Péter László

Azonosíthatatlan személy

Dienes Barna idézése

A Kortárs 1999. júliusi számában nyolc levelet közölt Kodolányi János és Szabó Lőrinc levelezéséből. 1948. június 3-án Kodolányi, mostoha írói sorsáról panaszolkodva, ezt írta költő barátjának: „Jó lenne, ha mindezt elmondanád Dienes nagytiszteletű úrnak, tán tudna rá valami bátorító prédikációt, hogy megint elszoruljon a torkunk, és kicsurranjon a könnyünk.”

A magyarázó jegyzetekben a Dienes nagytiszteletű úrnak szavakhoz a közlő, Horányi Károly ezt írta: Azonosíthatatlan személy.

Dienes Barnabás annak a magyar művelődéstörténetben jelentős szerepet játszó Dienes famíliának volt tagja, amelyből Dienes László és Dienes Pál származott, és amelynek hírnevét Dienes Pál felesége, a Dienes Valériaként ismert Geiger Valéria is öregbítette. Igaz, Dienes Barna nem lett olyan híressé, mint bátyjai, de ő is beírta nevét mind a magyar irodalomtörténetbe, mind a hazai református egyháztörténetbe, mind pedig az amerikai magyarság történetébe.

 

1. Nevével 1975 szeptemberében, Washingtonban találkoztam. Vasváry Ödön református lelkésznek, az amerikai magyarság kutatójának a szegedi Somogyi-könyvtárra hagyományozott gyűjteményét leltároztam, még az adományozó életében, s közben a könyvekbe bele-belelapoztam. Itthon is olvashattam volna, hiszen Máthé Elek (1895–1968) református lelkész, tanár, műfordító és magyarságkutató Amerikai magyarok nyomában című könyve 1942-ben a Dante Kiadónál jelent meg Budapesten. A 166. lapján Találkozás a második nemzedékkel című fejezetben olvastam a következőket:

„Hallottam, hogy Dienes Barna, a Pittsburgh melletti Homestead református egyházának lelkésze különösen eredményes, de tudatosan csak angol nyelven folyó munkát végez gyülekezetének fiataljai között. Szerettem volna ezt a munkát látni, de hiába volt minden jó szándékom és igyekezetem, nem sikerült.

Dienes Barna a húszas évek elején Debrecenből került ki Amerikába. Hazulról valami még máig sem felejtett politikai természetű sérelem keserű emlékét vitte magával. Ő volt az egyetlen, akinek a részéről nehezen felengedő, sőt teljesen soha el nem múlt bizalmatlanság érzésével találkoztam. Gyülekezetének már csak angolul beszélő, de magyar származású fiataljait valósággal féltékenyen távol tartotta tőlem.

– Nem szeretném – mondotta –, ha az új hazájukhoz való hozzáhasonulásnak folyamata törést szenvedne a lelkükben. Nekik itt kell élniök, és én teljesen az amerikai életre akarom őket nevelni.

– Összeegyeztethetőnek tartod álláspontodat azzal a lojalitással, amelyet feltétlenül érezned kell neked is magyar hazád iránt? – kérdeztem tőle.

– Saját magamon érzem legjobban a megosztott lojalitás keserves érzését – válaszolta Dienes Barna teljes őszinteséggel a hozzá intézett kérdésre. – Nem akarom, hogy fiataljaink fejlődését bármi is megzavarja, vagy akadályul szolgáljon itteni életük lehetőségeinek kihasználásában. Hiába is akarod megkerülni ezt a tényt: a második nemzedékbeliek már amerikai földön amerikaiaknak születtek! Ezért kell olyan nevelést adnunk nekik, hogy az amerikai élet nagy versenyében teljes felvértezettséggel állhassanak meg. Ezt az elvet saját gyermekeimre nézve is helyesnek ismerem el, és ennek gyakorlati következményeit levontam magamra nézve is.

Ezzel a keserű hanggal más alkalommal soha nem találkoztam. Azok a fiatalok, akik eljöttek a magyar templomokban angol nyelven tartott istentiszteletekre, egészen másként gondolkoztak. Rám nézve egész amerikai utamnak talán legértékesebb tapasztalata éppen a fiatalokkal való találkozás volt.

Igaz, a magyar nyelvvel már csak nehezen birkóznak. Maguk is tisztában vannak vele, hogy ha életkörülményeik kiragadják őket abból a környezetből, amely most még határozottan magyar, és ahol az angol szó még idegennek számít, ők sem kerülhetik el a teljes asszimiláció folyamatát. Az ő gyermekeik számára pedig családjuk magyar származása már alig lesz több, mint a távolság ködében megszépülő.

Dienes Barna komor és indokolatlan sötéten látó felfogásával szemben mégis éppen azt láttam legnagyobb ígéretnek a második nemzedék egész lelki magatartásában, hogy Magyarországra és a magyar népre mindig úgy gondolnak, mint valami elképzelhetetlenül szép országra, ahol aranyszínűbb a búzakalász, fehérebb a kenyér, és az érett búzatábla szélén pirosabb a pipacs, mint Amerikában, ahol a gépek imádatába beleszédült civilizáció mindenütt elcsúfította, jóvátehetetlenül rúttá tette a természet szépségeit.”

Nem csak Máthé Eleket, engem is megdöbbentett Dienes Barna sajátságos érvelése. Elgondolkodtatott, s bizonyos igazát nem tagadhattam. Annyira, hogy ott rögtön Ödön bácsinak a gyűjteményében használatos, befűzésre alkalmasan lyukasztott papírján kivonatosan összefoglaltam ezt a különös nézetet, s a Dienes Barna nyilatkozatában szereplő szóval Dienes-elvnek, sőt Dienes-doktrínának neveztem meglepő álláspontját, mint meggondolkodtató, alkalomadtán megvitatandó fölfogást. Betettem a Vasváry-gyűjtemény megfelelő helyére. Nem hiszem, hogy Ödön bácsi később látta: két év múlva, 1977-ben elhunyt. Gyűjteménye 1978-ban hazakerült. Följegyzésem a Dienes-elvről ma is olvasható benne.

