Bikácsy Gergely

Magyar sziget Rómában

Szőnyi Zsuzsa: A Triznya-kocsma

(PIRAMIS ÉS SZIGET) A könyv alcíménél keresve sem találtam jobbat e cikk fölé, onnan kölcsönzöm tehát. Nem minden Róma-bolyongó magyar jutott el ide, a római „magyar szigetre”. Én például még soha nem voltam a Triznya-kocsmában. Eddig is sajnáltam, de Szőnyi Zsuzsa könyvét elolvasva most meg már szavaim sincsenek, mennyire bánom. Főleg, mert nem is sejtvén, hogy a közelében vagyok, gyakran kóboroltam arrafelé. Néhány méterre csak: a „kocsma” közelében ott a Cestius-piramis, ritka római utaimnak mágneses helyszíne, meg ott az Idegenek Temetője (Protestáns Temető), Shelley, Keats sírjával – én magyarokat is felfedeztem e temető mélyén, nem csak a szerencsétlen „Goethe filiust”. A Piramistól indul az egykori „C” villamos, melyről, akár a Piramisról, szeretettel teli passzus olvasható az Utas és holdvilágban. Ma 30-as villamos a neve, és aki ezen nem utazott végig egyszer-kétszer, nem ismeri Rómát. Persze az sem, aki végigutazott: turista úgysem ismerheti, még Szerb Antal is csak szerette volna.

 

(KILÁTÓK) A könyv hátsó borítóján Szőnyi István 1944-es festménye látható: „Szívszorítóan szomorú, reménytelen kettős portré” – idézi fel most könyvében Szőnyi Zsuzsa. Nem láttam eredetiben, de így is erős, nehezen feledhető kép – s valóban mély reménytelenséget sugároz. Az élet bonyolult, nagy játéka, hogy a letargiás fiúból és lányból boldog ember lehetett – rendkívüli megpróbáltatások után, távol Zebegénytől, távol hazájuktól – Rómában, az Aventino lábánál.

Róma hét dombja mind világtörténelmet sugároz, mindről könyvtárnyi irodalom szól, de ez, ahol Szőnyi Zsuzsa és Triznya Mátyás letelepedett, a bevándorlók szempontjából különösen érdekes hely. „Az Aventinus és környéke tehát olyan aurát teremtett az oda menekülteknek, amelyben nem csupán az elvesztett hazán boronghattak, nem csupán átélhették kultúrák változását és pusztulását, hanem érzékelhették az örökkévalóságot is, és reménykedhettek a hazatérésben és újjászületésben” – írja Szörényi László a könyv tudós előszavában. (Érdekes egyébként, hogy a mai városról szólván a Tiberist Teverének mondják, de az Aventino helyett minden magyar emlékező a latin elnevezést használja, Cs. Szabó László, Rónay György, Szauder József vagy a Rómában élő jezsuita tanár, Szabó Ferenc egyaránt.)

A Triznya-kocsma helyszíne Róma, e nagy színpad nélkül sem maga a Kocsma, sem a róla szóló könyv nem létezne, de amiről a könyv beszél, annak nem biztos, hogy Róma a főszereplője. Szeretett háttér inkább a Város: a világszínpad háttere, hogy saját hasonlatomnál maradjak. Szőnyi Zsuzsa érezteti, ki is mondja, hogy szereti ezt a várost és lakóit. (Nem mindig van ez így a nyugati magyar emigránsok esetében, a Párizsban élő magyarok között például divatos, nekem kicsit ellenszenves, rosszízű dolog „nem szeretni a franciákat”.) De maradjunk csak a Tevere partján. A könyv alcíme, melyet én e cikk fölé emeltem, találóan jellemzi, miről is szól. Meg többről: a „kocsmárosok”, Triznya Mátyás és Szőnyi Zsuzsa, hazájából 1949-ben elmenekült két fiatal magyar új életéről. Mint minden nagyon nagy élethelyzet leírásakor, szerencsére nem a könyvben, de a könyv olvasójában egymást taposva tolonganak a rémes közhelyek és klisék: „új hazát találni”, „beilleszkedni”, „választott haza”, „szívet cseréljen az, aki…”, és így tovább. Mindent várjunk e lapokon, csak kliséket ne. Még a magaslati kilátó friss levegőjét is elrontaná, aki ott így beszél.

