Vilcsek Béla

A megtalált csönd

Tamás menyhért: árnyék-érintésben

„Kettős bölcsőhelyem / Bukovina Bácska / egyike múltamat / másika jövendőm ássa”. Ezzel a cím nélküli négysorossal kezdődik Tamás Menyhért válogatott verseinek gyűjteménye. Bukovina és Bácska: a csángó magyarság elűzettetésének, kisemmizésének kettős színtere. Az 1941-ben, illetve 1944-ben bekövetkezett tragikus eseményeket a szerző mindössze egy-, illetőleg négyévesen éli át, a történtek mégis egész életére és költészetére kihatnak, afféle sorsparancsot, a költői feladat- és küldetésvállalás kötelezettségét jelentik számára. „Mivel olyan közösségbe születtem bele – mondja 1986-os vallomásában –, amelynek külön sorsa van, az én első feladatom az, hogy erről a közösségről adjak számot. De úgy, hogy azzal ne csak magunkról szóljak. Az őseim a mádéfalvi veszedelem után kerültek ki Bukovinába, ahol sok nemzetiség élt egymás mellett, és ez az ő számukra – törvényszerűen – egyfajta zártságot jelentett. Nyelvi elzártságot is. Következésképp én ma a székely őseim által Bukovinába kivitt, a nyelvújítást megelőző erdélyi magyar nyelvet használom. Ezt vitték magukkal, s hozták vissza érintetlenül, s ezt a nyelvet próbálom én bizonyos sűrítéssel korszerűsíteni. Próbálok másfajta ízt és hangsúlyt adni valaminek, ami egyszerre tegnapi és mai. Ez a feladatom: ennek a népközösségnek a nyelvén szólni. Róluk és értük.” A tudatosan választott élet- és költészetprogram elsődleges célkitűzése: a szűkebb és tágabb értelmű közösség – család, nemzet, haza – érdekeinek hittel teli képviselete, hányattatásainak, küzdelmeinek érzékeny, a székely népballadák világát idéző és nyelvezetét használó megéneklése. Magát kezdetben, ennek megfelelően, krónikásnak, első műveit verses krónikának, lírai szőttesnek tekinti (Beszegzett ég alatt), s kötetének első két ciklusában előbb – modern kori Tinódiként – a krónikás énekszerzők hitelességével és szenvedélyével eleveníti fel a hazájában hontalanná váló népcsoport szenvedéstörténetének stációit, majd – Mikes Kelemen módjára – ugyanennek az alapélménynek bensőségesebb, személyesebb beszámolóit készíti el (Székely pietŕ; Megint otthon). „Az alkotói szándék – mint azt monográfusa, Bakonyi István összefoglalóan megállapítja –: a dolgok mind hitelesebb és igazabb bemutatása. A hatás pedig messze túl van az irodalom immanens törvényeiből fakadókon. Tamás Menyhért ugyanis hiányt pótol. Történelmi közelmúltunk tragikus pillanataihoz juttatja közel az olvasót. Előítéleteket, rosszhiszeműséget rombol. Azonosságtudatot épít. Igazságot szolgáltat – az irodalomnak persze nem mindenható eszközeivel. Ám tehet-e többet az író? S menjünk tovább: tehet-e jóval többet a Közép-Kelet-Európában élő szellemi ember a tények föltárásánál? Jó tudni, hogy a cselekvési tér nem éppen tágas. A nehezen kimondható igazságnak így hát máig különös a jelentősége.”

A könyv második részének három ciklusa ugyanebből az alapvető élménykörből táplálkozik, és ugyanennek az ars poeticának a jegyében fogant. Az élen itt is mottónak tekinthető rövid vers áll, amely szimbolikus voltával egyúttal azt is jelzi, hogy a költői intenció valójában már ekkor valami másra, valami többre is irányul, mintsem egyszerűen a dokumentatív valóságábrázolásra, a tényfeltárásra vagy az igazság kimondására:

 

 

Fa

 

lomb

gyökér

kétség

 

m

é

l

y

s

é

g

 