 

2. Dienes Barnabás 1895. október 27-én született Debrecenben. Érdekes, hogy bár előtte négy fiútestvére született, csak ő örökölte édesapjának a nevét. Dienes Barna (1852–1923) szerepel Gulyás Pál irodalmi lexikonának 5. kötetében, de igen hiányos adatokkal. Születéséről semmit sem közöl. Annyit mond róla, hogy református, ügyvéd, magántisztviselő: 1891-től az Alsó-szabolcsi Tiszai Ármentesítő Társulat igazgatója Tokajban, majd Debrecenben; a Borászati Lapok 1894-ben közölte cikkét. Annyiban eligazít, hogy ebből érthető, három fia (Pál [1882–1952], Lajos [1885–1974] és László [1889–1953]) miért született Tokajban.

Idősebb Dienes Barna a Nyíradonyhoz tartozó Kisaradványpusztán született. 1877-ben Debrecenben házasodott össze a balmazújvárosi születésű Pusztay Ilonával (1860–1934). Első gyermekeik: Klára (1878–1959), Rózsa (1880–1971) és Kálmán (1881–1954), majd éppen Barna fiuktól kezdve a legkisebb: Kató (1900–1979) Debrecenben születtek.

Ifjabb Dienes Barna elemi és középiskoláit szülővárosában végezte, mégpedig ez utóbbit a református kollégiumban. Ott érettségizett 1913-ban. Utána a budapesti egyetem bölcsészkarára, magyar–francia szakra iratkozott.

 

3. Már gimnazista korában megismerte későbbi feleségét, Révész Ilonát (1894–1981). Születésekor Ilus édesapja, Révész Mihály (1860–1900), a kálvinizmusnak gályarabot és püspököt adó, régi lelkészcsalád tagja, lelkipásztor volt Biharnagybajomban. Agyvérzés okozta korai halála után özvegye, Harsányi Etelka, szintén papi család sarja, 1902-ben két lányával, Ilussal és Ágnessal (1898–1968) Debrecenbe, a Péterfia u. 23. sz. alatti régi családi házukba költözött. A lányok a református gimnáziumban érettségiztek. Ilus a budapesti Iparművészeti Főiskolára iratkozott. Vőlegénye révén ismerkedett meg Dienes Pál feleségével, Geiger – ismertebb nevén, férje után – Dienes Valériával (1879–1978), s tőle tanulta a modern táncművészet, az orkesztika sajátos változatát. Párizsban, a híres Isadora Duncannél folytatta mozgásművészeti tanulmányait.

1914 nyarán Dienes Barna és Révész Ilus együtt volt Párizsban tanulmányúton. A világháború kitörésekor a franciák internálták őket. Ilust az év végén hazaengedték, ám Dienes Barnára az a sors várt, amely a Fekete kolostor lakóit sújtotta. Ő a dél-franciaországi Averyonban raboskodta át a háborút. Csak 1919 nyarán térhetett haza.

Az internálás hatását az amerikai Reformátusok Lapjának nekrológjában lelkésztársa, Kecskeméthy László így jellemezte: „Az ifjú érzékeny lelkét ez a fogság megkeményítette, s bizonyos mértékig szinte kegyetlenné gyúrta. Az itt kapott sebet egész életében magán hordta. Évtizedekig forradalmi ellenszenvvel viseltetett azzal az önző társadalmi rendszerrel szemben, amelynek makacs élni akarása két világháborút idézett fel, s úgy sejtette, hogy író és művész ideáljai, valamint az őáltala szeretett szegény, szenvedő emberrétegek csakis egy radikális változásokat ígérő új gazdasági és társadalmi berendezésben találhatják meg boldogságukat. Életének, gondolkozásának ezt a részét az írók, művészek, korának lelke formálták. Nyugtalan, elégedetlen és új világot kereső volt.”

Közben Ilus Pesten folytatta orkesztikai tanulmányait; egy ideig Dienes Páléknál lakott, majd albérletbe költözött. Dienes Valéria Szekszárdon született. A Geiger család rokona volt a Babits családnak, közel is laktak egymáshoz, így Babits Mihállyal gyerekkoruktól ismerték egymást. Dienes Pál a felesége révén ismerkedett meg 1912 elején Babitscsal. Mint matematika–fizika szakos tanár a tisztviselőtelepi gimnáziumban tanított. Szerepe volt abban, hogy Babitsot 1912 őszén Újpestről szintén a tisztviselőtelepi gimnáziumba helyezték.

Babits gyakori vendég volt Dieneséknél. Náluk ismerte meg Révész Ilust. Az ismeretségből szerelem lett.

Révész Ilust egyetemi hallgató szobatársa, Frideczky Józsefné Mattyasovszky Erzsébet (1893–1968) Éder Zoltánnak Amerikából küldött emlékezésében 1965-ben így írta le:

„Mielőtt Babits Mihállyal szemtől szembe találkoztam volna, egyéniségét és költészetét egy magas műveltségű művészlélek ismertette meg velem, az egyedüli nő, akit Babits Mihály önszántából szeretett, csodált, és feleségül akart venni. Csöndes tanúja lettem legnagyobb és soha be nem teljesedett szerelmének, még mielőtt először beszéltem volna vele. […]

1916 szeptemberében kerültem a budapesti egyetemre. Szomorú idők voltak. […] 1916-ban szállást is nehezen kaptam, míg végre egy kis panzióba kerültem, ahol azonban az egyablakos, fűtetlen szurdékot meg kellett osztanom egy másik lánnyal, Révész Ilussal.

A szoba kiutalásakor társnőm nem volt otthon. Ő az Iparművészeti Főiskolán tanult, ahol szeptemberben már javában folytak az előadások. Első könyve, ami asztalán a kezembe került, a Fleurs du mal volt, a L’Albatros című költeménynél felcsapva. Mintha villanyütés ért volna: éreztem, hogy jó helyre kerültem. Egyszerre csak nyílt az ajtó, és megjelent az az igéző, testileg-lelkileg magasrendű teremtés, aki Babits Mihályhoz igazán méltó lett volna.

