Nagy Gábor

Freskó grafittal

Borbély Szilárd: Ami helyet

Talán a könyvkiadás átalakulása, a kiadók és a kiadott könyvek számának megsokszorozódása is táplálja az utóbbi évtizedben azt a művészi szándékot, amely egyre karcsúbb, szigorúan megkonstruált verseskötetekben keres önkifejezést. Az egyes versek kiáltása elvész az örökös hangzavarban – ma már csak egy teljes kötet, mégpedig az egyetlen vers benyomását imitáló, egységes, nemegyszer egy-hangú könyv tarthat számot méltó figyelemre. A grafika könnyedsége helyett a freskó monumentális hatása: mintha ezt keresnék költőink a kötetkompozíciókban, íróink a novellákból felépített ciklusokban, kváziregényekben és nagyregény-kísérletekben.

Borbély Szilárd korábbi kötetei is az egységes könyv igényéből születtek. A mára könyvritkasággá vált Adatok után a még csekély visszhangot kiváltó második kötet, a Történet/A bábu arca az esszé/vers kettős könyvével kihívóan határozta meg önmagát: a költészet mint könyv elvét látszólag tagadta a kötet második (vagy első? nem lehet eldönteni), esszéket tartalmazó felével, valójában még szélsőségesebben hirdette az írás = könyv gondolatát. Az igazi sikert hozó Hosszú nap el még radikálisabban foglalt állást: egyetlen (hosszú)versből áll a 47 oldalas könyvecske. Ezek után alig keltett meglepetést, hogy a Mint. minden. alkalom. a verscímeket köztes sorokká fokozza le, s a könyv minden eddiginél hangsúlyosabban artikulálja, mondja (el) saját könyv voltát. Évtizedek távolából lehetne csak eldönteni, hogy a „technika” eredetisége vagy a divatjelenség erősödik-e fel jobban a könyv „mondódásában” – hiszen az tagadhatatlan, hogy a kilencvenes évek költészetének egyik legerősebb (mert leginkább hangzóvá váló, ami nem jelenti azt, hogy feltétlenül a legjobban hangzó) hangja az ön-el-beszélő vers (értve itt az „el”-t a Hosszú nap el utolsó szavának egyes jelentéseiben, az el-távolításra, illetve az el-múlásra való utalásként). Nem a modern önreflexív, önmagát író vers, mint inkább a későmodern/posztmodern ön-el-mondó, önmagát (az olvasó elvárásaiból, a költészet közfelfogásából) ki-beszélő vers. Az a gyanúm, hogy Borbély Szilárd költészetéből évtizedek múltán nem annyira a mai kordivatba leginkább beleillő Mint. minden. alkalom., mint inkább a Hosszú nap el, s talán még inkább legújabb kötete, az Ami helyet lesz az irodalmi diskurzus tárgya.

Elhamarkodott volna az eddigiekből arra következtetni, hogy Borbély Szilárd azon „mutatványos” költőink közé tartozna, akik – kötetről kötetre új poétikát dolgozva ki – mindig más verset írnak. Az elmozdulások csak megerősítik, a különbségek még feltűnőbbé teszik a költői életmű szerves egységét. Még a visszamenőleg oly ezoterikusnak, zárványszerűnek mutatkozó A bábu arca is belesimul a szólamba, ha rábízzuk magunkat a prózaversbe rejtett ritmus sodrására: bár zaklatottabban, szaggatottabban, a jambus monotóniája ellenére is lúdbőrző szenvedélyességgel, ugyanez a ritmus élteti a Hosszú nap el sorait. A bábu arca felsorolásai, áradó mondatai megszaggatva, széttöredezve térnek vissza a hosszúversben. A burjánzó természet, a második kötet „harmat-, szirmos-, égszínkék- és szellővers”-einek anyagtalan, mert az emberi szem, a látás rögzítetlensége révén lebegő tájélményei a hosszúversben fonódnak össze a lírai személyiség testével, az ember itt-létéről tanúskodó civil, városi „tájak” látványával. S itt válik először hangsúlyos szövegalakító tényezővé az el-mondódás, a „hang”: „Mi meztelen ha hang Ha ködbe vész / Mi meztelen Mi elhaló És tompa / Mi testtelen / Ha hang / Ha ködbe ér / Ki önmagára vár.”

