Szabó Gyula

Újévi napló

1999. március 16.

Február, hol a nyár? Februárban tél volt, s többször eszemben járt, hogy régi, évtizedekkel ezelőtti februári napokon hány „kiszálláson” találkoztunk falusi olvasóinkkal Aranyosszéken, Kalotaszegen, a Mezőségen, a Szilágyságban, és távolabb, a székelyföldi olvasótáborunk körében. Télen „aludt” a mező, a dolgozó parasztság „pihent”, „kultúrforradalom” is volt, és február hava előlépett „a könyv falusi hónapjává”. Az esteken felolvastunk, beszélgettünk, s általában kellemes órákat töltöttünk, annyival inkább, mivel általában itóka is járult a művelődési programhoz. Most, az idei februári télben a sok faluművelő emlék szinte egészen beleolvadt abba az illanó múlásba, hogy „hol van már a tavalyi hó?”… Idei februárunkban kizárólag olvasó voltam, s ha helyben ülve íróval találkoztam, az kizárólag Zrínyi Miklós volt. Nem a költő, hanem a prózaíró Zrínyi, azzal az egyetlen prózakötetével, amely az úgynevezett Bónis-kódex formájában maradt fenn mint kéziratos könyv. Fennmaradt egyetlen példány egy „egykorú másoló kéz” jóvoltából, már-már erre az egy cérnaszálra fűzve forogván a sorsa. Februári heteimben folyamatosan, napról napra ezt a Zrínyi-könyvet bújtam, a kéziratot, amely az előttem fekvő hasonmásnak a soraival nem a szerző eredeti kézvonását, betű- és szóformálásait mutatta, de minden betű és szó a szerző „geniumának” írásos lenyomataként hatott rám. Tudtam, hogy Zrínyi maga rossznak ítélte a kézírását (többek közt Széchy Károly ötkötetes Zrínyi-monográfiájának mellékleti anyagából is tudtam már régről, hogy egyik levelének utóiratában gróf Csáky Istvánnak, „Szakmár” főkapitányának a bocsánatát kérte egykor – ha megnézem: 1663. június 19-én –, amint íratta a diákjával: „Megbocsásson édes Gróff Uram, Kegyelmednek nem az magam kezével irok, jobban megolvashatja talán Kegyelmed így, mert igen rosz iró vagyok”), s ennek tudatában csaknem hálával vettem, hogy a kis híján három és fél évszázada készült könyvet az ismeretlen másoló szép és gondos kézírásával megalkotott műként olvashattam, nem az „igen rosz iró” szerző betűmunkájaként, mivel ebben az írásképben a kezdeti silabizálások után egyre jobban megolvashattam minden szót, minden leckét, és idő múltán még lektorkodni is tudtam a magam passziójából, miután azt tapasztaltam, hogy a szerző nem gondozta-szerkesztette „nyomdakésszé” értekezéseinek gyűjteményes kéziratát. Első ízben lehettem az olvasója Zrínyinek úgy, hogy „eredetiben” olvastam végig a sorait Az olvasónak ajánlott szavaitól a Tábori kis tractának addig a folytatás nélkül maradt utolsó mondatáig, hogy „Szükség a következendőkben annak meg erősitéséről szollyunk”, és bújtam teljes bűvölettel a kéziratot heteken át mindazzal a szövegtesttel együtt, amit a prózai művek új megjelentetésének hét és fél száznyi oldala tartalmazott… Tartott a Zrínyi-kézirat olvasásának láza éppen márciusig, amikor „nyílt” az idő, s azzal nyílt a szőlőmetszés ollója is. Kezdtem járni a kerti utat, metszettem sorról sorra a karós tőkéimet, úgyhogy kerti naplófüzetembe, a Kerti Kurírba a tegnapi nappal együtt kilenc márciusi „jelenlétet” írhattam. Meg is volt a tavaszi indulás eredménye, mert 13-án befejeztem a metszést, és tegnap már csak azért kellett az ünnepi alkalom ellenére a szőlőbe mennem, hogy az elmaradt tizennyolc ág bújtatásával a „homlitást” is egészen elvégezzem, mivel az volt az előérzetem, hogy mára elromlik az idő. El is romlott, mert hajnalban arra nyílt a szemem, hogy a monostori ég fehéres világosságán látszott a „hófény” visszaverődése. A látszat nem csalt, az ébredettebb kitekintés igazolta a hóhullást, de az elromlás a maga nemében szép látvány volt: mintha a tavalyi hó első esése lett volna, frissen fehérített díszekkel, mintázatokkal pompáztak a fák… Egyelőre megtorpant a kikelet, s a téllel együtt visszatérhetek a „Zrínyi-találkozó” februári élményvilágába, amikor úgy forgattam a Zrínyi-könyv lapjait, hogy