Alföldy Jenő

Feltáratlan kincs nyomában

Nyolcvan éve született Csanádi imre

Nagy versek jelzik Csanádi Imre útját, örök antológiadarabok. Olyanok, mint az Egy forrásra, a Virágok példája, a Halottvivők éneke, a Hajnali káprázat, az Egy hajdani templomra, az Írott képek ciklus számos remeke – hosszan sorolhatnám a magyar líra javához tartozó verseit. Külön figyelmet érdemel, hogy a kiemelkedő darabok nem magányosan magasodnak fel valaminő középszint egyhangúságából, az életmű egészében is megragadja varázsával az olvasót. Korai pályaszakaszában a lírai műnem sérelme nélkül ad szociografikus hitelességű képet szülőföldjéről – az életképet s a dalt részesítve előnyben –, s az önéletrajz epikai fonalát is követhetjük ugyancsak kikezdhetetlen líraiságú helyzetrajzaiban. Szociális érzékenységét a néhány holdon küszködő család áldozatai árán tanuló diák személyes sorsa táplálja. Katonáskodása és hadifogsága idején írt lírai helyzetjelentései a magyar történelem mindmáig föl nem tárt tartományait világítják meg; e tárgykörben adott költői információi egyedülállóak. (Minthogy Petőfi költői indulását megelőzve, kamaszként katonáskodik, Csanádi előd nélkül áll a komisz katonaélet megörökítésével.)

Hazatérése után a fővárosi életre is kiterjeszti szociográfiai érdeklődését, és érzékenyen reagál a politikai változásokra, például Nagy Imre 1953-as, törvénytelenségeket felszámoló kormányprogramjára s az 1956-os forradalomra. Lírai mélyvizsgálatot ad a Budapesten helyét kereső „nem fővárosi” értelmiségi létküzdelméről, az uniformizáló panelrengetegben természetes egyéniségét sokat próbált idegrendszerével is megőrző, lélekben falusinak megmaradó kultúremberről.

Eltűnődhet az utókor, hogy az életmű értékei vajon a költőre kirótt történelmi leckéknek köszönhetők-e, vagy azon csodálkozzék inkább, hogy ama leckék – a költő szavával: a kor kaján tréfái – ellenére épült ilyen magasra az oeuvre.

Ifjúkori verseiről azért kell beszélni, mert a jó költők sem mind korán érők, ő pedig már tizenhat-tizenhét évesen tökéletes, egyéni hangú dalra képes. Pályatársai közt volt, aki felnőttként „begyűjtötte” botlásnak ítélt első kötete példányait, hogy végleg kivonja őket a forgalomból (Kormos István). Volt, aki érett stílusához hajlítva átírta zsengéit (Nagy László). Volt, aki úgy rendelkezett, hogy a későbbi rostáláskor kihullott műveit csupán az életműkiadás függelékében lássa az utókor (Kálnoky László). És akadt, aki egy rossz emlékű politikai korszak szolgálatában írt verseiért élete végéig vezekelt – szerencsére művekben (Benjámin László).

Csanádi pályakezdő költészete törés nélkül illeszkedik a kibontakozó életmű egészéhez. A pályakezdő lírikus indulatos és fegyelmezett. Ez a kettősség adja versei megejtő hatását: a hamvasság nem párosul éretlenséggel, s a naivitás mentes a gondolati-nyelvi sutaságtól. A fehérvári gimnázium irodalom- és latinóráin megtanult formák próbálgatása nem izzasztó penzumot jelentett neki, hanem felszabadult önkifejezést. Költőtársai közül talán csak Weöres Sándor verselt „diáknoteszében” olyan könnyeden és magától értetődően, mint ő. Nem véletlen, hogy e két név „listavezető” a poétikai szakkönyvek példatárában.