A Mint. minden. alkalom. is sok szálon kapcsolódik az előző kötethez. A versbeszéd oldottabb: a hosszúversre jellemző – Tandori vagy éppen Donhauser poétikájától nyilván nem független – mondattörések, szervetlen mondatrészek mintegy mondaton belüli határkőként állítása helyett (amelynek külsőleges funkciója a „hibátlan”, drámai jambus megteremtése) a simán folyó közbeszéd imitálásával, a sima áradat olykori váratlan megtörésével alakítja a verset: „A versbe mindig minden alkalom / és mindig minden ugyanolyanom” – olvashatjuk az [ a versbe című darabban; a jellemzőbb azonban a finomabb elmozdulás: [ az én az a című vers a „hasonlat” és „hasonlít” szavak kimozdításával, egymásba csúsztatásával töri meg a versbeszédet. (Van néhány példa a Hosszú nap el kántálását idéző versre is, mint [ a lábnyomát vagy [ a plakátokon köztes sorokkal jelzett darabok.) A legfőbb változás azonban az önmagát szétíró, önmagában széthangzó verstípus minden eddiginél erősebb szerepe: az én és a vers közti határok oda-vissza átjárása, a versben-lét költői élménye, az élet irodalommá oldódása. A posztmodern önreflexivitás burjánzik a szövegek testén.

Az Ami helyet olyan könyv, amelyben a költő az előző háromhoz közvetlenül kapcsolódva hoz létre mégis valami mást. Elhagyja a jambust, (vissza)közelítve ezzel A bábu arca verseihez; tájélménye majdnem oly szuggesztív, mint a hosszúversé, a látás tere és módja azonban – hasonlóan a Mint. minden. alkalom.-hoz – textualizált: a városban élő, közlekedő, csetlő-botló vagy a lakása ablakából szemlélődő lírai én rögzített nézőpontjából látjuk a civilizált, ember által alakított tájat – a várost. A jambus elhagyása nem jelenti azt, hogy Borbély Szilárd versei veszítettek volna erős zeneiségükből. Mindig gyanúval olvastam a szabadversek gondolatritmusáról: van-e ilyen valójában, vagy csak amolyan modern „verspótlék”? Aki úgy olvassa az Ami helyet verseit, hogy engedi bensőjében hangzóvá válni őket, az egy verselméleti tétel csodálatos életre keltését észlelheti: soha ilyen zeneien lüktető, önkéntelenül sodró, kíméletlen és makacs gondolatritmust nem hallottam, mint e könyv sorai között, de legalábbis a versek többségében. Az alulstilizált, depoétizált sorok között ami helyet kér és kap, az a legtisztább versritmus: a nyelv gondolkodásának, el-gondolásának ritmusa.

Alapos motívumelemzések mutathatnák ki, mennyire szerves az az anyag, amelyből Borbély Szilárd verseskötetei építkeznek. A már a korábbi könyvekből ismerős motívumok – a táj rekvizitumai: lomb, levél, hó, eső, szél; a város terei, tárgyai: utcák, házak, mozi, villamos; az emberi test részei: az arc, a száj, a szem, a szív; az elvont fogalmak: emlékezet, forma, idő, napszakok; az önreflexivitás elemei: az én, a vers, a nyelv – az Ami helyet verseiben új renddé állnak össze. A Hosszú nap el drámai jambusaiban minden egyetlen emberi érzelem szuggesztív érzékeltetésének szolgálatában áll: a szerelem drámai átélése hangolja a verset. A Mint. minden. alkalom. minden fájdalmát, minden rezignáltságát átjárja a (talán a posztmodern divatjaként is olvasható) ironikus-játékos reflexió. Az Ami helyet – a hosszúvershez hasonlóan – egy létállapot elhallgatására fordítja szó-energiáit: a lefedettségben, a leplezésben tárul fel, lepleződik le a lírai én fojtott, szorongató magánya. Mintha a beszéd is csak leplezni akarna, a ki-beszélés egyben el-beszélés is, a mondandó el-térítése: ami mégis tetten érhető, az a szó már-már eszelős szemérmessége.

A versekben ugyanolyan mély keserűséget sugall a mozdulatlanság, mint a mozgás: „A meleg eső <amely a nyári zápor>, / mindent beáztat, ilyenkor minden útrakel. / (…) nyáron leülepednek / a dolgok, a melegben minden megtalálja / <átmeneti> helyét. Aztán nem nagyon / mozdul. A kutya is, csak ha már majdnem / rálépsz” – kezdődik A meleg eső <amely a nyári zápor>, című vers, s így zárul: „Mert mindenki örül az esőnek <zápor>, / és mert nem nagy dolgokról van szó. / Például megdőlnek a fák, letörnek a száradt / ágak. Megsüllyed valami. Mert ilyenkor / hirtelen megmozdul minden.” A depoétizált, köznyelvet imitáló klisék, közbevetések („Ha ezt így lehet mondani”, „Ez persze így nagyon általános”, „szóval ilyesmikre”, „úgy különösebben” stb.) a leplezés nyelvi alakzatai. A hullás, pusztulás legkülönbözőbb képzeteit próbálják bagatellizálni, nem-hangzóvá tenni: „beáztat”, „leülepednek”, „elszáradt”, „virágok leomló indái”, „lezúdul a sok víz”, „megdőlnek a fák”, „letörnek”, „megsüllyed”, „kallódó levelek”.