Neki még elviselhetetlenebb volt az a gondolat, hogy nem lesz egyedül a szobájában, mint nekem. Rengeteg cókmókjával, szerszámaival, anyagaival maga sem fért bele. Hiszen ő állandóan rajzolt, tervezett, festett, hímezett, batikolt, színes gyöngysorokat fűzött fel, varrt, és orkesztikai táncot gyakorolt. Az igazgatónő ígérgette is, hogy hacsak lehet, egyedül hagyja. S íme, most itt van ez a vidéki betolakodott, aki mindig útjában lesz. »Aliscum éjhajú leányának« bizony félelmetesen lobogott csodás mély fekete szeme, csontfekete haja. Feltűnően sápadt arca, fátyolos hangja azt a benyomást keltették, hogy beteges vagy legalábbis túlfinomult, és ez első találkozásunk alkalmával vakká tett rendkívüli szépségével szemben […]

Mégis, már első nap összemelegedtünk. […] Barátnőm örült annak, hogy tudok franciául, s két és fél éven át, amíg együtt voltunk, sokszor olvastunk együtt a zengzetes gall nyelven. […]

Igézően finom, nemes vonalú, hallatlanul kifejező erejű kezei voltak. Egy kézmozdulatával többet mondott, mint bármely más előadóművész […] A szép kéz nagy ritkaság, és a grafikusok azt is tudják, hogy a legnehezebb kezet rajzolni. […]

Babits, az istenáldotta esztétikus rögtön felfedezte az elefántcsont- vagy még inkább alabástromszerű, alig láthatóan kék eres, keskeny, hosszúkás kezeknek hajlékony, beszédes szépségét, és vesztére megírta a Játszottam a kezével című örökszép versét.”

A vers a Nyugat 1915. augusztus 16-i számában jelent meg. Ebben rajongó szenvedélye az őt ekkor eltöltő háborúellenes indulattal fonódott egybe. A Játszottam a kezével a Húsvét előtt (1916), a Fortissimo (1917) és az Éji út (1918) szinte ciklussá szövődő verssorozatának első darabja. A nyolc hatsoros versszakból álló költeménynek csak utolsó, híressé-hírhedtté vált strófáját idézhetem itt:

 

Csak egyszer lenne még enyém,

s kedvemre csókkal önteném,

szivesen halnék azután,

nagyobb örömmel ontanám

kis ujjáért a csobogó vért,

mint száz királyért, lobogóért!

 

Babits nagyszerű rímei között is pompás az utolsó két sor hosszú, négy magánhangzóra kiterjedő ríme. „Ez az a rím, amelyért Babits az állásával fizetett” – írta szellemesen költői nyelvének vizsgálója, Soltész Katalin. A költőnek Rákosi Jenő támadása és sok hivatalos hercehurca után 1916 elején ott kellett hagynia a tisztviselőtelepi gimnáziumot, ahol tanári pályája során kivételesen jól érezte magát. Őt sokra becsülő igazgatója, a neves ifjúsági író, Gaal Mózes (1863–1936) elérte, hogy Babitsot nem bocsátották el, hanem áthelyezték a Budapest vidéki tankerületi főigazgatósághoz.

Révész Ilus Babitsnak több verséhez tervezett koreográfiát, s ezeket mozdulatművészeti műsorába iktatta. Nyilván erre vonatkozik a Levelek Iris koszorújából Ilusnak adott példányában a dedikáció: „A kedves kis művésznőnek, az Iris illusztrálójának, szíves köszöntéssel küldi a »textust« Babits Mihály.”

Révész Ilus azonban a költő kitartó szerelme és megvesztegetően szép verse ellenére hű maradt fogságban szenvedő vőlegényéhez, Dienes Barnához. „Barátnőmnek – írta Mattyasovszky Erzsébet – igen nagy lelkiereje volt, és határozottan megmondta Babitsnak, mikor megkérte, hogy hű marad vőlegényéhez.” „Babits végre is meghajolt a jellemes nő akarata előtt” – mondta még Révész Ilus barátnője emlékezésében.

 

4. Dienes Barna 1919 augusztusában ért haza. Azonnal megesküdtek. Dienes Barna csak most tudta letenni utolsó tanári vizsgáit. Van adat, amely szerint tanári állást kapott. A Vasváry-gyűjteményben megőrzött amerikai cikkek említik, hogy a békekötési tárgyalásokon a Külügyminisztérium franciafordítója volt.

Ebből az időből maradt fönn névjegykártyája, amelyet Szabó Lőrincnek küldött. Érdekes, hogy ekkor – és később is – magázza. Betűhíven közlöm:

 

Budapest 1920 máj. 6.

Kedves Lőrincz!

Hiába próbáltam a kávéházban telefonon hívni t. i. lakásról van szó. Aranka kiadna esetleg egy szobát itt a mellettünk fekvő házban: kert, Rózsadomb, villany, telefon. Ha van kedve rá nézze meg, inkább délelőtt, mint délután. Legjobb, ha bejelenti telefonon (172-52) de mielőbb.

Mihozzánk is felnézhetne, legalább megmondaná, hogy ugyan miért haragszik – ha haragszik. Talán nem is haragszik.

Szivélyes üdvözlettel:

DIENES BARNA (Névjegy. A nyomtatott név az aláírást pótolja.)

 

Szabó Lőrinc debreceni diákként ismerte Dieneséket. Béber László 1960-ban a „Dienes-házhoz” fűződő emlékeit – ahogy írta: „a mi diákkorunk legmélyebb élményét” – így elevenítette föl:

„Lőrincnek különösen is; ezt mutatja, hogy a Dienes-villa élete a Tücsökzene negyedik ciklusának folytonosan visszatérő motívuma.

Leánygimnázium akkor még nem volt Debrecenben. Így nekem harmadikos, Lőrincnek csak ötödikes korunkban osztálytársunk Dienes Kató. Nem volt egyedüli az osztályban, egy-két lány még akadt, mindig váltakozva, mellette, de vitathatatlanul ő a legérdekesebb és legszínesebb: okos, sok irányban érdeklődő jeles tanuló – később tanári oklevelet szerzett, de sohasem tanított –, aki már csak azért is más volt, mint a többi, mert rövid körhajat hordott, és lapos sarkú cipőt viselt. Villájuk a Simonyi út bal oldalának ma is álló első háza, akkor 16. számú, ott élt a földszinten édesapjával és anyjával. Apja árvíztársulati főmérnök, halk, finom, művelt öregúr; édesanyja sziporkázóan szellemes, mozgékony és vidám. Ritka érdekes és nagyon progresszív család. […]

Abban az időben a villa emeletén a Barna menyasszonyának, Révész Ilusnak a családja lakott: Révész Ágnes, a húga, aki egy osztállyal járt fölöttünk, a Tücsökzenében csak Ágnesként említett gráci lány, az özvegy édesanyjukkal.”