A fák Tamás Menyhért költészetének középponti szimbólumai. Megjelennek már a válogatás legkorábbi – egyébként a költő első kötetének címadó – versében (Szövetségben a fákkal). Út menti sorakozásuk nyújt némi biztonságot és vigaszt a kényszerű vándorlás során (Erezze szívünket). Egyedüli és feltétlen viszonyítási pontul szolgálnak a költői vagy életprogram ismételt meghirdetésekor is: „... míg rendezetlen / bennem / az ősi sor, / elvégezetlen / dolgom van a fákkal, / kik villám-hasítottan is / leveledzik a példát, / míg gyökerük hurkot nem köt / fölgyúlt szívemre, / semmit sem felelhetek, / a felgyűlt szavakkal / semmit sem kezdhetek.” (Addig) A könyv középső ciklusainak verseiben hasonlóképpen kitüntetett szerepet játszanak. Ők a közvetítők ember és természet viszonyának leírásakor (Fák árnyékára; Ha csak egyszer is; Mondd). Még a szerelem is, úgymond, „nyárba-szédülő fák terhével zuhant közénk” (Már mindennap). S végezetül az ő gyökérzetük figyelmeztet a tágabb összefüggésű beágyazottságra, a (közép-)európaiság tudatára (Ma is; Messzülő ég; /Közép-/Európa születése). Tamás Menyhért a szimbólumot nem a poétikában megszokott értelemben használja. Nála a szimbólum az eredendő, szemiotikai értelmezésnek megfelelően van jelen; a jel és a tárgy közötti viszony hozzárendelés jellegű. Képhasználatával is mintha azt sugallná, hogy az egy-egy dolog megnevezésére szolgáló hangsor az adott közösség tagjai által évszázadok során teremtett és elfogadott társadalmi közmegegyezés eredményeképpen jött létre. Miként az általános társadalmi egyezségnek köszönhetően – a közismert peirce-i példákat említve – a gyűrű a házasság, a fejbiccentés a köszönés, a fekete szín a gyász szimbóluma, Tamás Menyhért versvilágában a gyökér(zet) mindig és közvetlen módon a hajdani sokkoló alapélmény kifejeződése. A lomb, a faág, a levelek pedig minden esetben és közvetlenül ennek a sokkoló alapélménynek a szenvedésvariációit, szenvedésmodelljeit jelentik. Az ugyanegy gyökérzetből táplálkozó lombosodásnak ezt a költői eljárásmódját Sütő András joggal nevezi – a kor- és sorstárs beleérző képességével megírt és a fülszövegben is idézett jellemzésében – a nagy egész mintájára megszerkesztett kicsinyített modellnek: „Thészeuszi mindahányunk sorsa: valamiként le kell számolnunk a történelmi igazságtalanságok Minótauruszaival. Emberevő szörnyektől hangos volt mindig e tájék: megszámlálhatatlanok az áldozataink. A magyarságnak mindétig való tömeges irtása Muhival és Moháccsal kezdődőleg már-már az amerikai kontinens őslakosságának lemészárlásával vetekszik. Végső következményeiben ugyanis nemzetirtásnak kell tekintenünk a századonként megismétlődő szétszóratást, az elűzetést is évezredes szálláshelyekről, amelyeknek maradék templomkövei Európa hajnali óráihoz kapcsolnak bennünket. Hogy ki miként vélekedik erről, az nem csupán történelmi önismeret vagy írói hajlam dolga. Hanem a sorsé is, amely Rácegresen, Makón, Iszkázon, Farkaslakán, avagy Hadikfalván egy-egy bölcsőt a terveihez kiválaszt magának. Tamás Menyhért esetében úgy tűnik föl, hogy az Elrendelésnek kegyetlen játékhoz is kedve támadt: a nagy egész mintájára egy kicsinyített modellt is szerkesztett neki: a mádéfalvi veszedelmet, a siculicidiumot, Siskowicz osztrák tábornok székely falvakat omlasztó ágyúit, s ilyenformán az író őseinek szétszóratását először Moldvába, majd Bukovinába, onnan Bácskába – eső elől tóba –, s legvégül Dél-Dunántúlra, a viszonylagos megnyugvás reménységébe. S mert e történelmi hányattatásban szülei és nagyszülei révén személyes része volt Tamás Menyhértnek: írói, költői törekvéseiben ugyan merre nyúlánkozott volna, ha nem az igazságtalanság Minótaurusza felé? Megmenekültként szembenézni, leszámolni vele...”