Mozdulatlanság és mozgás hasonló kettőssége figyelhető meg az És néha egy tér. A beszéd alakzatai kezdetű vers zárlatában: „Mozdul néha egy gondolat, / egy kő. Valami mozdulatlan marad.” Az érzékek az agyhalál után hármas metaforizáltságú angyal-nyelv-hala „Már nem úszik, csak süllyed”. „Ó a süllyedés távolodó felülete” – zárul az Ilyen egy tó. Visszatérő hangok kezdetű vers. A süllyedés máshol is szakaszzáró képzet: „A szemgolyó felszínén a horizont, / egy tó, felhők felette, ahogy belesüllyed.”

A tér múlásképzeteinél is súlyosabbak az idő múlásképzetei. Az egész könyv alaphelyzetének summája: „Ahogy múlnak a napok, / van abban valami nehéz. / Van, amikor könnyebb, / van, amikor nehezebb. / Az ember teszi a dolgát. / (…) Tudja, az a dolga, hogy éljen. / Elfordítja a kulcsot, / (…) lassan issza a kávét. / Néz ki az ablakon.” (Ahogy múlnak a napok) A keserűség az időből sarjad: „Van ilyen délután, amikor minden problémává / válik valahogy” – kezdődik Borbély Szilárd kötete, amely a mulandóság könyve is. „Az emlékeim, amelyekben benne / van a világ, az, ami volt, amit én kötök össze azzal, / ami most van. Elbizonytalanít, hogy csak ennyi, csak / ez, hogy nem más. Megrettent, milyen illanó, / visszahozhatatlan, jelentőség nélküli.”

A lírai én ilyen közvetlen megnyilatkozásai viszonylag ritkák, ám annál hangsúlyosabbak a kötetben. Már a nyitóvers az én gyávasága miatti szégyenérzetéről beszél: „Mert talán bátorság kell ehhez is, / olyan gondolatokhoz, amelyek nem taszítanak.” A Mielőtt a REBBELÉBEN megszólalt a <szombat a magány fájdalmát egyszerre köti referenciális, transzcendentális és művészi szférákhoz: „Mivel ebbe a korba születtem, el kell viselnem / töredezettségét, torzulását. A sóhajt, hogy / istenem, te meglátsz engem a nyomorúságban. / Most elkerülheted a félelmemet, a sírását, / a test szenvedését. A nyelv elkerülheti ezt a / makacs kapaszkodást, ami a test magánya a szeretetben.” Máshol a lírai én a társban lel magányára: „Nem akarok emlékezni. Rád / sem, az emlékeidre, amelyek az én emlékeim is. Mert / nem tudok másra gondolni, mint hogy ilyen vagy, / hogy ilyen bennem a magány.” Többször visszatér a társ (kedves? halott angyal?) arcát kereső, sirató szólam: „Többé sosem, már többé / sose láthatom. Az arcát, / amely olyan, mint az arcom.” Egy másik vers zárlata e sorokhoz fűzi hozzá: „Mint a hold mögötti angyal.”

Korábbi kötetekből öröklött motívum az angyal. Itt összefoglaló, súlypontozó szerepet kap: számtalan formát ölt, de mindig deszakralizáltan, depoétizáltan, a múlékonyság, mulandóság, hullás képzeteivel együtt jelenik meg. „A nyelv halott angyal” – állítja az egyik vers nyitánya. Az „édesangyal”-nak „Halott az arca, kirúzsozott szája <a> / füléig ér.” A romlottság, cédaság, csalás és csalódás érzései kötődnek hozzá. Az ismétlődés, az emlékezést átjáró fájdalom angyalai: „Valamikori napok maradványai.” Az emlékezet kísértetei: „Halott angyalok az értelem peremén. Üres / szemek. A tudatba, ahogy visszatérnek az utcák. / A méreg. A hideg penge, amikor kitapogatja / a másik határait.”

A kötet többszólamú siratóének: a magány, a társtalanság és az elveszített kedves visszafogottságában is fájdalmas, keserű siratása. A gondolatritmus tulajdonképpen a keresés ritmusa itt: a nyelvben, a beszédben, a vers mondásában vágyott-kutatott másik az, ami helyet keres magának a könyvben. Az emberi beszéd, két emberi test beszéde: együtt-léte az, ami helyett itt a vers beszél.