 

Béber László tévedett, amikor az idősebb Dienes Barnát főmérnöknek vélte. A Dienes-ház a Simonyi út 2. sz. alatt volt. A Tücsökzene 201. versében emlegetett Ágnes azért lett „gráci lány”, mert Ilus húga, Kató barátnője, pár hónapot tüdeje gyógyítása és – mint némettanárnak készülő – a nyelv gyakorlása végett ott töltött. Szabó Lőrinc tiszti iskolás barátját Königgrätzben meglátogatta, s közben útba ejtette Grazot, meglepve Ágnest. „Ágnes meg én a vasúti állomáson ettük meg a kenyeremet és egy kis darab kolbászt.”

A költői önéletrajz 136. versében írta Szabó Lőrinc:

 

Nagy fejem volt, búsúltam, mint a ló. –

Hogy mást szeretett Dienes Kató,

azzal eleve számoltam, hiszen

menyasszony volt, mikor az életem

az övéhez kanyarodott…

 

Dienes Kató alakja, emléke a 165–167., 170–175. versben is föltűnik. A 170. vers a Meghívás Dienesékhez, a 171. pedig a Katóék háza:

 

Ettől kezdve Katóék háza lett

a sugárzó központ. A képzelet

megtalálta misztikus otthonát,

s Debrecen elsüllyedt. Hat napon át

csak azt vártam, csak a hetediket,

hogy megint ott, megint nála legyek,

megint édes igézetében a

jövőnek, ott, ahol vers, muzsika,

modernség várt…

 - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

…És aki

mindezt adta, s később nap nap után

vendégül látott: lehetett a lány,

aki szép volt, komoly, és Pesten járt

(s ismerte Adyt, s tegezte „Mihályt”,

Babitsot), ő, ki fény volt, s révület:

lehetett-e istennél kevesebb?

 

Szabó Lőrinc a verseinek keletkezéséről írott jegyzeteiben, amelyeket Vers és valóság (1990) címmel Kabdebó Lóránt adott ki, e vershez a következőket fűzte:

„Természetesen nagyon sok gyermekes nagyzolás ez Katóék házának ünneplésében. De hát akkor így hatott rám, éveken át. Modern magyar, német és francia versek! Ott hallottam az első Wagner-muzsikát. […] Kató tényleg tegeződött Babitscsal.

Három-négy évig csakugyan a Simonyi úti sarokvilla volt számomra az édenkert.”

A 191. vers: Házunk barátja. A benne említett Baudelaire-metszet a Fleurs du mal francia kiadású kötetben volt: ezt a verseskönyvet Szabó Lőrinc Révész Ilustól kapta.

A 207. vershez adott magyarázatából ezt kell idéznem:

„Az édenkert, amely előtt a be nem jutó ifjú Csipkerózsáról álmodozik, a képzeletben aránytalanul megnőtt Dienes-ház, tehát Kató maga volt. Én nem mertem tulajdonképpen udvarolni neki, még a vőlegényének halála után sem. Néhány nevetségesen szimpla csókot kaptam tőle. Rábíztam tehát az édenkert megnyitását. És közben lecsúsztam a valóságról.”

A 221. versben tiszti iskolás időszakáról, 1918 tavaszáról, nyaráról emlékezik:

„Mindenesetre csaknem naponta eljártam így is esténkint a Dienes-házba. Sajnálattal kellett azonban éreznem, hogy maga az egyenruha mennyire eltávolította tőlem az ideálomat. Akkor a meghalt Horváth Lajos után fokozatosan áthajolt mostani férjéhez, Czellár Ferenchez, aki azidőt [!] gépészmérnök-hallgató volt Pesten, és nálunk 5-6 évvel idősebb.

Czellár Ferenc osztálytársa volt Dienes Barnának.”

 

5. Dienes Barnának és Révész Ilusnak hamarosan, 1920 nyarán megszületett fiuk, Gyurika. Mattyasovszky Erzsébet egy ízben jelen volt, amikor Babits meglátogatta Dieneséket. „A kisbabát Miska karjaiba tették. Soha még félszegebb jelenetet nem láttam. A fiatal pár kacagott, nekem a hátam borsózott félelmemben, hogy az ügyetlen költő el ne ejtse a kisfiút. Gyönyörű bús fekete szeméből csak úgy áradt a lemondás gyötrelme, mert »minden lemondás egy kis halál«. Sápadt arcáról lerítt a csalódás, hogy visszahozhatatlanul összeroppant álomvilága…”

Kevéssel ezután, 1921. január 15-én Babits feleségül vette Tanner Ilonkát. Ebből az időből maradt fönn Dienes Barnának és Révész Ilusnak Babitshoz 21-én írott első levele: házasságához gratuláltak. A teljes terjedelmében már közölt levélből itt elég csak néhány mondatot idéznem:

„Hadd mondjuk meg mi is, hogy örülünk az örömödnek, s boldoggá tesz a boldogságod. A többi úgyis frázis és konvenció. Mit is mondhatna a harmadik, az idegen – a kettőnek?

Csitt! Gyurka szólt közbe. Ő is boldogságot akar kívánni?

Dehogy. Csak kacag és sikoltozik, két pirinkó kezével kalimpál fölfelé. Kiabál, és nevet a szeme. Gyurka él – boldog, mert él, örül annak, hogy él. Ő ezt repesi. Vagy csak mi értjük így? Mindegy, azért vannak percek az életben, amelyekért érdemes élni.”

Sajnos, nem sokáig örülhettek a kis Gyurkának: nyolc hónapos korában váratlanul meghalt.

Minden bizonnyal ez a tragédia is hozzájárulhatott döntésükhöz: két hónappal később, márciusban, nagy útra keltek, kivándoroltak Amerikába. Alig egy hónap múltán képeslapot küldtek Szabó Lőrincnek:

Nagyságos

Szabó Lőrincz

urnak

Budapest

Reviczky u. 7.

Hungary

from: B. Dienes

New York

540 West 122 St.

 

1921 ápr. 19.

Kedves Lőrincz!

