Szent Élmény” meglétének tüzét, a percepció Szent Elmo tüzével rokonítható jelenségét. Ehhez a jelenséghez a hazai, kikapcsolódást kereső versolvasó nyilván nincs hozzászokva (pedig ma már hozzá lehetne), mint ahogyan arra is nehezen kapható, hogy a magyar történelem jelen századára vonatkozó, meglehetősen bebetonozott ismereteit átgondoltabb vizsgálat alá vegye. Múlt századi klasszikus költőink magától értetődő természetességgel, fel-felcsapó indulattal faggatják, nemzeti sorskérdéseket feszegetve, a magyar történelem múltját, jelenét, Ady magyarságversei közismertek, másokéi is e századból. S jön V. Gy., aki a (levert) forradalom élményét s mindazt, ami a magyar költészet lélekemelő múltjához és korabeli jelenéhez köti, Nessus-ingként viseli magán. Ez a múlt és ez a jelen az ő virtuális költői tere és ideje, szófűzésével, kiragadott szavaival, szövegkollázsaival, vendégszövegeivel ebben a térben és időben közlekedik otthonosan, vissza- és előrelépve, akár egyszerre két virtuális időhelyzetben is létezőnek képzelve el magát. Különleges utazás ez, írja is:

 

Utazik bennem az idő.

Helyesebben: Rajtam utazik az idő,

                                                    mellék

mintha országút lennék, avagy vágány,  holt   –

                                                    vak

feltételes

                   megállóhelyek. Váró, terem, őr.

feltétlen

(Kor, 1992)

 

Hol az egyik gondolat szüli a másikat, hol az egyik szó a (hangalakjával rokon) másikat, miközben a kettős költői folyamat során folytonos az „átjárás”, „áthallás”. Nincs szó tehát – általában legalábbis – a szöveg valamiféle „önmozgásáról”, V. Gy. a magyar nyelvbe, költészetbe, az olvasóban valamikori költői helyi értékük szerint rögzítődött szavakba két kézzel kapaszkodva számos fogalmát asszociatív jelentéstani teherpróbának veti alá. A „tematikus” költészet hagyományos kategóriája erre a poézisre nem alkalmazható, a gondolat- és szóbokrok villódzó váltakozása egyetlen versen belül ezt eleve lehetetlenné teszi: „Extra Hungarian non est vit ustánc? / Csak itt ráng a csípő(fogó) [nem ér a nevem] (…) Ez a légió tőlem idegen, / lég ió mindhalálig.” (Hiúság vására, 1989) Vagy: „(au)gusztusból meg kiszökik az ősz / el is poroszkál Szent Mihály lován / Szent Lőrinc megoldja nadrágszíját / sövény mögött a dinnyébe vizel.” (Minden szentek felé, 1982) Még egy példa, a sebezhetetlen Nagy Lászlót aposztrofálandó: „Baj volt a himnuszokkal / minden időben. / Nem áldotta meg Isten / a magyart Voronyezsnél / a cáratyuskát Jekatyerinburgban / a császár-királyt Budaörsnél” (Unisono, 1984).

Az idézetsor vég nélkül folytatható, de ebből a néhány töredékből is kiviláglik, hogy V. Gy. költészete – számos itthoni kortársáéval ellentétben – a kíméletlenül őszinte és szókimondó szembenézés pozíciójával jellemezhető. Meg is fogalmazza ő ezt a költői státust a Magas Lesben (első sorában ráütéssel Tóth Árpád Hívogatójának nosztalgikus szókapcsolatára). A vers (1991) nem csak az (egy) emigrációt választó, hajlott korba lépő költő többszörösen metaforikus rétegezettségű, költőileg rejtjelezett önvallomása, akár írástudó múltjával számot vető bárki értelmiségi önelszámolása is lehet. V. Gy. magaslesi pozíciójából – s ezzel válik etikailag megalapozottá ez a szellemi státus – önnönmagára, a világhelyzetre, a magyarság múltjára és jelenére egyazon kritikai éllel tekint (12 jó Vitézi resolúció az új esztendőre, 1992).Nem érez semmi kíméletet – nem bizony – a maga „forradalmi” múltjával ([hommage ŕ] Ómázsa, 1989), de még a forradalommal s kései történelmi helyretevésével szemben sem (A harminchetedik év, 1993; automata, 1994). Az viszont nem hagyható említés nélkül, hogy a kötetben egyetlen – igencsak emlékezetes – évre-hóra-napra datált, a helységet is közlő verse van, a magadtól értetődik (Montreal, 1989. október 23.):

 

tán mégis viszontlátjuk a kacsalábon forgó Siont
meg a várost mely felé Kassákot látták lovagolni
meg a szerencsés flótásokat hegedősöket trombitásokat nye nyeréseket
(vesztések helyett) szordínós Alleluja – de végre kiszorul a torokból
ahonnét vétettünk (mert nem vétettünk) visszafogadtatunk.

 

Nem vallom, hogy – amint ezen eszmefuttatás elején említett recenzió szerzője írja – „a kilencvenes évtized végére [V. Gy.] inkább már a színvonalas, tiszteletre méltó hagyományt képviseli”. Vitéz György egyedülálló történelmi helyzetben, emigrációba kényszerülve, évtizedek folyamán egy magas hőfokú, a magyar költészet múltjához, korabeli jelenéhez, maradandó hagyományához kapcsolódó, (nemzeti) sorskérdésekkel (is) viaskodó (de „a nemzet nagy mentőövét” elutasító) költészetet formált. Tette ezt messze idegenben, és teszi ezt ma is, a jelek szerint egyre magasabban körözve – kintről nézve – ezen isten háta mögötti, de minden költői fenntartása ellenére szívéhez nőtt táj és emlékezetes helyei fölött. Ez a költészet számos ponton érintkezik a korabeli poétikai, (nyelv)filozófiai áramlatokkal, formai újdonsága is ebben van, de esszenciális költőisége, szemantikai minősége a fentebbiek híján aligha volna elképzelhető. Kimagasló produktumai is – legelsősorban a Metamorfondírozások című ciklus darabjai – egytől egyig a fentebbi gondolatkörhöz, eszmeiséghez kapcsolódóan mutatkoznak meg, még ha olyannyira bifurkációs módon bánik is a költő a maga nyelvi eszközeivel. Rezignált kételye a végletes érzések hullámhegyein egyensúlyozva is a „Szent Élmény tüzét” lobbanthatja fel az olvasóban:

 

Ki tudja – tán a poézis – ez a mennyei tobozmirigy

                                                    karteziánus révész

(fennkölt képzavar)

                            vinné át szegényes holminkat a túlsó partra

                            (persze borsos fizetségért)

ha van part és a tengert még percipiálja az isten.

(Hajléktalanok, 1990)