A könyv megkapó erejét és hitelességét éppen a kliségondolkodás ellentéte, a roppant természetes hang, az öniróniát sem nélkülöző közvetlen egyszerűség adja. A „kocsma” szó például sokféle és nem mindig kellemes hangulati jelentést hordoz, sok olvasónak nyilván kicsit barátkoznia kell az emlékezés címével. „Pásztori kunyhó” – elfeledtem hirtelenjében, melyik híres római magyar (talán Kerényi Károly) s melyik híres ókori költőt citálva nevezte így a Triznya-házat. E veretes elnevezés szép és igaz is, de nem „életesebb” mégis a kocsma? (Még e sorok írójának is, aki tán szégyellni való módon még egyetemista korában sem igen járt az efféle hangulatos intézményekben.)

Szőnyi Zsuzsa önéletírását véletlenszerűen épp egy másik (1947-es) magyar emigráns, Thassy Jenőé után olvastam. Rokon könyvek: ott is megcsodáltam az emlékező utánozhatatlan természetességét, s még inkább csodálom A Triznya-kocsma írójánál. Női szemmel és női szívvel emlékezik, anélkül, hogy ilyesmire, bármilyen „szándékra”, prekoncepcióra, írásmódra gondosan „ügyelni” akarna…

A reményvesztett fiatal párnak a hazugság és terror országából 1949 februárjában sikerül kimenekülnie; előbb Bécsben töltenek kis időt, majd a Londonban élő Korda Vince tanácsára éppen hogy nem Londonba mennek tovább, hanem Rómában próbálkoznak: Korda Vince segít Triznya Mátyásnak az olasz filmgyártásban elhelyezkedni, Szőnyi Zsuzsa pedig nemsokára az olasz rádió addig egyszemélyes szerkesztőségében talál munkát és feladatot. (Korda Vincét a legtöbb magyar olvasó talán nem ismeri igazán jól, s ha ismeri is, leginkább mókás József Attila-portréját.) Rómában vagyunk, itt élni lehet.

 

(ALAKOK) Rövidebb bevezető fejezetek után a könyv két fő része a Portrék és a Képek a kocsma életéből 1979–1998 fejezetcímekre hallgat. Előbb hadd mondjak valamit e bevezető lapokról. Rövidebb fejezetecskékről van szó, aligha lehetne másként titulálni őket, de ezeknek is nagy evokatív erejük van, tárgyias tömörségükben, minden fölös indulat nélkül, épp „elegáns”, visszafogott hangvételük miatt keltenek az olvasóban indulatot a magyarországi rabtartók és börtönőrök ellen, akik az egyik legnagyobb magyar festőt, Szőnyi Istvánt csak ’57 őszén „engedik ki” gyermeke meglátogatására, s ezt kegyként, jóságként kell fogadniuk Zebegényben és Rómában egyaránt. Szőnyi István jelenlétének igazi súlya lesz e lapokon – a családi kapcsolaton túl is, de csak a családi kapcsolat felelevenítésével, nem mással, nem művészeti és utólagos „kitekintéssel” éri el ezt az emlékező. Levélrészleteket kapunk, személyes emlékeket, ennek az emberperspektívának támad ereje és hitele.

Sok alak fut vagy ballag át a könyv lapjain, jóval többen, mint a kocsmaasztal állandó vendégei. Felvillan például századunk olasz prózájának egyik legjobbja (s mindenképpen legpéldaadóbb egyénisége), előbb katolikus egyházából, később új és hamis világi hitéből s annak tömeggyilkos „egyházából”, a kommunista pártból kiábránduló író, Ignazio Silone. Silone 1956-ban talán a legtöbbet tette a magyarokért. Nevének és műveinek ismerete itthon (részben épp ennek következményeképp) sokáig, ma is méltatlanul halovány, ezért, ha csak felvillan is: képzeletindító és tanulságos. A memoáríró még messzebbre is visszanéz: 1944-re. Felvillan, magától értetődő, csendesen tárgyilagos fénytörésben, a nyilas időkben zsidókat mentő, fiatal festőnövendék, Triznya Mátyás egykori, régi, időben távolodó alakja – miként a nyilas bandák eszén-esztelenségén túljáró Szőnyi család megidézése sem könnyen feledhető.