A könyv utolsó harmadában, a gyökerek és a lombosodás megmutatása után következik a kétség és a mélység feltárása. A nyolcvanas évek legvégén és a kilencvenes években született versek a korábban határozottan vallott, hirdetett, követett és a kritika által visszaigazolt élet- és költészeteszmény radikális megrendüléséről tanúskodnak. A szemlélet- és alakításmódban egyaránt bekövetkező változást mintegy egy évtizedes költői elhallgatás alapozza meg – a nyolcvanas években Tamás Menyhért kizárólag regényekkel jelentkezik –, s reprezentálását az életmű egészéről számot adó kötetben az utolsó előtti, Utóleltár címet viselő ciklus úgynevezett előverse vezeti be:

 

Majdan-időm szökevénye

mintha jelenébe érne

hajdanattól balladás-víg

egyszer-volt-lesz-állomásig

 

Közeltől jő messziről megy

elöl s mögül égre dőlt hegy

jövőjébe visszavárón

bármerről lép visszavárom

 

Az új ciklusok előtt álló rövid, tartalmas mottókat sajnos semmilyen szövegkiemelő eszköz nem különíti el a megelőző ciklusok verseitől; hangsúlyosnak szánt funkciójuk csak a tartalomjegyzék alapján következtethető ki. Pedig az „elővers” itt különösen, de a korábbi esetekben is, nagyon fontos alkotói törekvés hordozója. A két strófa önmagában nyújt eligazítást a kötet egészének szerkezeti rendjéről, ad választ olyan kérdésekre, mint például hogy miért tartja a szerző lényegesnek a versek keletkezési dátumát sokszor napra pontosan közölni; miért nem a versek vagy kötetek megjelenési sorrendjében adja közre különböző pályaszakaszaiban született költeményeit; miért illeszt egy-egy ciklusban egymás mellé több évtizednyi eltéréssel keletkezett műveket stb. A kötet megjelentetésének elsődleges indokára most derül fény. A szerző szándéka nem egyszerűen a több mint három évtizedes költői termés szigorúan megrostált betakarítása, ismételt felmutatása, valamiféle összegzés vagy szintézisteremtés. Ellenkezőleg, a kötet összeállításával költészetének egy második „termőre fordulásáról”, a „végigénekelhetetlen ének” újabb és megújult szakaszának megszületéséről és annak személyes-poétikai következményeiről kíván számot adni. A mottó egy hermeneutikai, pontosabban önhermeneutikai szituáció tudatos kialakítására utal. A kötet szerzője és összeállítója az olvasótól láthatólag nem a megszokott befogadói pozíció elfoglalását igényli. Nem tőle kéri, hogy az egyes pályaszakaszokban készült szövegek történeti és az értelmezés jelen idejű horizontja közötti feszültséget kibontsa, s a két horizont összeolvasztását az alkalmazás során megvalósítsa. A szerző és összeállító az egykori és mai művek szemlélet- és alakításmódjának szembesítését, a jelenlegi helyzetre vonatkoztatást maga végzi el azáltal, hogy régi versei mellé rendre két-három évtizeddel későbbieket helyez, a ciklusokat jobbára újabb keletkezésű előversekkel támogatja meg, s a kötet zárlataként is friss műveket szerepeltet. A nyolcvanas–kilencvenes évek alapvetően más társadalmi és személyes léthelyzetének talajáról értelmezi és értékeli (át) addigi tevékenységét. Új életparancsokat fogalmaz meg: „Mozdulj! Lépj ki az álcás színfalak mögül, vesd le magadról a jámborság jelmezét! Vesd le, elég volt a hunyász szépelgésből, a hunyász szellem kintornáiból, az alárendelt dadogásból, halott heteid önsajnálatából!” (Halmazok) Mind szűkösebbnek érzi az addig egyedül követhetőnek ítélt versbeszédet is: „Újból és újból átfúj a sóhaj: szegény, csángált gyermek, hallga csak: temetett nyelven énekel, s milyen szépen sajog.” (HELYtelen) A verspróza vagy prózavers áradását legfeljebb a sorszám kötöttségével képes némiképp fegyelmezni (Utóleltár; Parttérítő apadás után), a verset az évszakok váltakozásának imitálásával (Évszakaink képeskönyve), az egyetlen  versmondatba sűrítéssel (Kiket), az anaforikus sor- és szakaszindítással (Visszavers; Borulnom), esetleg valamilyen grammatikai, szótagszámbeli vagy vizuális sorszerűség alkalmazásával (névMÁSOK; Hatosok; Szervátiusz Tibor: Székely pietŕ) tudja úgy-ahogy egyben tartani.

