Szepesi Attila

Elemi világban

Mednyánszky csavargói

Rokontalan művész volt Mednyánszky László. Úgy értem, szellemrokonok nélkül való. Mert – miként az egy jól szituált, bár erősen extravagáns felvidéki báróhoz illik – akadt neki ija-fija-pereputtya épp elég. Aligha volt arisztokratafamília Gömörtől Zólyomig és Sárostól Nyitráig, melyhez ne toppanhatott volna be rokoni jogon. Talán meg is tette, leginkább gyerekkorában, bár nem volt közösségi lélek, főképp már felnőtt fejjel nem. Ami pedig a nemzetfenntartónak mondott osztály rigolyáit és mindennapi hajcihőit illeti, ezekre fütyült. Volt elég magánbolondériája, nem kellett neki a század végi, immár az idő pokolbugyraiba menthetetlenül, bár még láthatatlanul alámerülő arisztokráciáéból kölcsönözni.

Ami érdekelte, az a szellem kasztoktól, szokásoktól és korok divatjaitól össze nem kaszabolt, imaginárius világa. Nem állt ebben sem egészen egymagában, hisz rokonai közül szellemrokona volt például Justh Zsigmond vagy a – hozzá szintén rokoni szálakkal kötődő – anarcspusztai költőboszorkány, Czóbel Minka.

Festő-bárónk a harctereken meg a lebujokban érezte igazán otthon magát. Meg talán a hegyek magányos bércein. Utóbbi helyen egyrészt tán a szirtek pittoreszk látványa miatt, talán mert a beckói várban látta meg a napvilágot. Hihetetlen, de tény, hogy ez a csimbókos szakállú, koszlott csavargó kinézetű festő várúrnak született: a beckói vár utolsó urának. Utána már az összeomlás jött, Trianon jött, s osztálya génjei, ahogy a vár az idő tájt itt-ott már roskadozó falai is, megértek az alámerülésre.

Mesélik, hogy diákkorában freskót festett egy felvidéki kastély folyosójára. A kép mára az enyészet martaléka lett. Nem tudható, miféle figurákat és tájakat pingált oda a csenevész testalkatú, lobogó tekintetű festőnövendék. Ki-ki kedvére eljátszhat a gondolattal, hogyan népesíti be a nedves falakat fenyő lepte bércekkel, napsütötte háztetők zegzugaival és görbült alakokkal ez a különc várúr, aki ifjonti piktorként alighanem rokontalan festő kortársa, a szintén felvidéki Csontváry horpadt kalapos, mezítlábas madonnafestőjére hasonlíthatott.

Választott hite szerint buddhista volt, akkor, mikor Európában még keveset tudtak Sziddhártha királyfi hitéről. És (finoman szólva) nőgyűlölő volt, amikor az aberráltság különféle válfajai még nem voltak nyilvánosan, sőt rátartin gyakorolhatók. Kéziratos naplóit pedig görög betűkkel vezette, a változatosság kedvéért hol francia, hol magyar, hol német nyelven.

Festőnk (ne firtassuk az okát) sosem érezte jól magát a „felsőbb körökben”. Érezhette osztálya végét, s talán azt is, hogy ebben a miliőben képességei nem érvényesülhetnek. Enerváltsága zsenialitással elegyült: előbbit természetesnek vette, utóbbit nehezen tolerálta az arisztokrácia.

Mednyánszky az éjszaka hagymázos szélein, a kocsmákban meg a toloncházakban érezte otthon magát. A csavargók között, akikhez maga is hasonult. A nyomorékok és a létezés sebesültjei, a kocsmatöltelékek, az elesettek zűrzavarában. A testi-lelki nyomorultak között, ahol az érzések kendőzetlenül nyilvánulnak meg. Őket szerette, őket pátyolgatta, őket festette, s talán nem csak titkolt homoszexualitása okán. Az elemi világban, ahol az éhség éhség, a szomjúság szomjúság, az igazság igazság és a szépség nem föltétlenül selyem- és bársonykulissza, graciőz szokás és túlbeszélt talmiság, mint az arisztokrácia köreiben – nos, ebben a világban volt otthonos, a lélek alvilágában, csontra fogyott arcú férfiak, féleszű csavargók és toprongyos suhancok között, akik a maguk kóborkutya-életét élik, otthontalanul és iránytalanul, s kapaszkodnak minden szalmaszálba, ami legalább egynapi életet, pár órányi túlélést ígér. Kortársa, Nietzsche az emberfölötti embert zengi, ám a mi festő-bárónk inkább az emberalatti emberek világába tart.