A pályakezdő Csanádi korai verseinek lényegi sajátsága a megszenvedettség. Mint a tizennyolc éves József Attila, ír ő is részvéttel teli életképeket a paraszti munkában megtörtekről és a sajgó, tárgytalan szerelmi vágyakozásról. Karaktert adó ihletforrása már ekkor a düh, kitűnő epigrammáinak mindenkori élesztője. Remek darabok őrzik egy-egy arcába csapó, csontig ható sértés makacs emlékét. De humora és csalános iróniája is van, mint Csokonaitól Petőfin át József Attiláig valamilyen formában minden elődjének: hagyományosan a szókimondó, lázadozó magatartás egyik legfinomabb jelződése ez költészetünkben (ahogy a nála fiatalabbak közül Ladányi példája is mutatja). Legjobban az önportré jellemzi. Az a fajta hetyke, mégis önmagába maróan őszinte bemutatkozás, amelyet a nagyra hivatott kamasz költő ír meg javarészt huszadik évén innen, megsejtve, hogy az elvetett mag egyszer magasra nő, mint a jegenyék (Petőfi: Első szerepem, 1842; Ki vagyok én? Nem mondom meg…, 1843; József Attila: Önarckép, 1923, Tiszta szívvel, 1925). Csanádinak – talán ezek hatására is – több ilyen verse van: tömör, aforisztikusan megformált programversek, nem valamilyen eszméhez alkalmazva, inkább az önismeretre alapozott élettervként (például: Együtt a szelekkel, 1936; Vértezd magad, 1938; Négysoros, 1938; Poklos, 1938; Hazátlan, 1938; Fényképem alá, 1941). Szonettje úgy önarckép, hogy tájkép is a szülőföldről:

 

Tetszik fáradt fejem a présház oldalára

békélve hajtanom. A csöndöt hallgatom.

Alvó lombok alatt szívemet altatom.

Vergődött hasztalan; nyugodna már, az árva.

 

Igéző esti kép. Diófák lomha sátra

suhog fejem fölött, sötéten, vastagon.

Ellátok messzire; szemközt a dombokon,

ahány szelíd vonal, oldódik kék homályra.

 

Ásít a lap. Gyöpe barnáll égetten; apró

fehér-fekete folt a falujába tipró

gazda és asszonya. Távol gyér füstpamat.

 

Piheg édesdeden ez a gigászi fészek. –

Lenn, nagy dérdurral és oda se az egésznek,

rakottan küszködik egy kis konok vonat.

                                                      (Fészek, 1938, Zámoly)

 

Ez a vers megmutatja korán kiütköző hajlamát: a személyes érdekeltségű vallomás belévetítését a tájba, tárgyakba, más személyekbe. Az önarckép, mint később is oly gyakran, a megnyugvásra vágyó lélek zaklatottságáról árulkodik. A fájdalom emléke benne sajog a versben, de hangját nem torzíthatja el: az alkotói fegyelem teljhatalmú ura a megmunkálás anyagának. A kezdő versszak belső rímpárja a belső rímelő szóval együtt (hajtanom–hallgatom–altatom) talán keresett, „túl szép”, mint a virágokkal zsúfoltan beültetett kiskert – bár a sor belsejébe helyezett rím az olaszos szonett igényes formáját követi –, s lehet, hogy más gyöngéje is van ennek a mesterek és hibavadász költőcimborák nem látta versnek; ilyesmi a tizennyolc éves József Attilánál is előfordul. Tehetsége így is markánsan kirajzolódik. A jól tájékozódó ízlés jeleként Goethe Vándor éji dala még ott csenghet a diák költő fülében, amikor a búsongva szemlélődő ottávarészt írja, de a második tercinában már a tárgyias költő vetíti ki életérzését plasztikus képével.