Az utolsó, a Búcsú a királyfivértől ciklusba már csak 1996 után keletkezett versek kerülnek. A saját élet(mű) darabjaival folytatott (ön)dialógus végső eredménye az elhallgatás, a csönd költészete. „Árnyékom a vendég: / bozótol bennem a csönd” – szól a mottó; „Áldassék a csöndmély: / méhe a szónak, / áldassék benne / a tegnapi holnap, / a teljében ősi” – folytatja a Méhe a szónak című vers intonálása 1998-ból. A pályakezdeti életprogram, a népközösség nevében szólás krónikási kötelezettsége a „sivatagos” vagy „huzalos” idő, a „rózsálló rothadás” vagy a fogyó part, a mélyülő kín tapasztalatainak birtokában módosításra szorul. A választott költészetprogram, a népközösség nyelvén szólás kötelezettsége az elmúlt időszak általános és személyes költészettörténeti fejleményeinek ismeretében ugyancsak korrekciót igényel. Tamás Menyhért költészete mind ez idáig a magyar líratörténeti hagyomány sokféle és meghatározó irányaival mutatott rokonságot. A háborús megaláztatás lírai tematizálásában leginkább Radnóti Miklóst és Pilinszky Jánost követte. A népi archaizálásban közvetve-közvetlenül Nagy László és Szilágyi Domokos társául szegődött. Az epikus, drámai és lírai elemeket vegyítő, a bensőséges élménytartalmakat terjedelmesebb kompozíciókban kifejező, hosszúversszerű megszólalásban Juhász Ferenchez, a töredezett, hiányos versmondatokból építkező és mégis zárt formák kialakításában Bertók Lászlóhoz kötődött. Az ősi nyelv őrzésének és korszerűsítésének szép költői feladatát az adott korszakokban és a megválasztott költői beszédmódokban mindvégig személyes hitellel és érvényes művek sorával teljesítette. A kilencvenes évek végének megváltozott történelmi és művészi körülményei azonban világossá tehették számára, hogy mind a költői attitűdben, mind a poétikai megformálásban  szükségszerűvé és elkerülhetetlenné vált az irányváltás, az addig megtett (élet)út mérlegre tétele. Tamás Menyhért kötetének talán legfőbb érdeme és tanulsága ennek az alapvető felismerésnek a bátor felmutatása és érvényesítése. Vállalkozásának kétségbevonhatatlan és mindenképpen figyelemre érdemes költői hozadéka pedig: a csönd és elhallgatás ezredvégi és személyes alapélményéhez leginkább illő egyéni verselés, a néhány soros, szentenciaszerű, az élet és a pálya minden tapasztalásával hitelesített, talán leginkább rövidversnek nevezhető kisforma megteremtése, illetve – visszamenőleg – egész költészetén belüli, meghatározó műformává avatása. A kérlelhetetlen és szűkszavú számvetés elvégzése tehát, melynek végeredményét a záró vers is pontosan rögzíti: „...Mintha a szó is / másképpen szólna: / élet, halál / belefér egyetlen szóba!” (Felsőmagyarország Kiadó, 1999)