Nekünk még nincs sok mondanivalónk. New York káprázatos a gazdagságban, de szegény a lelkében. A kutyának se kell itt Shakespeare, azt se tudják, mi fán terem a szonet[t] – különösen jó magyarjaink. Toth Árpád alkalmi regénye se kél el, pedig, pedig; na. Mi „zöldek” annál jobban szomjúhozunk. Küldje meg a kötetét és írjon, hogy mi történik otthon. Egy-két hónap mulva küldünk pénzt a Nyugatra és más könyvekre, most még erre nincs. Minden lehető alkalommal, és sok alkalmunk lesz, Babits verset fogunk előadni. Hadd tanuljanak! Irjon Lőrincz! Igaz barátsággal üdvözli Barnus és Ilus

 

Képeslap (post card): Metropolitan Museum of Art. New York City. A „zöldek” valószínűleg utalás az állampolgárságra várók zöld színű igazolványára. A 2. világháború után ezeket nevezték displaced personnak (D. P.).

 

A következő életjelet, szintén képeslapot, ugyancsak Szabó Lőrinchez küldték.

 

Szabó Lőrincz

urnak

Budapest

Revitczky u. 7.

Hungary

New York 1921 máj. 6.

Egy kedves kis művészi összejövetelről küldik magának sonettjeiért rajongó szegény „amerikások”

Barnus

Shakespeare magyar tolmácsolásban – nekem magyarnak sokkal jobban tetszik

Kovács Ferenc

Harsányi László

ref. lelkész Szalayné

Serly Etus (Mrs Brunner)

Kovácsné Páll Rózsa

M. Hudeczek Anne Sinclaire Edith Sinclaire

Picker Margit

 

Képeslap (post card): Walt Whitman arcképével (John W. Alexander képe a Metropolitan Múzeumban). Az olvasható aláírások a következőket teszik számomra azonosíthatókká: Harsányi László (1884–1968) Révész Ilus anyai nagybátyja volt; ő alkalmazta Dienes Barnát „mint gyülekezeti munkást”, amíg a lelkészi képesítést meg nem szerezte. Brunner Imréné Serly Etelka (1888–1952), Serly Lajos (1855–1939) lánya, Serly Tibor (1901–1978) húga, tánctanár; Kovács Ferencné Páll Rózsa (1893–197?) tanítónő, költő; Kovács Ferenc (1895–1965) lelkész, szobrászművész, éremtervező.

 

Augusztus 18-án Dienes Barna két levelet is írt haza. Először Szabó Lőrincnek:

 

New York 1921 aug 18.

Kedves Lőrincz!

Tudja, belepottyantunk a nagy Oceánba, mostanig rugdaltunk, evickéltünk, usztunk és vergődtünk – most már egyik kezünkkel fogódzunk

s ebben a sivár háborgó emberoceánban művészetre emlékezünk.

Szahara ez, Lőrincz, Szahara. Nekünk <magy> európaiaknak egészen furcsa, hogy az embereknek mennyire nincsennek lelki szükségleteik. Rohannak a pénz után, dolgoznak, mint az állatok, nem beszélnek, csak üzletről, 16 évtől így megy ez – amig meg nem halnak. Mert lassan elvész belőlük minden másra az érzék. Ha sikerülnek, még több pénz kell, mert az asszonyok rengeteg pénz[t] falnak fel – ruha, ékszer, csillogás – [.] Minden lopott és minden imitált.

Még a színházra is fáradtak, csak operette vagy inkább látványos varieté, ahol egyszerre 300 <v>, 1000 lány jön a színpadra egy, ugyanazon ruhában, ahol elefántok harcolnak, majd ugyanazon a színpadon tényleges hajók tényleges csatát rögtönöznek.

Az ember szíve fáj, hogy ennyi költséggel, ilyen technikai lehetőségekkel mi mindent lehetne csinálni.

De művészet – az nincs. Vagy ha van, eldugottan fo[n]nyadozik valahol, kis revuek oldalain, bukó színházacskák falai közt, amelyeket még nem sikerült felfedezni sablonország végtelen utcáin.

Könyvkereskedést alig lát – bezzeg autó legalább 100.000 van kiállítva – s még seholse láttam a nálunk oly jól ismert angol kiadásokat. Shakespeare nevét még sehol se olvastam, se a Byronét se a Browningét –

– folyóirat kell a népnek „The Saturday Evening Post” 10 cent példánya, megjelenik 1,000,000 felül, ráfizet az eladásra, ha nem számítjuk a hírdetéseket, amelyekből vagyont csinál. Az ujság épp olyan üzlet, mint egy cipőüzlet vagy egy drogstore – mindenütt minden kapható, de főleg fagylalt és hűsítő, mert meleg van és szegény emberek olyan fáradtak, olyan „busy”-k, igazán nem lehet tőlük azt kívánni, hogy még gondolkozzanak is.

Ezeket a jó elemekről mondom, az iskolázott amerikaiakról, de a mi magyarjainkról jobb nem is beszélni. Tulnyomó többségük legegyszerűbb munkás, akiknek az Előrét vagy a Népszavát elolvasni már tul erős szellemi torna; a felvergődött „jobb” elem megtagadja, hogy valaha is magyar volt, tiszta szívéből lenézi és megveti azt a „kis ázsiai nátió”-t. Mi marad hát?

Van egy elég nagy magyar könyves bolt itt New Yorkban a „Pannónia”. Ma már minden könyv eltünt a kirakatból. Gramafon zenél amerikai verklit, hamis ékszerek csalogatják az írni-olvasni alig tudó „Mrs”-eket, a könyv kezd eltűnni a hosszú könyvespolcokról, mert „elijesztik a vevőket”.

Vagyunk azért nehányan, akik szeretjük a magyar szavak muzsikáját, de nagyon kevesen vagyunk. Magyar könyv üzletre itt igazán gondolni sem lehet. De gondoljon ránk, Lőrincz. Itt küldök egy dollárt. Küldje el belőle a Shakespeare sonettjeit s rendelje meg címünkre a Nyugatot.

Majd küldünk ujra, hogy megszakitás nélkül járjon. Ugye nem haragszik meg, hogy ilyen csekélységekkel terhelem, de tudja mi még nagyon szegény emberek vagyunk, és nem is tudjuk, hogy hogy lehet másképp megrendelni. Küldesse a következő címre: Mr. B. Dienes social director. First Magyar Church. 233 East 116 St. New York. Amerika.

