Levél
Alexa Károlynak
a vérvádakról és a
„keresztény Magyarországról”

 

 

Nem vagyok a Kortárs rendszeres olvasója, ismerőseim hívták fel a figyelmem arra, hogy Moldova György három könyvéről írt recenziódban, mely a folyóirat 1999. szeptemberi számában jelent meg, A város hercege című regény kapcsán rólam, illetve szociálpszichológiai és történeti kutatásaimról is megemlékezel. Tekintettel arra, hogy megjegyzéseid a tizenkilencedik és huszadik századi magyarországi keresztény–zsidó viszony neuralgikus pontjait érintik, s jószerivel függetlenek a tőlem átvett tényanyagot feldolgozó Moldova szépírói kvalitásaitól, ezekre reflektálok.

Az utolsó vérvádak című könyvem kapcsán, melynek alapján két dokumentumfilm is készült, nemes egyszerűséggel fejemre olvasod, hogy a kereszténységgel, illetve a „keresztény Magyarországgal” szemben militáns érzülettel viseltetem, en passant pedig feltételezed rólam, hogy teljesen hiányoznak az ismereteim a „liberális Magyarországról”.

Még szerencse, hogy te tisztában vagy a kereszténység és a liberalizmus mibenlétével, a hazai és nemzetközi szakirodalommal, nyilvánvalóan ezért használod perdöntő érvként a „keresztény Magyarország” kifejezést, mely figyelemre méltó múltra tekint vissza. Mint szakképzett eszmetörténész, bizonyára tisztában vagy a jelentésével, ezért is folyamodtál hozzá, válaszul a kelet-európai antiszemita hiedelmek működését rekonstruáló, megrekedt „szakírói érvrendszeremre”, mely – ahogy ez cikked stiláris remekléséből kiderül – „ettől még nem avatódik használható tudományos fórummá”. (Sic.)

Leköteleznél, ha kifejtenéd: más országok is keresztények? S ha igen, milyen alapon tehetünk különbséget közöttük? És mitől keresztény Magyarország, közös hazánk? Attól, hogy első királya, Szent István, népe túlnyomó többségével együtt felvette a kereszténységet, ami kitörölhetetlen nyomot hagyott mindannyiunk büszkeségén és éltető közegén, a magyar kultúrán?* Tény ugyanakkor, hogy mind Szent István korában, mind a huszadik század folyamán éltek és élnek a hazában magukat nem kereszténynek vallók, előbb zsidók és mohamedánok, utóbb ateisták is, s az ő kultúrájuk is a magyarság közkincse. Az ország polgárait, ahogy ezt az alkotmány is tartalmazza, vallásuktól és világnézetüktől függetlenül ugyanazokkal a jogokkal és kötelességekkel ruházták fel.

A „keresztény Magyarország” fogalmát a múlt század végi és a huszadik századi szélsőjobboldal egyértelműen azonosította a „keresztény magyar állammal”, mely természetéből következően csak a keresztényeké, s ahol a zsidók csak „vendégek” lehetnek. Ez a veszélyes csúsztatás egy olyan népirtó ideológia meggyökerezéséhez vezetett, mely ugyan a kereszténységre hivatkozott, de az igazi keresztények újpogányságnak bélyegeztek, s élesen elhatárolódtak tőle. Ezt tette legutóbb a témának szentelt dokumentum, melyet Emlékezzünk: megfontolások a Soáról címmel 1998 márciusában bocsátott ki az illetékes vatikáni munkabizottság, II. János Pál pápa jóváhagyásával.

Amennyiben a 19. századi magyar liberalizmus szellemében azt valljuk, hogy az állam és a nemzet világi jellegű, miért lenne sérelmes rá nézve, ha múltjának tragikus fejezeteit kutatja valaki, s az unalomig ismert közhelyektől elrugaszkodva igyekszik feltérképezni azt az utat, mely közel hatszázezer zsidó polgárának legyilkolásához vezetett? Az, amit történészként a szememre vetsz, hogy az antiszemitizmus nehezen megragadható szociálpszichológiai jelenség, közismert. Az sem lehet meglepő, hogy a vérvádat – mely jogilag soha nem létezett, csak az egyes ügyekhez kapcsolódó hiedelemként, a vád, illetve a pogrom indítékaiként bukkant fel Tiszaeszláron 1882-ben ugyanúgy, mint Kunmadarason 1946-ban – rendkívül bizonytalan határ választja el a hisztériáktól, illetve a rágalmazó szóbeszédtől.

Az utolsó vérvádak című, két kiadást megért könyvemben olyan konkrét eseteket tártam fel részletesen, mint a hazai jobb- és baloldalnak egyaránt kínos, 1946. július-augusztusi miskolci népítéletek, melyekre Bibó István is hivatkozik emlékezetes tanulmányában. A kutatásaimból levont társadalomelméleti és tömegpszichológiai következtetéseket Antiszemitizmus és totalitarizmus című, most megjelenő könyvemben dolgoztam fel.

Ezt a munkámat valószínűleg nem kéri majd el Moldova György, hogy egy, a rendszerváltás utáni időkbe helyezett fiktív cselekmény „háttéranyagaként” dolgozza fel egy regényben. Ilyen módon, minthogy a téma – bár a napisajtóban hisztérikusan fel-feltörő, a „zsidókérdésről” folyó viták nem éppen ezt mutatják – teljesen érdektelen a Kortárs számára, bizonyára te is eltekintesz attól, hogy e hasábokon politikailag elfogulatlan, szakértő figyelmedre méltasd.

 

Pelle János

 

*Igyekeztem tőlem telhetően gondosan fogalmazni, tekintettel olyan „lesüllyedt kultúrjavakra”, mint a bő gatya és a barackpálinka, melyben vitapartnerem szakértőnek számít. Vö.: Alexa Károly (szerk.): A Landeszmann-dosszié.