Vár/rom/kert

Három éve: álltam a Duna-parton. Alig egy méterre lábam előtt a folyó, szutykos vize körbecirógatta a parti köveket, darázsdongás, napsütés, moccanatlan csönd. Nyár volt.

Karnyújtásnyira a hátam mögött betonoszlop, lecsüngő rozsdás drótok, törött porceláncsigák, a katonai területet körbeölelő elektromos kerítés elrohadt maradéka.

Lábam alatt a magyar államhatár.

Komárom, a Monostori erőd. Ötven évig szovjet felségterület. Valaha kiváló osztrák hadmérnökök tervezték, hogy a bástyaablakokból áthatolhatatlan ágyútűzzel akadályozzák meg a Dunán fölfelé hajózó orosz naszádok továbbhaladását. Később magyar bakákat képeztek ki a földsánc áttörhetetlen falai mögött. Hitler hadseregének maradéka csak pillanatokra pihent meg itt, a fölszabadító szovjet csapatok több ezer vagon lőszerrel fészkelték be magukat az erődbe, hitük szerint örök időkre. A padlót fölszedték, a falakat lefestették, az ablakkereteket összetörték.

A felszínt pusztították, a falak ellenálltak.

Három éve a Duna-parton – az országúti kapunál az álmos portás arra gondolt: megvesztegetem; tévedett, de erre csak akkor döbbent rá, amikor már beengedett; bámultam a lepusztult villanydrótokat, a vörös festékkel bemázolt, korhadt fakaput, a kőbe vésett cirill betűs feliratokat – az ötven évig magyar ember nem látta magyar államhatárt. Aztán besettenkedtünk feleségemmel a hatalmas erődudvarra, de a furcsa, titokzatos, föld alá bújó épületbe nem mertünk belépni.

A méter vastag falú óratorony csonkán meredt az égre. Akkor azt hittem: 1991-ben az oroszok vitték magukkal az üresen, romosan árválkodó kőkeretből az óraszerkezetet.

Tévedtem; itt fél évszázaddal korábban állt meg az idő: az öreg órát a menekülő németek tartották meg emlékül.

Valahol talán ma is mutatja az időt.

Némán álltunk a tengerszéles udvar közepén. Mint lehorgonyzott hajó, olyan volt a rom: mindenütt a látóhatár, a falak tetején méter magas gaz, a homokos részen fácánkakas kapirgál, a bejáratnál káromkodó munkások szedik föl az oroszok építette vasúti síneket.

Aztán időnként álmodtam a várról.

És idén nyáron kamerával felszerelkezve, kis csapat élén érkeztem az erődbe.

Most vártak, beengedtek. És bebarangoltuk az óriási várromot. A lőoktatótermet, amelynek hatalmas, fehérre meszelt falain szinte sértetlenül maradtak meg a két világháború között magyar katonák pingálta feliratok („Erős akarattal mindenki jó lövő lehet!”) s a szovjet katonák olvashatatlan ákombákomai. A lépcsőházakat, amelyeket lebilincselő arányérzékkel építettek múlt századi kőművesek, mértani s rajzos pontossággal illesztve egymás mellé a félkörívben kanyarított téglasorokat. Az istállókat, ahol a süttői vörösmárvány etetőket az oroszok nemes egyszerűséggel vasdoronggal leverték; kellett a hely a lőszeresládáknak, amelyekkel mennyezetig zsúfolták a teret. A pékséget: beszakadt kemencék, üresen tátongó ablakkeretek, darabokra törött padozat. A nyugati bástya saroktermét; a szovjetek egyetlen puskalövés nélkül foglalták el az erődöt, de itt – a golyó szaggatta falak tanúsítják – lövöldöztek. Talán kedvtelésből, talán a kivégzések pillanataiban. Nem tudni.

A dunai bástya emeleti körfolyosóján végigfutó vasúti sín. A szovjetek itt hagyták a targoncákat, amelyeken a lőszeresládákat tologatták. Látom a képet: zakatoló vaskerék, valami gurul egy ócska sínen. A távolban a dunai bástya emeleti folyosójának sáncra néző kijárata: beégett folt. Csak lassan lesz érzékelhető, hogy egy hosszú, enyhén kanyarodó, romos, elhagyatott folyosón vagyunk. Résnyire az ég, aztán koszlott falak, lőrések, repedt ajtókeretek, kietlen terek – „utazunk” a folyosón: boltíves terem, girbegurba sín, vörösre mázolt falak.