valóságosan fogva tartott a „Sors-Symbolum”. Olvastam a legelején, amint az „olvasóhoz” szólva a Zrínyi „szájában forgott”: Sors bona nihil aliud, s tovább végig a legerősebb összeforrottságban láttam az együttforgást egy írói-hadvezéri-államférfiúi géniusz, egy másfél évtizeden át munkált országszervező pennamű és egy sorsfordulós évekkel tusakodó nemzet sorsának. Keletkezéstörténet, alkotáslélektan, vallott és nem vallott műhelytitok is előforgott az életmű fő jelmondatának tengelyén, s ha most már folyékonyan olvashattam magában a kéziratos szövegben is az elmemunkák gyűjteményének időrendileg utolsó remekét, az Áfiumot, egyetlen passzusában is szorongató gyönyörűséggel nézhettem a hármas sorsötvöződést: „… mindazonáltal ha kérded kit kevánok s mitsoda nemzetet akarok oltalmamra azt mondom, a Magyart kévánom. Miért? azért mert ez legalakalmatossabb, legerősseb, legh gyorsabb, és ha akaria legvitézeb nemzetségh. Két száz esztendeje lészen immár hogy a Magyar a Törökkel hartzol, hányszor az Török Császárok személlyek szerint sok száz ezer emberekkel jöttek országunkban, csak az egy Szultán Szulimannakis ki legvitézeb Császár vala az otthoman Nemzetben öt Expeditioja volt, de mégis Isten nem hagyot minnyájunknak elveszni, az mi veszettis többire békeség alat s frigynek szine alat veszet, hogy sem hadakozásban. Azért Magyart kévánok oltalmamra, nem Indust, nem garamantát, sem Olaszt, sem Németet, sem Spanyort, csak jobbitsuk meg magunkat, szabiunk más rendet dolgainknak, tegyük réghi helyére és méltoságára militarem disciplinam. Egy Nemzetnél sem vagyunk aláb valok, és ha kevesen vagyunkis, nem oly kevesen azért, hogy a Török ebekkel meg ne bánassuk, hogy ily semminek tartot minket, szükséges volna ugyan hogy ezt a hadi tudománt bővebben meg explicalnám, de mivel arra most nints nékem intentiom, hogy particulariter examinallyam, in genere mondok valamit, az mit én tudok, hogy a mely Talentomat Isten énnékem adot, ne ássam el haszontalanul a földben. Ez előttis penig irtam egy kis Tractatust kinek neve Vitéz Hadnagy, de csak magamnál tartom, mert én nem látok ollyat, ki gyönyörködnék az olvasásban, maga bizony semmiből ugy ember nem tanulhat, mint abbol. Én nem praetendalok annyit tudni, hogy mindeneket tanithassak, mert az én experentiam kitsin, és tsak egynéhány chatabul ál, de olvastam s hallottam annyit, hogy némellyeknél ugy gondolom többet tudok, azoknak irom azért eztet, hogy a mint mondám Talentomomat el ne reitsem, hanem a ki hasznát veheti vegye, a ki nem, lássa legaláb bennem a jó kévánságot. Minnyájunknak kel ehez szólnunk, mert mikor ég a ház, mindentűl io néven vétetik ha vizet hoz oltani, menyivel inkáb most szükséges a segitségh, a jo tanáts és a jo operatio. Szükséges azért hogy a Magyar Nemzet, ha ettűl a fen forgo viztűl meg akar szabadulni, ha magának, posteritásának megmaradást kéván tartson fegyvert kezében, de nem ugy mint eddig hanem iovalis másképpen… az ország tartson egy Armadát lábon késszen, az ki mindenfelé minden orában, minden szempillantásban, télen nyáron, oda mehessen a hová szükségh kévánnya, ez minden fundamentomia az mi megmaradásunknak, azért erről többetis kel szollani…” Láttam lelkes olvasóként is, hogy lehetne a szöveget némiképp „gondozni” központozásokkal, ékezetekkel, betűírások egységesítésével – ts, ch egyképpen cs stb. –, miként a késő „posteritás” élt is a nyomdai „kivitelezések” során modernizáló igazításokkal, de előttem nem az írás betűje forgott fenn – legfeljebb a „fennforgó vizet” szerettem volna tollhibának vélni azokkal együtt, akik „vészt” láttak a „vízben” –, hanem maga a beszéd, amely az olvasott passzusban már-már utóhangszerűen szólt, mintha az író a munka utolsó részében, a befejezés „Amen”-jeihez közeledve újból tette volna a „személyesebb” vallomást, mint „hajdan” az előszóiban, s azzal „segítette” az olvasóját, hogy a sorsvizsgálás mindhárom „síkján” külön „hasznát vegye” az olvasott résznek.