Antall István

Albert Zsuzsa: Irodalmi legendák, legendás irodalom

Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, 1999

Már nem néz ránk varázsszemével a rádió. Eltűnt a televízió előtti kor hangot körülülő áhítata. De Albert Zsuzsa mégis vakon bízik választott műfajában. Költőként rádiós, rádiósként mindenekelőtt író. Még arra az iszonyatos aprómunkára is vállalkozik, hogy lejegyezze a mikrofon előtt szalagra rögzített, utóbb a rádióhullámokra bízott elhangzottakat. Csak aki csinált már ilyet, az tudhatja igazán, micsoda munka ez! Amikor a hanghordozóról papírra kerül a beszélgetés, akkor derül ki, hogy szinte reménytelen távolság feszül a kimondott szó kötetlen légköre és a leírt szöveg szigorú szabályai között. Ám Albert Zsuzsa a vágó- és az íróasztal mellett is puritán lélek, fegyelmezett ember. Még az incselkedő ihletet is elnyomja magában. Nem cicomázza a rádiós beszélgetéseket, nem teszi „életszerűvé” a technika steril dobozában született művet. A beszélgetés körülményeit, változó helyzeteit, hangulatait, gesztusait nem illeszti utólag az elhangzó történetekbe, nem dramatizálja a mesélők egymásnak felelgető emlékeit, nem írja át olvasmányos párbeszéddé az esetenként egymás mellett elszálló, egymást csak mozaikszerűen kiegészítő vagy éppen egymással ütköző véleményeket. Hagyja, hogy műfaja az maradjon, ami: egykori barátok, ismerősök, pályatársak, tanítványok, kritikusok, szerkesztők személyes vallomásai szerveződnek könyvvé. Irodalmi legendák, legendás irodalom – írta könyve homlokára Albert Zsuzsa. A cím tudatja velünk, hogy nem a patikamérlegen öszszeóvatoskodott esszenciák, nem a halálos pontosságú, forrásértékű jegyzetek, nem a lexikális szócikkek világába kalauzol bennünket, hanem a személyesség izgalmát, zamatát kínálja az olvasónak. Hihetnénk, hogy a leírt szöveggel elvész a hang varázsa. De nem. Rádiós hangemlékeink vagy éppen személyes találkozásaink elevenednek meg akkor, amikor az irodalom gyakran megszólaló vagy éppen régen hallott közszereplőit olvassuk. A sorok között meghallhatjuk az ismerős hangokat. Az emlékezések során megelevenednek a régen holtak, s azok is, akik a stúdióban voltak. Mi több, az „idők” is megmozdulnak, újra múlnak. A messzibe vesző, a nagy, a reményteli, a hősi, a sötét, a múló idők. Abban a formájukban találnak magukra, amilyennek a szélesebb közvélemény emlékeiben maradtak. Mert Albert Zsuzsa e kötetével – mely immár második ebben a „legendázó” sorban – egy dolgot mindenképpen tiszteletben tart. Ez pedig az, amit az elektronikus sajtó munkatársai közül is kevesen vallanak be maguknak, nevezetesen, hogy a rádió populáris műfaj. Populáris akkor is, ha az irodalom tájain kalandozik. Mert amikor nem magát az írott művet mutatja be – a hangjáték dramaturgiai szabályai szerint, zaj- és zenei effektusokkal erősítve az illúziót, esetenként a novellát, a regényrészletet felolvasó, verset mondó színész által közel hozva a művet –, akkor már „csak” az ún. irodalmi életről szólhat a beszélgetés. A megjelenő könyvről, a mű keletkezéstörténetéről, az alkotó személyiségéről, a kritikai vagy az irodalomtörténeti fogadtatásról. Ez a művészet szempontjából mindenképpen másodlagos, hiszen természete szerint a teremtést körülálló környezetről szól csupán. Az elmesélhetőség felé, az anekdotiziálás felé feszíti nemcsak az írótársak, hanem a kalandorszellemű (vagy szellemi kalandor hajlamú) irodalmi szerkesztők vitorláit is. Hiába a bölcseleti szakszerűség, a pontosság, a tárgyilagosság belső kényszere, marad a korántsem megvetendő közvetítő szerep. A hallgathatóság íratlan szabálya, a rádiós műfaj sokszor a műnél is erősebb. Nincs ezen mit szégyellni, hiszen az izzadságszagú, vérfoltos médiaplaccon egyre erőteljesebben szorul háttérbe a tisztes értékközvetítés, a rádiózás irodalom-hírhozó szerepe. Ezt a jó hagyományt viszi vissza a szakma sajátos szabályai szerint az írott irodalomba Albert Zsuzsa. Albert Zsuzsa, aki nemcsak a szerkesztő, de a kérdező szerepében is igyekszik kellő méltósággal a háttérben maradni. Hiába volt közeli ismeretségben – szoros és bensőséges barátságban akár – azokkal, akikről szó esik, ő makacsul hisz a megidézett személyesség varázsában, az emberi hang hitelességében. Kérdései nem lepleznek le senkit és semmit, nem „oknyomoznak”, csak éppen egy nélkülözhetetlen mondattal tovább-billentik a pillanatra emlékképbe feledkező, megtorpanó gondolatokat.

