Kortárs

Ágh István

„aki most nem vagy mint az isten”

Tornai József: Holdfogyatkozás

Nem sejthette a pálya elején Tornai József sem, micsoda tragédiát kísért meg. A mindennapi humánum és a szépség jegyében indult. „Azoknak a szerelme tetszik nekem, / akik a villamoson is csókolóznak szégyentelen… vagy akik a fél-rom házakban összebújnak földrengés után…”; az emberek jók, reményteliek, „zsenge húsukból építenek paradicsomkertet”. A sötétségből a poézis madara tűnik elő, a képzelet szivárványos sziporkázása hív a nagy kalandra. Azután meg kellett tudnia, „csatornanyílásba gyömöszölik a paradicsommadarat”, a költői lét hamleti kérdés. A külső világnak még a látszata is darabokra hullik, s csak a mítosz tarthatja össze. Hát vissza kell térni egészen az első emberig, akinek „még megvolt lelkében az analógiák, a mindent átfogó megfelelések hatalmas képessége”. Ez folytatódott a természeti népek világfelfogásában, a görög mítoszokban. Oda kell visszatérni akár „mezítláb, énekelve”. Újrakezdi, szinte az őskortól mai önmagáig barangol az elemek, az emberi alkotások és viszonyok között, a rontó, kísértő népdalok, a totemek, az autók, a világvárosi zsúfoltság, az alföldi puszták, bálványerdők, a hirosimai atomvillanás egymásba csapó feszültségében. Megtalálja magában is az odavezető ősnyomokat, kamaszkori találkozását a kozmikus és az afölötti világgal, s végigjárja a szív-odisszeát, átérezve az új ismeretekből fakadó tudást, a kaland végzetes esélyét.

Most, a Holdfogyatkozás című kötetét olvasva, tragikusan sorsszerűnek mondható az az utazás, melyet a szerelem, az ádámi testből önállóvá teremtett másik Én, a nő iránti szenvedély nyomán tett meg egy életen át. A szerelem szürrealizmusa, A sikoltozó rózsa, a Minden, ami virágzik elragadtatott, héjanászos gyászba borulása ez a könyv, rekviem egy halott asszonyért. Bár a 123 versben kifejezett élő–halott viszony annyira kizárólagos, hogy senki mást nem enged körébe, mégis nagyobb a kisugárzása annál, hogy magánügynek tekintsük. Emberiségnyi gyásszá növekszik, általa mindannyiunk sötét eshetőségével szembesülünk.

A heveny gyász idejének megjelenítése a mű. Rokonaira gondolva Petőfi Cipruslombok- ciklusát, Szabó Lőrinc A huszonhatodik évét, Csoóri Sándor Elmaradt lázálom című kötetének halotti verseit kellett végigolvasnom, hogy Tornai könyvét jobban megértsem. Ami nála létfilozófia, az Petőfinél a huszonkét éves költőre jellemző, élettapasztalatok nélküli őszinte megdöbbenés meg a szentimentális, romantikus korhangulat elegye, ami majd a Szeptember végén-ben emelkedik teljes önazonossággá. Csoórinál hatalmas szomorúsággal teljes búcsú, az élet csodájának pompája a halál tündökletében. Szabó Lőrincnél kíméletlenül precíz magaboncolás. Tornai rekviemje méreteiben, kétségbeesett utazása kalandjaiban leginkább mégis Szabó Lőrinccel rokon, ugyanakkor tőle a legjobban különböző. A huszonhatodik év költője a lélek orvosának tartja magát, vizsgál s ítél, „szava olyan biztos, mint a számok képletei”, csodájában, zenéjében arány és szimmetria van, nem lantpengetés. Tornai bizalma a dalban szinte már gáttalan. „Éltél verseimet hordtad ölembe semmi / se vagy verseimet vérzed agyamba… ebbe kapaszkodik elestig a költő kicsi / és nagy érző lények is ettől időznek / a földön… fények szakadoznak / a lapályra hol élek még a nyelv / szigorú portása / nem kell félnem / míg ő kezedet fogva énekel.” Orpheusz szólal meg. Szabó Lőrinc csupán lehetne az is, de a föltételezéssel azonnal kizárja e szerepvállalást: „indulnék én is –: hátha rád lelek? / S pörölnék a Pokollal – könyörögnék, / új Orpheus!… Sehol-Soha a neve új hazádnak: / ott vagy. Ott se vagy. Nem vagy: csak fáradt / képzelet kapkod a semmibe utánad.”

Tornai azzal, hogy a költészet–szerelem–halál ősi vezérfonalát választja alászállásában, s a megválthatatlan megváltásában bízva akarja visszaénekelni Eurüdikéjét az alvilágból, mítoszideál. Egyetemességében érvényesítheti föloldott egyéniségét, fölmutatván az örök emberi talányt, a megoldásban feszülő nyugtalan akaratot. Csak a versek felől lehet érvényes, az átváltozásokban lehet valóságos, de végeredményben önámítás. Ez az állandó gyászversben való létezés – mint Orpheusz alvilági útja, de itt már nincsen alvilág, csak a Szabó Lőrinc-i Sehol-Soha, a Semmi van. Nem lehet majdnem visszahozni, nem az emberi gyarlóságon múlik, hogy teljesülhetne a kívánság, ha nem néz vissza a halott szeretőre. Neki nincs kire visszanézni. Nincs más lehetősége, mint a tudatban a megsemmisülést újrateremteni, makacsul, lehetetlenül, gondolatban élni meg élete látszatát: emlékekből, tárgyakból, környezetrészletekből.