A lakásunk t. i. még nem állandó, ez pedig a hivatalom címe. Munkám itt: magyar kulturát csinálni és a társadalmi ügyeket vezetni, előadásokat rendezni, színielőadásokat (műkedvelő) adni, gyerekek iskoláit vezetni stb.

A munka elég érdekes, csak az anyag nagyon rossz, de megélünk belőle. És a nyugalom kezd visszatérni a vérünkbe, a vérsejtjei[n]k egyformábban dolgoznak, kezdünk békét érezni magunkban és a világban.

Áldott legyen mégis a békeország, amely primitif még, de nem marja saját magát, hanem a munkáért ad életlehetőséget.

Most egy nyugodtabb pontra érkeztünk, dolgozni kezdünk s szeretnénk valamennyire bekapcsolódni a maguk munkájába. Irjon Lőrincz mindenről.

Előre is nagyon köszönjük szívességét s Mihályékkal együtt sok-sok barátsággal üdvözöljük Barnus és Ilus

 

Levél. Drogstore, helyesen drug-store: gyógyszertárral kapcsolatos vegyes üzlet és alkoholmentes büfé. Busy: szorgos, elfoglalt. A <> közé tett szavakat írója törölte. Az Előre 1905-től havonta, 1912-től naponta megjelenő újság, eleinte „Az amerikai magyar ajkú szociál demokraták közlönye”, 1912-től „az amerikai magyar munkások lapja”. Az Amerikai Magyar Népszava még régebbi: 1899-től jelent meg, 1904-től naponta.

 

Babitsnak hasonlóképpen számolt be első amerikai munkaköréről:

„Állásomból kifolyólag magyar kultúrmunkát kell végeznem, iskolát vezetni, társadalmi, irodalmi és színielőadásokat rendezni (nagyrészt műkedvelőkkel), s így látom csak, hogy milyen ősműveletlenség az, ami itt van.

Egy előadáson elmondtam a Könnytelenek könnyeit és az Alkalmi verset, s a közönség sírt s a legigazibb tetszését tapsolta. Magam se hittem, hogy így fog menni. Míg ellenben Karinthy kisebb dolgai, amikkel próbálkoztam, nagyon keveseknek tetszett. Nem értették. Ők már hozzá is vannak szokva az amerikai humorhoz, amely főleg egyszerű cselekvésekben nyilvánul. Egy pofon, az igen, az hat.”

Meglepő hamar megismerte az amerikai életforma jellegzetességeit. Bemutatta Babitsnak azt a magyar művésztársaságot, amelynek néhány tagja az iménti képeslapot aláírta:

„Egyik legérdekesebb (!) pár Kovácsék. A férfi ref. pap volt, de otthagyta, egy kemény, nyakas kálvinista, a nő Páll Rózsa, akinek több verse jött a Nyugatban, s akinek tényleg van egypár nagyon érdekes pasztellje.

Képzelhető, hogy mennyi harcot kell vívniok nem csak a megélhetésért, de a barátaik ellen. Mire való a művészet! – vágják oda nekik. – Mit értek el vele?

Mint minden művész, természetesen Kovács is nagyon szeretné, ha megbecsülnék, ha nem lenne »ismeretlen«, ha írnának róla.

Én azt hiszem, hogy ő tényleg meg is érdemli, hogy a Nyugat a Figyelőben megemlékezzen róla. Nagy buzdítás lenne neki s annak a nehány magyar művészembernek, akik nem adták meg magukat teljesen a pénznek.”

Dienes Barna maga vállalkozott Kovács Ferenc hazai népszerűsítésére: cikket küldött Babitsnak róla. Ám úgy látszik, Babits befolyása akkor még kevés volt ahhoz, hogy közöltetni tudja. Páll Rózsának a Nyugatban 1921-ben két verse (Óh, unalom, unalom…, Emlék) jelent meg. Ugyancsak 1921-ben látott napvilágot Örökmécs címmel első verseskötete. Ezt Szabó Lőrinc 1922-ben ismertette a Nyugatban. Páll Rózsa második verseskötete 1957-ben Vándorversek címmel már Londonban jelent meg, mivel közben férjével odaköltözött.

Dienes Barna a feleségéről egykori rajongójának ezt írta:

„Ilust sajnos a nagy bajok annyira megviselték, hogy még most is munkaképtelen, bár – végre – kezdi már a kedvét visszanyerni, és tervezzük, hogy mit csináljunk télen. Eltekintve Amerika sivár szellemétől, nagyon boldogan élünk, mert nyugodtak vagyunk. Megszűnt a »mi lesz holnap?« rémes kérdése, s nyugodtan számítjuk, hogy jövőre ezt és ezt fogjuk csinálni. Szóval normális életbe pottyantunk vissza, s amíg önmagunkban gazdagok vagyunk, nem nagyon érezzük környezetünk lelki sivárságát.”

Terveikről megírta, hogy egyelőre pénzt kell keresniük, hogy lakásukat bebútorozhassák. Felesége talán – hogy milyen munkakörbe, nem derül ki – a mozihoz megy; talán táncol; talán iparművészetet csinál, attól függően, mennyire tudja összeszedni magát. Dienes Barna – úgy látszik – írói ambíciót táplált magában: azért szeretne pénzt keresni, úgymond, hogy nyugodtan írhassa azután azt, amit jólesik.

Ezt árulta el Babitshoz írt harmadik, talán utolsó, október 2-i levelében is. Ismét a Nyugat Figyelő rovatába szánt cikket küldött neki, abban a reményben, hogy a hazai magyarokat érdekli, mi történik „New Budapesten”, az amerikai magyarok körében. Leveléből némileg sejteni lehet, miről, kiről írt cikkében.

„…hiszen Magyarország még mindig áhítva néz Amerika felé – talán csak azok nem, akik itt voltak; művészfélék, akik művészetet akartak.

Itt kétszeresen jelentős egy művészi esemény – ritka, mint a fehér holló –, s az itteni magyar művészeknek kétszeresen jólesik, ha otthon írnak róluk – ne nevessetek, a Nyugat még mindig sokkal több, mint az itteni »komoly« lapok.