A Vértes lankáján meghúzódó szőlőből hazatérő szüleit jeleníti meg a tájban, amelynek érzékeny egyensúlyát sikerült megteremtenie néhány sorban közel és távol, fészekmeleg otthonosság és tágabb természeti környezet teljességérzetet keltő viszonylatában. A záró részben másodszor jelenik meg ő maga, immár nem békésen szemlélődő, szabad idejében verset farigcsáló poétajelöltként, hanem a lényeglátó önportré formájában. Az a kis konok vonat ugyanis, mely környezetével nem törődve, sőt belőle kirívón küszködik a tájban, nem más, mint a fiatal költő. Ő pedig nemcsak az ellentétet érzékeli vágyai és otthoni környezete közt – a szépséget és idillt átengedve az otthonnak és a szülőföldnek, önmagának pedig a konok dühöt és a kiszakadáshoz való elszántságot tartva fönn –, hanem humora és őszintesége is van ahhoz, hogy az évszázadok óta mozdulatlan falusi és természeti tájba nehezen illeszthető kis mozdonnyal azonosítsa magát. (A Zámoly fölé emelkedő hegy oldalában ma is látható a bányamúzeumban egy kis zömök lokomotív, mellyel a közeli kőbányából szállították a gyárakba az ezüstszürkén csillogó kőzetet vagy a vörös vértesi bauxitot.) Az idill mint lehetőség sokszor megjelenik verseiben; rendszerint a szeretettel megfigyelt természet meghittségét fejezi ki, ámde mindig áldozatául esik valami külső erőnek, mely származhat saját elvágyódásából éppúgy, mint az idegen és illetéktelen mesterkéltség megjelenéséből.

A versek sokasodtával az objektiváló – de nem elidegenítő – hajlam egyre inkább erősödik, miközben az életrajzi szál jól követhető marad. Megismerjük a népét magasabb szellemi szinten képviselni óhajtó, de értelmiségi segédmunkára fogott fiatal költő küzdelmeit a puszta megélhetésért, ami nemhogy nem elégíti ki, mélységes csalódással tölti el: ha könnyebb is, alább való a földművelésnél, s a művelődni vágyó szellemre nézve még bénítóbb. Segédjegyzőként, házitanítóként írja egyre tudatosabban társadalomkritikai élű verseit, majd végre-valahára kollégiumi hallgató – de csak addig, míg be nem sorozzák katonának. A háborút itthon, laktanyában, hátországi gyakorlatokon vészeli át. Helyzet- és közérzetjelentései katonaként is belső emigrációba vonult embernek mutatják, aki gyűlöli a militáns durvaságot, az irreális célokért, az uralkodó társadalmi kisebbség érdekeiért való kényszerű szolgálatot, a népellenes háborút s a megbélyegzettek üldözését.

1944 őszén katonaszökevényként bujkálva, szülőföldjén esik a Dunántúlt megszálló szovjet hadsereg fogságába. A három és fél évig tartó rabság Ukranja fogolytáboraiban – később elterjedt szóval – a gulag poklával ismerteti meg (az első világháborúra emlékező apák „Szibériának” nevezik némi földrajzi elnagyolással az orosz fogság feltételezett színhelyeit). Egy szép versében, a Berdicsevi nyírfákban tisztítótűzzé stilizálja ezt a poklot s vele a magyarság számára „rettentő tanulság”-ként megélt történelmi útvesztőt, melybe hazánk tévedt a negyvenes évek első felében. Egyedülálló értéket hordoz az a mintegy másfél tucatnyi verse, mely a fogolytábor világát örökíti meg: a hadifoglyok önkínzó, irgalmatlan realizmussal megjelenített nyomorúsága pótolhatatlan információt hordoz több százezer magyar sorsáról, melyről évtizedekig hallgatni kellett. A versek színe-java csak a nyolcvanas évek végén láthatott napvilágot; korábban sértették volna egy mohó világbirodalom és az általa benyelt kis nép „örök barátságának” nagyzoló eufemizmusát.

Amit a költő keserűen a pálya törésének érez, az utókor számára csupán annyiban mondható az életmű törésének, amennyiben az egész ország történelmi töréséből következik. És nem csak következik belőle. A három és fél év alatt, lágerkörülmények között írt maroknyi vers művészi érvénnyel, példaértékűen ki is fejezi a magyar történelmi sorsot. Egy második világháborús hajótörött palackpostája ez, egyben történelmi mementó. Arról a kisiklásról állít figyelmeztető emlékművet, amely a nagyhatalmak háborús világpolitikájában rosszul tájékozódó, önmagát rossz ügyek szolgálatában elkötelező kis ország életében szükségképpen bekövetkezett. Az áldozatok közé tartoztak azok is, akik teljes lélekkel ellenezték az országvesztő politikát. Csanádi személyes, versek által reprezentált sorsa múlhatatlan példázat arról is, hogy a „Kompország” – és ahogy Illyés idézi Adyt: Komp-Ország – lakói számára egy-egy történelmi pillanattól eltekintve nincs szabad választás, szabadon végbevihető elhatározás, csak sodródás, kiszolgáltatottság van. S még valami: az a „Búvópatak”-lét, amelyet Illyés Gyula jelölt meg a hetvenes években, az Ady-évfordulón: van, aki „…holt Lázári sorsát / betöltvén, buzog: próba-mélyéből kilép / a Mohács-nép, a Búvópatak Ország!” (Öreg szívekben élsz és…)