És reggeltől estig húzták-tolták ezeken a rozzant targoncákon a szovjet kiskatonák a robbanóanyagot. Kétszáz méter oda, kétszáz vissza. Oda, vissza, oda, vissza – majdnem ötven évig. A sok ezer itt robotoló szovjet katona között akadt egy költő. A titkait, amelyeket itt megélt, ha túlélte, hazavitte. Költeményét ránk hagyta a falon: „Aki nem látta, nem hiszi; aki látta, nem felejti.”

Már forog a film.

Bukdácsolunk a kazamatafolyosó félhomályában. Itt is mennyezetig sorakoztak a lőszeresládák. Égő szemű, lelkes vezetőm, az erőd minden titkának ismerője, tudója, Asbóth Zsolt magyaráz: hadászati szempontból… az ellenség tűzereje… a falak vastagsága…

Ahol éppen állunk, öt méter vastag a fal. És a kazamatafolyosó boltozata fölött öt méter vastag a föld. Biztonságban vagyunk.

Mondják, valamikor a hetvenes évek végén a komáromiak megfigyelték: esténként, percre pontosan mindig kilenckor megremegett a föld. És mentek befelé a kaviccsal telt vagonok az erődbe, s jöttek kifelé földdel megrakottan.

Lehet, hogy lappang valami titok a vár alatt?

A kérdőjel hangsúlya bizonytalan.

Közben dolgozunk. Kamera, szűrő, oda kell egy lámpa, hozzatok kábelt, miért nem kapcsoltad be az aggregátort, az anyád, nem neked mondtam, csak a lábamra esett, mindegy…

Húzom végig a folyosón a kövekkel megpakolt targoncát. Oda, vissza, oda, vissza: a felvétellel mindig valami baj van. Aztán megváltó kiáltás: Ez volt a jó, és most szép volt a fény, amikor befordultál a képbe…

Egy szovjet kiskatona izzadt homlokát törölve kifordul a képből.

Zakatol az agyam, rettenetesen hangos az aggregátor. És meleg is van.

Amíg átköltözik a műszak a kazamatafolyosóra, leülök az udvar közepén.

Német turistacsoport érkezik. Hallom a bástyaablakon kiszűrődő boldog sikongatásaikat: tologatják egymást a targoncákon.

Hallgatom az illetékest: megszülettek a tervek, közép-európai hadtörténeti központ lesz itt, és természetesen hadijátékok, turistacsalogató látványosságok, lakályossá teszik újra a várat, és lesz lovaglás, meg régi fegyverek, és természetesen kulturált körülmények…

Vidámpark… – dünnyögöm. Talán az nem… – az illetékes ellenvetése meglehetősen tétova.

Hallgatom a művészettörténészt: valami kulturális centrumot kellene itt létrehozni, de valahogy meg kellene őrizni a múltat, a régi feliratokat a falakon, a cirill betűseket is, azok is hozzátartoznak az erőd történetéhez…

Már csak néhány külső felvételt készít az operatőr. Egyedül bolyongok a pékség mögötti elhagyatott, embertől ritkán látogatott folyosón. Némán, mozdulatlanul körülölel a múlt. Kopott köveken kopog a cipősarkam: megzavarom a csendet.

Majd történik valami a sokat látott falakkal.

Majd átépítik, restaurálják, modernizálják, civilizálják…

Majd lesz valamilyen.

Most még olyan, amilyen lett. Amilyenné a történelem, a történelmünk tette.

Halott múlt: átélhető.

Amilyen lett, azt láttam. Átéltem.

Amilyen lesz, arra már nem vagyok kíváncsi.

Visszaballagok a Duna-partra. Betonoszlop, rozsdás villanydrót, korhadt kapu cirill betűs feliratokkal. Előttem a folyó: a magyar államhatár; hátam mögött az égre meredő, mozdulatlan bástyafal. Forog a kamera, a film utolsó pillanatait rögzítjük.

A kamerába nézek. Búcsúzom.

Osztrákok, magyarok, németek, oroszok – szovjetek –, sokféle lakója volt az elmúlt százharminc évben a várnak. A Monostori erőd túlélte az Osztrák–Magyar Monarchiát, az első világháborút, túlélte Trianont és a király nélküli magyar királyságot, belerokkant, de túlélte a második világháborút, túlélte az apostoli királyt, a lovastengerész kormányzót, a Moszkvából szalajtott elsőtitkárokat, kibírta, hogy magyar ember soha nem látta szovjet felségterület volt a Magyar Népköztársaságban…

A múlt halott, de a falak állnak. És mesélnek.

A vár áll. Most újra a miénk. Tudunk mit kezdeni vele?

Szigethy Gábor