A portrék közül a nagyobb terjedelműek s a levelekkel teli Barankovics-, Márai Sándor- és Cs. Szabó-arckép a legérdekesebb, leggazdagabb. A Kerényi Károly- s a Pilinszky-portré, bár rövidebb, szintén maradandó. Szőnyi Zsuzsa finoman megemlíti, milyen konfliktus robbant ki Pilinszky és Kerényi között 1947-ben, Rómában – amikor a Triznya-kocsma háziasszonya még fiatal lányként Pesten és Zebegényben élt, nem sejtve későbbi sorsát, városát. Aki a Kerényi-haragrohamokról és szinte komikus szidalmazási vágyról többet akar tudni, Pilinszky Naplók és levelek című könyvében olvashat róla. (Annak anyagát is a Triznya-kocsma szövegét gondozó Hafner Zoltán rendezte sajtó alá.) Kerényi egyébként több, az alakját visszaidéző emlékezésben egyáltalán nem olyan rokonszenves és szeretetre méltóan könnyed, mint ahogy Szerb Antal az Utas és holdvilág Waldheim professzorában megrajzolta. A Triznya-kocsma írója is felidézi a híres ókortudós egyik dühös-dühöngő jelenését, amikor Itáliában olasz egyetemistákat némileg furcsa indulattal szidalmaz (nyilvánosan és kötekedve). A kocsma legfőbb „törzsvendége”, Szabó Ferenc jezsuita atya szerint „a »római tündér« nyelvecskéje néha szúrós, néha talán karikatúrává torzítja »hőseit«…” Magam ezt alig éreztem, jobban mondva ennek csak javát láttam. Szabó is hozzáteszi: másképpen talán „unalmas is lenne visszaemlékezése, ami viszont így nagyon is izgalmas olvasmány”. Ebben már igaza van.

Hadd említsem külön a „nem főszereplők” közül Békés Gellértet, az épp e könyv megjelenése után, e sorok írása közben elhunyt nagy teológust, aki évekig a Sant Anselmo bencés kolostor meg a Gregorián Egyetem tudós tanára volt, s aki (most A Triznya-kocsma szavait idézem) „1994 után kezdett új életet Pannonhalmán”. Új életet, nyolcvan felé, bár nem először – tenném hozzá. Sajnos, idehaza – a teológiával foglalkozó szűkebb szakmán kívül – méltánytalanul kevéssé ismerjük. 2000. január elsején lett volna nyolcvanöt éves. Maradt figyelem és hozzá illő tudás meg hang a világi megemlékezésre is?

Vagy említhetem – ismét a könyv szavaival – „Tomek Vince atyát, az Öreg Bölcset. Vince atyát Rónay György nevezte el így Jegyzetlapok című remek kis könyvében. A volt piarista generálisra valóban illik e név.” Bevallom, sokáig lapoztam Rónay 1975-os jegyzetlapjait, s nem találtam. (Bizarr megfejtésre gyanakszom: Rónaynak van egy régebbi Jegyzetlapok című könyve.) Az Öreg piarista Bölcs öreg barátja, Nyisztor Zoltán jezsuita tudós sziluettje is felvillan. Inkább anekdotikus színekkel („sokan nehezen viselték el” – olvassuk róla), de épp ezért hitelesen.

Memoárok párhuzamos, egymást jótékonyan keresztező találkozásai: fentebb említettem Thassy Jenő szerény szavú és igaz emlékezését. Most, a piarista (vagy mégis jezsuita?) generális alakjához egy másik, furcsa és nem túl nagy feltűnést keltő emlékezés portréja rajzolódik elém. Az egykori jezsuita Nagy Töhötöm világsikerű, de nálunk szinte semmi visszhangot sem verő könyvére gondolok (Szabadkőművesek és jezsuiták, Szeged, 1990), ott is szerepel a római magyar főpap, előbb baráti, majd ellenfényben. Mert az egykori jó barát, Nyisztor Zoltán ellenfele lett a jezsuitából Argentínában szabadkőművessé vedlő Nagy Töhötömnek, aki egyházvezetőiből kiábrándultan is örökké naiv-lelkes maradt, s akinek élete és sorsa több könyvet is érdemelne, akár vitatkozókat is.