Csupa köd, csupa sejtelem, csupa barna félhomály egy-egy Mednyánszky-kép háttere. A szépségideál változásának korában ki kell derülnie, hogy a látványnak nem a felszíne, hanem az igazságtartalma határozza meg, mi mitől szép és érvényes. Az önként kínálkozó szépség hamissá válik, már-már giccsé. Meg kell érezni a mélység sugallatát. Az aranyfényű koldusarcok, a lámpa megvilágította, tépett csipkebokrok látványának érvényes erejét.

Festőnk figurái, ezek a koszos és összekuszált életű baráberek a háttér felfejthetetlenül komor közegében jelennek meg. Görbülten is felfénylő alakok, a sötétből elővillanó eszelős arcok, kiéhezett, félállati szempárok. Mészfehér, borostás múmiák, összeszabdalt, infernális tekintetűek.

E figurák nem az ember előtti, hanem az ember utáni éjszaka tanúi. Nem a Neander-völgyi ősre hajaznak, csak szerencsétlenek. Nem heroikusak, akikben a felemelkedés lehetősége él, hanem lehanyatlók. A társadalomról levált törmelékek, akikből kihunyt már a teremtés képessége. Valójában a civilizáció végtermékei, a modern világ túlélői, akiket kivetett magából az óriáskerék. Akik nem találták meg a helyüket abban a gépies és embertelen társasjátékban, melyet modern életnek szokás mondani.

A „korszerű” művészek divatot teremtenek. Köztudomású, hogy Goethe Wertherjének megjelenése után a kort ellepték a világfájdalmas férfi- és nőalakok. Ugyanígy Byron, Puskin, Ady esetében, akik mind egy életérzést mondtak ki és terjesztettek el. Természetes, hogy nem ők találták ki ezt: benne érhetett már a kor fortyogó mélyében, de nem volt, aki előttük néven nevezze és géniusza pecsétjével hitelesítse. Ám a „korszerűtlen” művészeknél, a rokontalan és magányos mestereknél más a helyzet. Nemcsak a személyük, a látomásuk is valamiképp koridegen. Gondoljunk Bosch vagy Blake vízióira. E – korok feletti – művészek látomása esetleg csak jóval később „elevenedik meg”.

Mednyánszky korszerűtlen művész volt. Túl mély, túl különös és sajátlagos, túl morbid ahhoz, hogy megérthessék, és hogy víziói érvényt szerezhessenek maguknak.

Manapság, ahogy az ember az utcákat rója, nem szakadhat el a bizarr gondolattól, hogy a tömegesen az utcákon bóklászó otthontalanok, a sehonnan sehová sem tartó csavargók mintha mind Mednyánszky látomásából elevenedtek volna a világra.

Az eltelt mintegy nyolcvan-száz esztendő alatt infernális folyamatok játszódtak le. Az emberiség létszáma megtöbbszöröződött. A humanizmus jelszavainak felerősödésével párhuzamosan viszont lazultak a közösséget összetartó erők. Szinte törvényként mondható ki: minél harsányabb egy eszme, annál inkább az ellenkezőjéért küzd, mint amit állít. A szociális kuliszszák árnyékában ragadozók lapulnak. Azok a szörnyek, akiket Várkonyi Nándor posztumusz művének félbehagyott zárófejezetében úgy nevez: az állatalatti emberek. Diktátorok és maffiózók, hivatásos gyilkosok és hímringyók. A szellemet pénzért eláruló filmesek. Irodalmi véglények és mézes szavú, hiénaszívű politikusok. Vallási reformerek álcájába bújt sátánkövetők és az „elérhető növekedést” (értsd: a legalizált természetpusztítást) harsonázó közgazdászok.

Nem tudható, hová vezet Mednyánszky csavargóinak útja. Áldozatok ők, akik lesüllyedtek az állati lét közelébe. Potenciális szentek, akiknek egyelőre nincsen erejük a maguk arcát felmutatni. Koldusok, lélekben és anyagi javakban egyaránt kifosztottak. Veséjüket pénzért áruló nyomorultak. Harcterek lábukat-kezüket veszített balekjai. Debil alkoholisták, akik az éjszaka peremén tanyáznak. Nem ismernek irányt és mélységet. Azon a ponton állnak, ahonnan lefelé is, felfelé is vezethet út. Lefelé a férgek és a csigák sötét alvilágába. Felfelé – bár jelenkorunk Poverellója késik – az angyalszárnyak tündökletébe.