Vélhetnénk, hogy a legendák patakmedrében kerekre csiszolódnak a történetek. Lekopnak a valóság bántó élei. Képzelhetnénk, hogy az emlékezés szűrt fényű színpadán elomlik a dráma. Nincs fény és nincs árnyék. Albert Zsuzsának és beszélgetőtársainak éppen az az érdemük, hogy szinte minden sorban, minden történetben ott van a közép-európai sorsátültetések műtét utáni kábulata. A háborúviselt nemzedéké, az elszakított területeken maradóké, az onnan menekülőké, az égig érő ideológiák tövében elnémultaké, az életformájuktól megfosztottaké, a nagy társadalmi kísérletek nyomán otthontalanná váltaké. Áprily Lajos, Kassák, Tamási Áron, Veres Péter, Illyés Gyula, Kolozsvári Grandpierre, Képes Géza, Csanádi Imre, Sarkadi, Nemes Nagy, Nagy László, Kamondy és Szabó István beszélgetésekben újrarajzolt alakja, életformája, szűkebb és tágabb környezete éppoly izgalmas, mint bármelyikük életműve. Ráadásul többszörös a varázslat. Albert Zsuzsa olyan embereket ültet egymás mellé, akik testi mivoltukban nem ülhetnek egy asztalhoz. Mivel a könyvben a közvetítő műfaj közelében maradva csak a megszólalók nevét írja ki, nem a beszélgetések átiratát kapjuk, hanem a lejegyzett rádióműsort. Így azt sem tudhatjuk pontosan, hogy ki ült benn a felvétel idején az üvegkalickában, a Magyar Rádió stúdiójában, s kit hallgatnak áhítattal hangszalagról a mikrofont körülülő beszélgetők s az őket hallgató hallgatók. Ezeket az évekkel, évtizedekkel korábban készült „illesztett” beszélgetéseket aztán már intarziaként csiszolta bele a hang jelen idejébe a szerkesztő, a (le)író. Leíró? Az irodalmi legendák jegyzője a kötet összeállításakor meglehetősen szokatlan, inkább az újságírásra jellemző megoldást választott a tények és a stiláris jegyek igazítására. Minden elérhető szereplőnek eljuttatta az általuk elmondott szöveget. Mindenki maga javíthatta, stilizálhatta mondatait. Az olvasmány mégsem vált szilánkossá. Az élmény egésszé állt össze. Albert Zsuzsa alázatos munkája fontos tájékozódási ponttá lett az irodalomtörténet peremvidékein. Talán azért is, mert több esetben a kollektív emlékezetből oktalanul kikopott szereplők elevenednek meg. S a legendákba belefeledkezve levesszük e „hősök” könyveit a polcról. Elkallódott köteteiket – ha lehet egyáltalán – pótolnunk illik.