Nem győzöm sorolni. Számomra azért érdekes például Prokop Péter, a pap-festő-író, mert ha őt magát nem is, de ismerem önvallomásos könyvét, írásai közül talán a legfontosabbat. Antikváriumban bukkantam rá. Hányan ismerik vajon? Nem lapozom át egyik magyarországi folyóiratot, a Kortárs néhány utóbbi évfolyamát sem, hogy észrevette-e valaki a Kavicsdobálót.

 

(AZ ISMERETLEN MÁRAI) A legtöbb levél tőle olvasható ebben a könyvben. Most, a Gyertyák csonkig égnek hatalmas és örvendetes olasz sikere után (vajha tudná az olasz olvasó és az ünneplő kritika, hogy nem is tartozik a legjobb regényei közé) e leveleket, e Márai-levelek teljes gyűjteményét már előkészíti egy olasz kiadó, de Szőnyi Zsuzsa – az író akarata szerint – először magyarul akarja kiadatni. Fontos olvasmányom lesz. Márai életének és műveinek néhány fordulatával – amennyire tudom – csak innen ismerkedhetünk meg. A Triznya-kocsmában például szó esik – és a címlapja fotókópián látható – a sokáig Itáliában élt író Erősítő című regényéről. Furcsa ez a névelő nélküli cím, kicsit tán zavaró is. Nincs hazai kiadása – mint ahogy nincs új kiadása egyik főművének, az Idegen embereknek sem például. Az Erősítőt itthon csak a Széchényi Könyvtárban lehet olvasni, még ma is a régebbi „zárt” gyűjteményben (legalább kellemes különteremben ülve). Szőnyi Zsuzsa könyve nyomán olvastam el ez itthon alig ismert Márai-könyvet. Egy Giordano Brunót (és más eretnekeket) hajszoló, leleplező, ám legfőképpen a „hitre rábeszélő” pap a könyv narrátora. Nem igazán jó regény, inkább esszé (annak viszont kiváló). Olvasva hirtelen felmerült bennem, hogy talán a Kiközösítőre adott válasz, annak valamifajta pandanja. Talán, hiszen Márai meglehetősen figyelt Déry Tiborra, a Napló némely passzusának tanúsága szerint. De talán mégsem. A tagadó változat látszik jogosabbnak, s nem csak azért, mert Márai valószínűleg a hatvanas évek közepétől már nem olvasott élő hazai írókat. Mégis, roppant érdekes filológiai feladat lenne ennek kutatása, miképpen a Déry–Márai ellentét-párhuzam, talán már a harmincas évek elejétől: két, a „magyar glóbuszon” mindvégig magát rosszul érző, sokak szerint – Szerb Antal mondja tán épp Márairól? – „emigránsnak született” író. De elkalandoztam, s bizarr mód a – szerencsére – legkevésbé sem tudóskodó „kocsmakönyv” hatására kalandoztam el.

 

(ÉLET AZ ASZTALNÁL) Nemcsak a Porték című részben, de a könyv minden fejezetében kisportrékat kapunk, feledhetetlen, ízes kis eseményeket, érdekes emberek s érdekes helyzetek csillogó, mégis mindennapi (ha úgy tetszik, s ez a bravúr: egyszerre csillogó és mindennapi) színeit.

Huszárik, Vas Istvánék, Klaniczay… Telegdi Polgár István, Sárközy Péter… Hajnóczy Gábor, az ösztöndíjas Palladio-kutató és fiatalok, váratlan vendégek nagy sereglete. Vagy Hubay Miklós finoman izgatott alakja Firenzéből: kuriózumos-anekdotás feledhetetlen-tragikomikus epizód a Teatro Belli dilettánsra, rosszra sikeredett drámabemutatója, mely után a szerző tolvajt kergetett a Trastevere szűk utcáin. És talán még érdekesebbek a „névtelenek”, a nem-hírességek, akikről rögtön elhisszük Szőnyi Zsuzsának, hogy feledhetetlenül mulatságos és érdekes emberek: Szokoly Gyuri „főgrafikus” ebédje-vacsorája, ahol megemlíttetik Kati, Kordia, Matyi, Ági, még egy Ági, Feri, s bizony csak Matyit tudom azonosítani a sok keresztnév között, Triznya Mátyást, akinek épp tévészereplése is van a sokitalú vacsora mellett (mely, kivételként, nem a Triznya-kocsmában zajlik). Másutt Karola, Ivonne, Magda, Ági. Ági egyébként követhetetlenül sok van e memoárban. Egy feltűnő szépségű „disszidens” lány Párizsból jövet, aki színésznő akar lenni, s akit aztán milliomos olasz fiú vesz el… egy fogorvosnő… sírvavigadó ittas erdélyiek stb. Dúl a hangos vidámság. Nem járok egyetemista korom óta sem születésnapi, sem névnapi ivászatokra, harsány akolmelegű csoportünnepségekre, vidám, böffenő rikkantásoktól hangos duhaj kocsmázásokra. Már távolról, már hallomásból is elborzasztóan (merjem mondani: taszítóan) hat rám a harsány, ordítva danolászó, enyhén vagy kevésbé enyhén ittas tömegzajongás – még a papíron, még olvasva is, de a háziasszony nyilván ilyenkor is megbocsátó: jól érzi magát, és igaza van – ezért maradhatott fenn a Kocsma.