Bevallom őszintén, az ősz Serly bácsi nagyon fog örülni ennek a kis cikknek – ezért írtam. Ha nem is nagy tehetség az öreg, háza a magyar művészek otthona, különösen azoké, akik nem nagydobbal jönnek, hanem még mindig akarnak valamit.”

Kérte, ha írása megjelenik, küldjön egy példányt Serly Lajos címére. „Nagyon hálás lennék érte” – zárta erről szóló sorait. De ő is, Serly Lajos is hasztalan várta a Nyugatot: ez a Figyelő sem jelent meg. Ezután alighanem föl is adta effajta terveit. Levele végén beszámolt magukról:

„Mi különben megvagyunk, Ilus rajzolgat, én gyermekeket tanítgatok – mesélek nekik, s ők tátott szájjal figyelnek; szegények talán még sose hallottak mesét – azonkívül filmdarabjaimat próbálom elhelyezni – még csak próbálom, sajnos. De máris nyugodt a lelkünk, s bizakodva rajzolgatjuk a jövőt.”

Nem tudjuk, hogy filmforgatókönyveivel jutott-e valamire. Arról van csak adatunk, hogy alkalmi történeti színműveket írt, s ezeket diákjai sikerrel adták elő. Idézett nekrológjából kitűnik, hogy „a pittsburghi Carnegie-intézetben előadott drámái, írásai, beszédei mindig visszatükrözték azt az örök forrongást, amiben élete lefolyt”. Munkásságának bibliográfiáiban a következőket találjuk:

„Emlékkönyv a brownsvillei magyar református egyház húszéves juileumára. Összeáll. Pittsburgh, 1927.

Az evangéliumi és református egyház. Uo. 1939.

Apostolok új cselekedetei. 50 év. Uo. 1940.

A második gyűlés. Összeállította. Uo. 1940.

Now in a Mirror, Darkly. Színmű. St. Louis, 1940.

Egyház a viharban. Buenos Aires, 1949.

Az erőpróba éve. Uo. 1950.

Cikkei jelentek meg az amerikai Reformátusok Lapjában.”

Bizonyára jellemző, hogy hazaírott levelei csak első amerikai évükből, 1921-ből valók. Valószínű, hogy a Szabó Lőrincnek küldött utolsó, keltezetlen levelét is még ebben az évben írta. Ez is jellemző mind általában az akkori amerikai viszonyokra, mind az ő helyzetükre:

 

Kedves Lőrincz!

Már egy örök[k]évalóság óta hordom a zsebembe[n] ezt a levelet, hogy egy bankba[n] cheque-t vegyek, de már nem állom tovább s így mellékelek kettő dollárt.

Hallottam, hogy a „Nyugat” megrendelését $ 10-ban állapították meg Amerika részére. Ez esetben ne rendelje meg, mert ennyi pénzt nem tudunk még egyelőre küldeni.

$ 10 itt nagyon sok pénz, képzelje, hogy én most vettem egy nagyon jó ruhát $ 25-ért.

Remélem, hogy valahogy ki tudja csinálni, hogy kaphassuk a lapot, amit nagyon szeretnénk.

Még egyszer bocsánat ezekért a kis megbízásokért.

Levelét várjuk

                  sok szeretettel öleli

                                         Barnus

 

6. Ettől kezdve csak a Dienes Barnáról szóló amerikai cikkekre vagyunk utalva. A szétszórt adatokból az derül ki, hogy a Carnegie Tech College művészeti, drámai tagozatán Magister Artium (M. A.) oklevelet kapott, Bloomfielden pedig lelkészi képesítést szerzett. Méghozzá az első volt ott, aki a Bachelor of Divinity (B. D.) fokozatot elnyerte. A newarki presbiteriánus egyházmegye szentelte lelkésszé. A caldwelli gyülekezetben 1922-ben kezdte papi működését. Itt született lánya, Ruth Dorothy (1925–1996). (Máthé Eleknek nyilatkozva „gyermekeiről” beszélt, de ez nyilván elírás. Egyébként a lánya – talán az édesanyjától – jól megtanult magyarul.) Róla annyit tudunk, hogy zene- és énektanár volt, hárfaművész és énekes előadóművész is. 1950-ben férjhez ment John C. Jack Kelly mérnökhöz; 1956-ban ikreik születtek: Barbara és Susan. Mindkettejüknek 1990-ben született egy-egy gyermekük: Barbarának Allison Helen Gerlach; Susannek Charles Hawthorne Mann.

Dienes Barna Caldwellből 1925-ben Himmlerville-be ment, és az ottani bányatelepen magyar egyházat szervezett. 1926-ban Brownsville-be, 1929-be Homesteadbe hívták meg. Ezzel együtt a rankini egyház lelkésze is lett. Itt tizenegy évet töltött. Vezetése alatt a homesteadi egyház – mint a chicagói Interest 1941. január 25-én írta – az elsők közé került. Sok javítás és beruházás ellenére az egyház kifizette 12 ezer dollár adósságát. „Három C. E. [Christian Endeavour: Keresztény Törekvés – P. L.] csoport, két cserkészcsapat, három énekkar, nőegylet, fiatal nők köre, nagyszerű vasárnapi iskola stb. dicséri szorgalmát. Betegsegélyző egyletet és hitelszövetkezetet alakítottak. Rankinban új templomot vásároltak. Tisztelet és szeretet vette körül mindig, ahol csak volt.”

1939-ben megszervezte a Clevelandben megalakult magyar egyházkerületet. Őt választották elnöknek, s e tisztséget hét éven át töltötte be. A központi egyházmegyének két éven át titkára, hét évig elnöke volt. Tagja volt az Evangelical and Reformed Church legfőbb kormányzó hatóságának, az Egyetemes Tanácsnak.

Némelyek püspöknek, mások esperesnek mondják. Ilyen adatot nem találtam. Az Interest idézett cikke (Református lelkészválasztás Burnside-on) egyházkerületi felügyelőnek írja; valószínűleg ezt a tisztséget keverték össze. Ez a cikk abból az alkalomból született, hogy Dienes Barnát 1941. január 19-én a chicagói burnside-i magyar reformátusok lelkészükké választották. Új helyét március 15-én foglalta el.