A szerző a fülszövegben olvasási ajánlatot is ad: indázó rajzolatról, arabeszkekről beszél. Valóban az arabeszk könnyedségét idézi a mindennapit katalogizáló, gyakran köznyelviesített versbeszéd, arabeszkszerűek a stilizált (mert nemegyszer a költészet elvont körébe vont) tárgyiasságok, a finoman elrajzolt vonalak. Az el-rajzolást textualizálja is a vers: „Arabeszkké stilizált szavak / más mondatok felé vezetnek.” Borbély Szilárd grafittal dolgozik: apró ceruzavonalak rajzolják ki a képet, amely a szürke változatos színeivel kelti a monotónia érzését: a jambus makacs ritmusa helyett a csüggedt, átható szürkeség monotóniája uralja a verseket. A kis arabeszkek egyetlen, grafittal rajzolt freskóvá tömbösödnek, a szorongás freskójává.

Miként a lírai én számára adott városnyi, szobányi tér szűkösségéből az arabeszk is egyfajta szabadulás: kitekintés az arab kultúrába, úgy próbálja a könyv kiszabadítani a lírai ént a város zárt teréből a REBBELÉBEN héber és a SÁRGACSÁSZÁR kínai motívumával. A SÁRGACSÁSZÁR tulajdonképpen tautológia: a sárga Kínában császári szín, az előkelőség szimbóluma volt. A SÁRGACSÁSZÁR (és a SZÍVKIRÁLYNŐ: a szív Kínában királyi szerv, a szellem lakhelye, irányító és uralkodó) történettöredékeiben, kvázinovellisztikus betéteiben egybecsúszik a hatalom magánya a szerelem magányával, az archaikus kor kacsákat ringató tava a COCA-COLA-logóval, amely „szavakból készített / arabeszk”. Mintha a leplezés, az elrejtés, a ki nem mondás eszköze volna ez is: archaikus térbe-időbe csúsztatva azt a fájdalmat, ami másképp ki nem fejezhető: „A REBBELÉBEN hallgatása a szó helyén.” Mintha a gondolkodás eredendőségét, az ember bölcsőjét és az emberi érzések forrását keresné.

Persze a tér-idő kibillentésének más funkciója is van: eloldja kötelékeitől a lírai én fájdalmát, anyagtalanná, testetlenné teszi a magányt, az én magányát, amely így „világmagány”, a szorongás kronotoposza lesz. A részletező, aprólékos, olykor – mondhatni – akkurátus jelenetezés monoton ritmusa hallgatja el a szorongás e totális, egyetemes átélését:

 

Egy hosszú utca, egy lassú gondolat,

eldobott papírpoharak, COCA-COLA szárnyak,

halott angyalok a járdaszélen. Kavargó

hóesés, neonbetűk az utcaképben, hol

függőlegesen, hol meg vízszintesen. Egy

hosszú utca, egy lassú hangú énekes,

a bárban boxok. Halott angyalok

a poharakban, brandy jéggel. Ki vagy?

(…)

… Üres

poharak az asztalon, hamutálcában

csikkek. Mögötted egy hang: Ki vagy?

 

A hal neve, a félelem neve, a csend.

Egy hosszú utca, egy lassú szám,

a szájban egy néma hal. Zene.

 

Ami helyett szól – sőt, ami helyett van a vers, amit a szemérem visszafojt, az olykor mégis hangzóvá válik. S a szorongás, a fájdalom, a magány ilyenkor testet ölt. Az emberi esendőség értelmére kérdeznek e versek: „Mi tartja az öreg koldus / hangjában – amikor azt mondja, köszönöm – a reményt, / hogy holnap is vetnek neki valamit? Ugyanaz a zápor / mossa le a könnyeit, amely álmukban fojtja meg az / Alsóváros szegényeit?” Ha másként nem, hát álarcban szólal meg az esendő ember, mint az Én istenem, altass el engem kezdetű versben, ahol a gyermek maszkjában, a gyermeki nyelv és perspektíva távolító energiáitól felszabadítva szólalhat meg a szorongás tiszta szólama. S ez az a pont, ahol végképp le kell mondania a kritikusnak az idézésről, s nincs mit tennie, a kötethez tessékeli az olvasót. A mulandóság, esendőség könyvéhez, a társtalanság, a magány visszafojtott siratóénekéhez. A könyvhöz, amely „Isten és a lelkek / közötti beszéd, amit olvas neked”. (Jelenkor Kiadó, 1999)