 

Neked írtam neked aludtam
neked gondolkodtam
aki most nem vagy mint az isten
- - -
neked akartam megvilágosodni
megnyitni a mindenséget
- - -
neked őriztem az időt
- - -
neked akartam jobb lenni
neked emeltem túlvilági katedrálisokat
aki most nem vagy mint az isten

 

– írja a kezdő versben, ahogy elindul az alászállás útjain. A szerető halálával meghal az isten is, a nagy világvezérlő szellem nélkül történik meg annak keresése, akinek megsemmisülése az isten halálát is okozta: „járom a földalatti üregek sötétségét / érzem a rothadást csontjaimban / és nincs harsona hogy szavára / kihasadnál sivár gubódból halottam / csak sírás van” – testtelen élettelenség, hozzáhalódás, bele- és vele-semmisülés. Így folyik tovább a lehetetlen megkísértése, ez a modern rekviem, melytől a költészet más állapotai, végletei alakulnak. Csak az életről szólnak, ami nincs, csak a halál viszonylatában és múlt időben, de jelen idejűvé kívánja tenni a múltat olyan varázslással, melytől a halott örök életű maradhat. De mégsem az, aki volt. A halott az élő mása, az élő a halotté. Úgy történhet meg a teljes eggyé válás, mint a valóságban soha: „különös másik életem / ellobbantott katáng”.

 

kísértőm bensőm hű lakója
boldogtalan vérem ha kifolyna
egyszer mert én csak várom nélküled
amikor én is a Styxen átmegyek

s hátha ott látlak Euridike
akkor mi ketten az isten-semmibe
lebukunk rögtön mint tóba a hal
imádat minden szent sikolyaival

Mintha a vers, a nagy ragadozó, követelné magának a halált, azt a tökéletes múzsát, aki táplálja, s bensőjét teljesen kitölti: „talán az volt a dolgod… még megszülni / az öreg költőt és elmenni oda honnan / több igét-képet küldesz mint / életedben Súgd meg mit kell még megírnom… egyetlen munkám maradt / hogy halott-élővé tegyelek napról napra.” „Addig írom a verset, míg el nem érlek.” A remény, a lemondás, gyönyör és kegyetlen indulat a versbeni lelkiállapotok sora, ódák, himnuszok, rapszódiák, balladák, népdalok, szürrealisztikus képzettársítások, zsoltárok, pogány imák emelkedett zenéje, azonnali oldások a makacs megkötésben. Minden, ami valóságos volt, már csak az emlékekben jelenvaló, örökkévalóvá nyilvánított, s teljesen más a jelentése, mint ami volt. Sohasem lehet evilági.

A Minden árny című versben fölajánlott kert: mint Évának az Éden, ahonnan már kiűzhetetlen, ahol az évszakok télen is örök őszök. A halott akarja adni azt a földi teret, ahol nincs mérget harapó kutya, mint Eurüdikének a kígyó, mérgezetten alászálló szív. De csak bájoló ráolvasásig jut el a csodatétel. Őszbe foszlik a kert, ahogy elhervad a vázában az utoljára szedett vadmargaréta, a személyes tárgyak, a ruhák: fétisek, képzelt alkalmak, hogy „legyőzzem a halált / csókjaimmal szoknyád testébe fúlva”. „A Tisza-parton elveszített blúzod / helyett adtam rád selyemingem” – mondja, és beleképzeli a testet is, azt, akit a hamvasztással megsemmisített emberi forma még a testi feltámadásból is kizár. Ebben a képzettérben rendeződnek be a valamikori bútorok, a tárgyakhoz nyúló és elváló mozdulatok:

 

pára-képek tárgyak semmiségek
hoznak vissza most is téged
libbenő fátyolránc a
kezdettelen idő mosolya előtt

 

Nagy verse, a Fleur de Fleurs, mint a szellemnek a parfümben, illatban való fölidézése, megjelenése: „hiába halott hiába hogy / én is az vagyok mi élünk az ön / illatától… minden nőt / gyűlölök aki él mert maga már / nem élhet.”

Visszafűz újra az Orpheusz–Eurüdiké-mítoszra. A férfi akkor is, mert nem tudta visszahozni az alvilágból a nőt, meggyűlölte az egész nemet, ez lett a veszte, s a végleges együttlét megoldása ugyanakkor. A bakkhánsnők harci zaja elnémította lantjának a hangját, elvette varázserejét, kiszolgáltatottá alázva az énekest, a félistent halandóvá, halottá, aki csak halálában nyerheti el kedvesét: visszatekinthet rá, nem kell félnie. De a hádészbeli megtalálás ára a földi daltalanság.

Tornai csak akkor azonosulhatna a mítosszal, ha hinne az alvilágban. Ő az énekben hisz, bár a Semmiben nem következhet be semmi végkifejlet, csak a Semmi felé bolyongás, a Semmi ellen támadt emlékezés. Egy mítosz nélküli kor rettenetes magánya, költészete. (Ister Kiadó, 1999)