Történtek azért Rómában életfordító kalandok (döntések) is szép számmal, az emlékező ezt sem feledi. Idézzünk föl most csak egyet közülük: Peskó Zoltán karmesterét, aki 1964 őszén ösztöndíjasként a Magyar Akadémia kerti rácsán át menekül ki hazarendelése éjjelén, s kér menedékjogot – bár legelőször talán a Triznya-kocsmába szalad.

 

(BOR ÉS KÁVÉ) A fordulat éve természetesen Rómában is változást hoz az emigránsok életében. 1990: Triznya Mátyás magyar PEN Club-emlékérmet kap, a háziasszony meg a Magyar Köztársaság Érdemrend kiskeresztjét, de miként öniróniával írja, „az Arany Főzőkanál” is megillette volna. Szörényi László, aki ösztöndíjas irodalmárként lépett egykor a házba, ösztöndíjasból (kedvem lenne mondani, bár Szőnyi Zsuzsa nem mondja: „kosztos diákból”) a Magyar Köztársaság római nagykövete lesz, mégis: „esténként nem Mercedesen, hanem a 30-as villamossal érkezett”.

A római Magyar Szigeten sem ismeretlen az ellenségeskedés, a vélemény-, a világnézet-különbség. Nem ismeretlen, de a háziasszony – „az Aventinus tündére”, mint Rónay György nevezte – ügyel a vitákra. Nemcsak kibékíti a „feleket”, hanem tekintélye és vidám egyénisége odébb is fújja a vértolulásos indulatokat. Nem „elsimít”, hanem tudomásul véve a különvéleményeket, bánni tud velük. „A minap kevesen voltunk, de válogatott »értelmiség«: Tolnay Ákos, Békés Gellért, Szabó Feri és Hubay Miklós, a szűk körben végre nem kellett senkit túlkiabálni. Ennek ellenére majdnem megfojtották egymást, olyan heves vita kerekedett a magyar irodalom körül” – olvassuk.

Kis kitérő: mivel Tolnay Ákos neve, gondolom, keveset mond itthon, hadd említsem meg, kiegészítve a memoárírót, s nem csak kuriózumként, hogy T. Á. játssza az osztrák dezertőr szerepét Rossellini klasszikussá vált filmjében (Róma nyílt város).

„Majdnem megfojtották egymást”? Pedig a fentiek a világról hasonlóan gondolkodtak. Hát még akik nem hasonlóan! A Triznya-kocsma asztalánál ülő hithű kommunistáról ugyan nem tudok (olvasóként nekem nem is hiányzik, bár ha kiváló a szakmájában, és nem ártott senkinek, ellenben szellemes és becsületes ez a képzelt pártos, még el is fogadná talán az ember), de baloldali, liberális, konzervatív és jobboldali vendég ugyanúgy ott ülhetett, mint kiforratlan diákok, ösztöndíjasok és fotómodell lányok, meg mindenfajta családtagok. Viták, veszekedések, kibékülések minden héten. Komoróczy Géza például teológus papok gyűrűjében elmondhatja, hogy nem hisz a halhatatlanságban és a feltámadásban… (Bár Szőnyi Zsuzsa Komoróczy vereségét sejteti, bevallom, én magam a nagy szakállú és hatalmas tudású nem-hívő vitakudarcát nehezen tudom elképzelni.) Itt minden vendég véleménye szabad, a liberális Barna Imre jó érvekkel védheti a születésszabályozást, a kocsma hívő katolikus és pap vendégei tüzes vitába kezdenek vele, de nincs gyűlölet és örök harag, az csak a Magyar Szigeten kívül, a szárazföldi Magyarországon létezik, és dúl butára hevült indulattal – talán mert itthon rosszabb a bor, s rosszabb a kávé, mint ott, az Aventino mellett.