1941-ben az Elmhurst College magyar tanszéket nyitott, és Dienes Barnát hívta meg tanárának. E föladatát előbb mellékfoglalkozásként Chicagóból látta el, de 1943-ban mint teljes idejű rendes tanár oda is költözött. „1944. június 5-én az Elmhurst College Dienes Barna lelkészt és tanárt egyházkormányzati és nevelésügyi munkálkodása elismeréséül doktorátussal ajándékozta meg” – írta az 1945. évi Bethlen naptár.

1947-ben egyéves tanulmányi szabadságot kapott, hogy Európában fölkereshesse a magyar reformátusokat Ausztria, Németország és Olaszország menekülttáboraiban, majd keresse föl hazáját, és vigyen hírt az egyházak sorsáról.

 

7. Megismétlem a bevezető sorokban Kodolányi János 1948. június 3-án Szabó Lőrinchez írt leveléből idézett mondatot: „Jó lenne, ha mindezt elmondanád Dienes nagytiszteletű úrnak, tán tudna rá valami bátorító prédikációt, hogy megint elszoruljon a torkunk, és kicsurranjon a könnyünk.”

E mondat olvastán arra következtettem, hogy 1948-ban Szabó Lőrinc vagy újból levelezett Dienes Barnával, vagy pedig Dienes Barna abban az időben hazalátogatott. A nekrológból kiderül, hogy ez utóbbi föltételezésem volt a helyes. Téglás János Dienesék levelei Babitshoz című miniatűr könyvecskéjének végén színes lapokon – sajnos, gyönge minőségű – fényképek találhatók. A 27. képen három Dienes fiú: Barna, Kálmán és László látható 1948-ban. Dienes Barna először, még egyedül, 1929-ben volt itthon; ekkor még élt az édesanyja. 1948-ban feleségével együtt járt itthon – utoljára. Azt ma már aligha tudja bárki is, mire utalhatott Kodolányi a bátorító, megkönnyeztető prédikációról írva. Arra van adatunk, hogy itthon templomokban prédikált is. Talán Kodolányi is hallgatta valahol.

Európából visszatérve, az Egyházak Világtanácsának genfi központja kinevezte a Latin-Amerikába induló kivándorlók letelepítési akciójának igazgatójává. A református egyház három évre megbízta a dél-amerikai magyar reformátusok egyházszervezésének elindításával. 1948 novemberében indult útnak. Buenos Airesben nyitott irodát, de Argentínán kívül állandóan utazott a többi országba (Bolívia, Brazília, Chile, Columbia, Ecuador, Guatemala, Honduras, Peru, Uruguay, Venezuela) is. Városok, államok vezetőivel, kormányokkal tárgyalt, olajtársaságok és más nagyvállalatok igazgatóival tanácskozott, helyet keresve a hontalan magyaroknak, hogy megtarthassák hitüket azon a földrészen is, amelyen olyan kevés híve van a protestantizmusnak.

A Reformátusok Lapjában útjáról küldött leveleit nem ismerem. Az 1950. évi Bethlen naptárban megjelent Magyarok Délamerikában című úti beszámolóját igen. Ebben a Caracasban (Venezuela), Rio de Janeiróban, Săo Paulóban (Brazília), Buenos Airesban (Argentína), Montevideóban (Uruguay) megtapasztaltakról írt. Helyi lelkésztársak kíséretében járta a magyar kolóniákat. Caracasban a református egyház szervezésére tett első lépésekről számolhatott be: az ottani Presbyterian Missio fölajánlotta épületeit, csak a lelkész fizetéséről kell gondoskodni. Gyűjtik a hívek címeit, s várják az Egyesült Államokból a lelkészt. Săo Paulóban eredményről számolhatott be: szép templomot építettek.

A spanyol nyelvet gyorsan elsajátította, és hamarosan előadásokat tartott, értekezéseket olvasott föl ezen a nyelven. 1950 elején bekövetkezett váratlan elhunytáról ezt olvassuk: „Bizonyára ez a szörnyű gyorsaságú és minden képességét a végletekig igénybe vevő iram gyöngítette le a szívét és idegzetét, anélkül, hogy akár maga, akár felesége észrevették volna. Így történhetett csak, hogy hirtelen következett be halála. Január 22-én, vasárnap délután részt vett a Buenos Aires-i görögkeleti egyház istentiszteletén, amelynek ő segített templomot építeni. Az istentisztelet a szabadban volt, és akkor délután az idő hirtelen nagyon lehűlt. Este későn ért haza, s panaszkodott, hogy átfázott; nem vacsorázott, lefeküdt. Állandóan éles fájdalmakról panaszkodott, de orvost csak éjfél után tudtak kapni, amikorra már elveszítette eszméletét, és ezt az injekciók után sem nyerte vissza. Hajnalban meghalt.”

A megfázástól legyöngült szíve fölmondta a szolgálatot. Az infarktus Dienes-betegség: apját és valamennyi testvérét ez vitte el.

 

Felesége február 8-án indult vissza hajón New Yorkba. Az ő további sorsáról semmit sem tudunk, csak azt, hogy több mint három évtizeddel élte túl férjét. Sikeres festőművész vált belőle. Később Ilus helyett Loncynak hívatta magát. A New York állambeli Sea Cliffben hunyt el 1981. május 22-én.

 

 

Irodalom. Forrásom elsősorban a szegedi Somogyi-könyvtárban őrzött Vasváry-gyűjtemény volt. Itt találhatók a szövegemben idézett cikkek kivágatai, a Bethlen naptárak, Dienes Barna önéletrajzi lapja. Használtam a Kabdebó Lóránt szerkesztette Érlelő diákévek (1979) és a Téglás János összeállította Dienesék levelei Babitshoz (Bp., 1982.) című gyűjteményt; Éder Zoltán Babits a katedrán (Bp., 1966.), Béber László Debreceni érdekességek (Debrecen, 1977.) című könyvét; Nagy Csaba munkáját, A magyar emigrációs irodalom lexikona 1. kötetét (Bp., 1990). Frideczky Józsefné Mattyasovszky Erzsébet emlékezését és Éder Zoltán Ki volt Mattyasovszky Erzsébet? című cikkét az Irodalomismeret 1999. évi 1–2. száma közölte. A Szabó Lőrinchez írt levelek a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának kézirattárából valók. A családfa összeállításában Czellár Ferencné Dienes Kató leánya, Czellár Katalin volt segítségemre.