András Sándor

Két vers egy szeretett nőnek

1.

hirtelen érkeztél mint a vihar
holott csak ültél ott a padon
az asztalon pohár se rezzent
a társaság gondtalan iddogált tovább

2.

olykor feledném hogy értem
szerelmed szüntelen
de rád ébreszt szerelmem értem
szerelmed szüntelen
csodálkozom magamra benned
rád bennem ha érzem itt vagy
szüntelen ébreszt szerelmed
világra ébresztő hit vagy

Rossz nekrológot írtam Baránszkyról

A meghalás talán egyetlen pillanat.
Két órán belül kell nekrológot írni,
a két nappal későbbi újságból kihal különben
a meg sem született nekrológ, halotti beszéd.
Fel kellett volna sorolnom érdemeit.
Említeni mindegyik kitüntetését.
Ki kellett volna jelentenem, igenis, avantgárd költő,
nem holmi lacafaca, holmi töltelék.
De nem, nem és nem, sehogy se sikerült
se a lajstrom, se a helyretevés.
„Hatvankilenc éves volt, nem szerette a kerek számokat”,                                                                               mondtam,
mert felettébb szerettem, hogy nem szerette őket,
és róla írtam, nem érdemeiről.

Nem vállalhatom

Nem vállalhatom a halálomat.
Még a kiskutyáét sem vállalom. Tegnap
ütötte el egy autó, ma este temettük
az orgonabokor és a fűz közé,
három kislány, négy felnőtt.
A föld könnyen engedett, sok volt az eső,
kis kutya kis dobozban kis sírba fért.
Nem fog ugatni többé, nem örvendezik,
bolondos aprójószág, mit tegyek.
Az egyik kislány virágot hozott, betűztük a földbe.
A másik követ szerzett, öklömnyi követ.
Hol szipogás, hol nevetés, a felnőttek torka
szorult,
halálos hurok, letorkol, megakaszt:
ha vállalom, ha nem, a test nehéz.

Megigézetteknek való nóta

A század, a század
elmasírozik
és vele megy bizony
az ezred.
Ne búsulj, ne bánkódj,
jutott belőle
neked is néhány
ezred.

A század, a század
elmasírozik,
és jön a helyébe egy
másik.
Ne búsulj, ne bánkódj,
naptáridő,
a fogad nem abba
vásik.