 

(PAPOK, JEZSUITÁK) Eddig is szó volt róluk, a könyvben még sokkal több. (Megyery Gyula monsignorét például csúnyán kifeledtem.) „Nevezhetnénk a Kocsmát Irodalmi Szalonnak is, ahová a magas rangú vatikáni méltóságok is el-eljárnak” – olvassuk a találó definíciót. Szőnyi Zsuzsát a főpapok és főteológusok csöppet sem feszélyezik, eszébe sem jut ilyesmi, amúgy is közvetlen hangulat uralkodik az ő asztalánál. „Kedvenc jezsuitánk” – írja vidáman a szemüvegét danolászás közben is tudósan villantó életművész Szabó Ferenc atyáról. „A papok ugyanolyan emberek, mint mi, s alig várják, hogy jót nevethessenek, ha valahol otthon érzik magunkat” – mondja Triznya Mátyás egy 1990-es rádióinterjúban.

Világszemléleti, történelmi beszélgetések vegyülnek itt a vacsora szakácsnői gondjaival és örömeivel. Jezsuita, szabadgondolkodó vagy világhírű művészettörténész? A legtöbb tehetséges szellemi ember tehetséges „befogadó” szeret lenni a terített asztalnál, ha már alkotó ott nem lehetett. Hallgassuk csak találomra: „Egy őszi délután, 1979-ben sietve főztem vacsorát, mert Tolnay Carlo jelent meg Firenzéből.” S persze hadd említsem meg, hogy az ebédek, vacsorák (majd mondom: a menü leírása, bár nem szívesen nevezem menünek, épp a közvetlenség hiányzik az éttermi szóból), az étkek leírása örömet szerez az olvasónak.

Napló is ez az emlékezés, és mint Szörényi László előszava találóan mondja, „történetírást” pótol. Meg tán a „Róma-regény” néhány fejezetét.

Hol a magyar irodalom nagy emigránsregénye? Mikor olvasni kezdtem, átfutott rajtam, hogy ilyen könyvek készítik, készíthetnék elő a megszületését. De most már nem egészen így látom: ez nem „egy könyv a sokból”, a sok kiválóból – hiszen Rómáról írt Cs. Szabó, Genthon, Szauder, Vas István –, hanem összetéveszthetetlen, hasonlíthatatlan, egyéni-egyedi, fel nem cserélhető. Nem „előkészíti a majdani nagyregényt”, hanem bár teljesen más, mint ama képzelt nagyregény, mégis olyasféle könyv, amire rég várt az ember – így, epizódokban, cserepekben, nem-regényformában is az: a tanú átélt szava. Akivel megtörténtek a római dolgok. „Nekünk nincs gyerekünk, ezért gyerekké fogadtuk az egész világot” – olvasom, és irigykedem.

 

(ÉTKEK) Sokszor üldögéltem tehát a Cestius-piramisnál, s nem is tudtam, hogy a magyar sziget közelében vagyok. Sok minden vonzott e tájhoz, az Aventino lábához: a Piramis, a Protestáns Temető csendje, s talán valamiképp a Triznya-kocsma harsány derűje, anélkül, hogy sejtettem volna közelségét… örülök, hogy a Magyar Sziget partjai előtt üldögéltem naponta, magányosan, Róma közepén.

Mégsem ily nosztalgikus félpátosszal fejezem be, valahogy nem illik a bemutatni vágyott könyv vidám szelleméhez. Inkább egy leírással a könyvből:

„Háromféle levest főztem egybe: a velőscsontokból először csontlevest csináltam sok zöldséggel, babérlevéllel, borssal. Majd egy rövid lére eresztett erős pörköltet egy kiló marhahúsból. Végül külön egy jó krumplilevest, amibe még zöldséget és minden jófélét belefőztem. Ezt a hármat megfelelően adagolva vegyítettem, és az eredmény minden képzeletet felülmúlt. Persze még csipetke is került belé.”

Megint elolvasom. (Kortárs Kiadó, 1999)