Csanádi, a „Mohács-nép” újabb, minden korábbinál súlyosabb „próba-mélyét”, vereségét elszenvedő, demokratikus elveket hirdető, antifasiszta érzelmű költője valóban „holt Lázári sorsát” töltötte be az ukrajnai fogolytáborból hazatérvén, költőként föltámadván. Drámai küzdelmet folytat a megmaradásért: úgy írja meg Zámoly háborús történetét, úgy szedi össze a rokonságban, a falubeli ismerősöktől az ádáz csaták színterévé vált szülőfalu hányattatását, mintha ő is jelen lett volna. Az ország megmaradásának csodáját nyomozza. Heroikus vállalkozása, a Lángban forgó napok kötetnyi versciklusa áttörni nem tudta az ötvenes évek hazugságfalait, de a rettenet fölidézésével és elhallgatásaival jelzi, miről nem beszélhet: arról, ami vele történt. Arról, hogy miközben negyvennégy utolsó hónapjaiban katonaszökevényként bujkál a nácik, nyilasok statáriuma elől, a „felszabadítók” őt is ugyanolyan ellenségükként kezelik, amint azokat, akik az életére törnek.

Legveretesebb nyelvű költőink egyikeként sajátos költői módszert követ: a kellő pillanatban elharapott szó mesterfogását. (Az ötvenhatos évre című nagy versében is ezt látjuk majd.) A felszabadulásról évről évre lelkendezőn beszámoló vezércikk-versek és örömódák idején a „Szavamat, eh, inkább berekesztem” rezignált legyintésével intézi el, hogy miként húzkodta a vakvégzet egy pincén át Ukrajnába három-négy évre. S a Szülőföld-sirató úgy rí ki a gondosan megmunkált versek sorozatából, mint egy alig artikulált jajkiáltás; mint élete végén, az Írott képek ciklusban a Meštrovi´ szobrát, Jób elkínzott figuráját átértelmező expresszionisztikus üvöltés. A vers maga nem „üvöltés” – Csanádi verse nem spontán érzelemkifejezés, mindig klasszikusan megmunkált műalkotás; ha Jób fájdalmát idézi fel, a költő akkor is formáló, formateremtő, reflektáló, értelmező módon viszonyul tárgyához. (Külön tanulmány szólhatna indulatszavainak gyakoriságáról: ezek sem indulatot fejeznek ki, hanem indulatokra utalnak, s mintegy idézőjelben állnak.) Csanádi „realista” hitvallásával sem „az élet megverselője”, hanem mint a középkori kódexfestők vagy mint a természetrajongó festő, Rousseau, a történelem és az élet esszenciájára ráismertető, megfigyeléseit tudatosító mester; lírikus, művészetének hivatásosa.

A fogságból hazatérő, voltaképp első kötete megjelenéséig (1953) „pályakezdő”, majd „megkésett” pozícióba szorult költő (aki József Attila indulásával vetekedhetne, ha tizennyolc éves koráig megírt verseit kiadják!) a krisztusi 33 után hozza létre életműve javát. A bevezetőül említettek mellett a gyermekköltészet gyöngyszemeit, a Valaki jár a kertembe, az Erdei vadak, égi madarak, a Gyerek-örömök elégiája, az Ördögszekér, a Csillagforgó, A novgorodi Szent György-ikonra, a Bornemisza, a Zuglói búbospacsirták, a Szolgáló éneke és számos életkép, „írott kép” remeklését. Ezekről kell majd még méltóan szólni, miközben „csillagforgója” új évszázadba, új évezredbe fordul.