Szakolczay Lajos

A szellem szférája

Halmy Miklós festményeiről

Halmy Miklós immár négy évtizedes pályáján sok mindennel – kevés elismeréssel s ennél jóval több értetlenséggel – találta magát szemben, hiszen a magyar festészet megújítására tett kísérlete álláspontokat ütköztetett. A kérdés kimondatlanul is mindmáig él: a magyar népművészet jegyeit viselő piktúra beoltható-e a távoli földrészek kultúrájának – sokszor az ókorra visszautaló – formakincsével? A keleti bölcselethez, mi több, az ezoterikus dolgokhoz vonzódó művész arca karakteresebb lesz-e azáltal, hogy a modern mágus tekintetével a láthatón túlit, a láthatatlant keresi? A holt árokban nemcsak elsüllyedt kultúrák értékeire nyitva rá a szemét, ám a nemegyszer baljós (egyetemes és magyar) történelemre is? Hiszen ez a filozófiailag ugyancsak megalapozott kutatás, szinte tudományos jelleggel, az ősokra irányult. A világot mozgató szerkezet megismerésére. A fókuszra való irányultság nem más, mint a lényeget kereső közelítés. Ez az attitűd a Halmynak is némiképp mesterül szolgáló Hamvas Bélától kapott erősítést, aki a fejlődést a centrum felé való haladásban vélte megjelölni.

A festőművész gondolkodását megpezsdítő alkotók közül – Lao-cetől Blake-ig és Csontvárytól Kodály Zoltánig terjed a hosszú sor – talán Fáy Aladárt érdemes idézni: „… ha őseredeti, történelem előtti hagyományai nem is volnának egy nép művészetének, még akkor is őseredeti jellemet tükröztetne, s a nemzeti ízlés kialakításához akkor is a legközvetlenebb alapot szolgáltatná. Ezt az alapot azonban csak akkor láthatjuk meg, ha behatolunk az általános népi jellemvonások felszíne alá, s ott megkeressük azokat a sajátos képzeletbeli és ízlésbeli megnyilvánulásokat, melyek nemcsak népi sajátosságok, hanem egyetemes emberi tekintetből is örök értékek.”

Többé-kevésbé ezt az utat járta a Halmy előtti nemzedék nem egy alkotója: a népművészet ősmotívumától (tulipán) és meghatározó vörös-fekete (szűr) színvilágától egészen a „dísztelen” kalligráfiáig eljutó Korniss Dezső s a képi világát tekintve vele szöges ellentétben álló Tóth Menyhért, aki föld–ember–állat mitikus együvé tartozását szimbolizálva is a Napút magányosa volt. Ha föllelhető, és van egyáltalán magyar karakter, az ő modern piktúrájuk – természetesen más-más módon – meggyőző erővel hirdette-hirdeti a formajegyek s nem utolsósorban a gondolkodás és sajátos világlátás eredetiségét.

Halmy Miklós organikus, egyszerre nyitott és zárt terei kiválóan mutatják a képszerkezetet feszítő, még a díszítőmotívumokon is átsejlő drámát. Persze az ősiségben megmerült avantgárd művész jól tudja, hogy a felületi, akár plaszticitásában frappáns játék: a kézmívesi mesterséggel már-már érzékivé csiszolt-hullámoztatott anyag villódzása csupán járulékos, noha elengedhetetlen része a képnek. A kompozíció – legalábbis első látásra – ettől lesz izgalmas: a szépre törekvő pontosságtól mint összhatástól. A képelemek rendezettsége – sokszor a szárnyalást szimbolizáló diagonális mentén – bizonyos tisztaságélményt közvetít: a tartalmi-formai gondolkodás esszenciáját.

Ám az így, evvel az erős szuggesztivitással elénk tárt dráma mélyebben van. A képszervező erő – ihlet, isteni sugallat – mögöttesében. Egy absztrakt – A zöld madár látogatása (1970) – és egy motívumai révén csaknem figurálisnak is nevezhető festmény – Fonat IV. (Szervátiuszéknál), 1972 – tüzetesebb szemléje meggyőz erről. Az első vászon némi szürrealitásra utaló „meséje”, a szerelmet mint testiséget egyidejűleg megszenvedve és legendává oldva, az elszakadás drámáját hordozza. A kolozsvári szobrászművészek, apa és fia megnyomorítottságát mesteri módon megjelenítő Szervátiuszéknál pedig – a térdre kényszerített szarvast még a hatalom átkánál is jobban kínzó, garmadával ráhulló (rászórt!) krampácsszögekkel – a különös sorshelyzetben – kisebbségben – élő művészek tragédiáját mutatja fel. Ez utóbbi festményen nemcsak az átlós szerkezet motívumainak „vesszősuhintása” jelenti a drámát, hanem az is, hogy Halmy a képszerkezetet feszítő motívumokban visszautal Szervátiusz Jenő fareliefjének, a Cantata profanának agancs-erdő jelképezte szabadságszimbólumára.

Csaknem negyven festmény tanúsítja – ebből a szempontból az 1969-es születésű Omega mandala (Táltos dob) és az 1998-ban készült Mohendjo Daro között szinte nincs is különbség –, hogy akár egy jól megválasztott, a művész műveltségélményét képszervező (képhívó) erővé emelő motívum, akár valamely rejtjelet (rovásírással jegyzett mondatot) plasztikai megdolgozottságú felületté avató festő-szobrász jelenlét alkalmas arra, hogy a visszafogott színvilágú, mitikus köreiben a múltra, az emberiség aranykorára és egy sohasem volt, a megérzékítés – átszellemítés – folytán világunkat a szellem szférájába kalauzoló jelenre emlékeztető kép egész kultúrákat, érzelem- és gondolkodásmódokat reprezentáljon.

Halmy technikailag is leleményes, hiszen évezredeket összekötő motívumai – a mezopotámiai szárnyasnap-motívum, a magyar népművészet tulipánja és keresztöltéses hímzése, a prekolumbiánus maszk stb. – alig élnének, ha értékszimbólumokkal teremtő tagozódásuk nélkülözné a mesterségbeli tudást. Amelyben elsőbben az anyagszeretet játszik szerepet. A vászonra, fára fölvitt festék, a ráfúvott (rászitált) homok, a felületet elevenné, plasztikailag hullámzóvá tevő – applikált – fém-, fa-, bőr- és szövetdarabok, a színrétegeket egymástól, ha csak leheletnyi módon is, elkülönítő spárga és zsinór mind-mind képalkotó elem. Általuk lesz egy kép az, ami: érzéki kiteljesítése, szinte fogható-tapintható formában, a festőművész artisztikus megjelenésű gondolatainak.

Sokszínű, összetett ez a világ, hiszen a meditáció révén a hindu, a szkíta stb. kultúra éppúgy megidéztetik, mint a magyar népművészet. Ez utóbbi – induló élményként épp a kecsedi keresztöltéses hímzésre, vagyis egy párnahaj írására támaszkodva – attól remekmű, hogy szétrobbantott voltában is erősen utal a varrottas nemes egyszerűségére. A Kecsedi VI. (Fájdalom titokban) [1971] kékesszürke alapon kiemelkedő barnás homokvonulatai megrendszabályozódtak az őket terelő – vászonra ragasztott – spárga által; és mégis annyi széttartásukban, az összetört maszkban a bűbáj, hogy csak ámulunk a többször is megidézett motívumkincs ilyesfajta képi villódzásán. Az 1971-es Fonat I. (Káromkodás) vérbő – vaskosan is libegő – humorát meg a plasztikailag kiemelkedő sötétbarna-fekete vonulat kacskaringója adja.

A képek láttán előttünk-e Halmy Miklós életöröme? Aki egy Buddha mindentudásával ül műveltségtrónján, árkusok százait írja-jegyzi tele filozófusok, misztikusok, írók, zeneszerzők, etnográfusok, költők, víg és borús kedélyű bölcselők aforisztikus mondásaival. Hogy megerősítse képhívó módszerét, hogy egyszerűen csak gyönyörűséget szerezzen magának? Sokkal inkább azért, mert az így nyert boldogságállapot az alkotás nélkülözhetetlen eleme. Hogyan is mondta Kuo Zso-hszü, az 1020 körül született nagy kínai festő, Kuo Hszi fia, mikor apja emlékének áldozva ekképp írt a festészetről:

„Kortársaim csak annyit tudnak, hogy egy festményt ecsettel készítünk, de azt már nem tudják, hogy festeni éppenséggel nem könnyű dolog. (…)

Az embernek addig kell nevelnie önmagát, míg szíve szabad és vidám, elméje boldog és elégedett nem lesz, s ha feltámasztotta magában azt a végtelenül simulékony magatartást, amelyről azt mondhatnánk, hogy engedelmes egyenességet és gyermekien alázatos őszinteséget jelent, akkor az emberek nevetésben és sírásban kitörő érzelmi állapotai, valamint a külvilág tárgyainak hegyességében és tompaságában megnyilvánuló hajladozásai mind a természet rendje szerint foglalják el helyüket szívében, s anélkül, hogy észrevenné, ugyanez a rend teremtődik újjá ecsetje alatt.”

Halmy Miklós az őskorba magát visszaálmodó képzelet révén bizonyára fogta ezeket a jeleket. Ha nem így volna, szegényebb lenne a modern magyar festőművészet egy jellegzetes, csúcsaiban a legnagyobbakéval vetekedő életművel.