Csokits János

Fényűzés az ókori Rómában

kultúrtörténeti kaleidoszkóp

2.

Az ókori görög és római klasszikusok műveiben minduntalan ismeretlen pénzegységekkel, különböző értékű érmékkel és váltópénzekkel találkozunk, de ezeknek egymáshoz való viszonya sem magukból a szövegekből, sem a hozzájuk fűzött magyarázó jegyzetekből nem derül ki. Ellenkezőleg, az esetek túlnyomó többségében az érték meghatározását, illetve a valamelyik jelenkori valutára történő átszámítás módját és kulcsát a művek kiadásának helye és ideje határozza meg, ami inflációs korunkban egy-két évtizeden belül, főleg egy másik ország pénzrendszerében, használhatatlanná teszi a jegyzeteket.

A rómaiak legértékesebb pénze, az aureus (arany) huszonöt ezüst denariust ért. A denarius négy sárgaréz sestertiusszal vagy tizenhat vörösréz asszal volt egyenlő. A legkisebb római érme, a szintén vörösréz quadrans, az as negyedrészének felelt meg. A görög pénzek közül a leggyakrabban a talentumról és a drachmáról van szó a klasszikus szövegekben. A talentum, amely az ókori görög nyelvterületen és a Közel-Kelet távolabbi területein súlyegység is volt, hatezer attikai (athéni) drachmát tett ki. A drachma értéke kb. azonos volt a római denariuséval, vagyis négy sestertiusszal, a talentum tehát huszonnégyezer sestertiust ért. Voltak más váltópénzek is, de azokra itt nincsen szükségünk. A numizmatikából, ha nem szigorúan szakszempontok szerint kezeljük a témát, sok olyat is megtudhatunk, ami a történészeket és klasszika-filológusokat nem feltétlenül érdekli, de nekünk tanulságos olvasmány lehet. Csak néhány példa az éremtan világából.

A Kr. e.-i első század elején egy aureus még tizenegy grammot nyomott. Pompeius Magnus napjaiban ez kilenc grammra fogyott. Caesar még egy grammot elvett belőle: ennyivel több pénzt verethetett, amelynek vásárlóereje a súlyveszteség ellenére sem csökkent. Nero császársága alatt, 63-tól az aureus súlya már nem sokkal több hét grammnál. Egy Augustus császársága alatt vert aureus és denarius felirata megerősíti a császár önéletrajzának azt az állítását, hogy magánvagyonából több alkalommal hatalmas összegeket adományozott az államnak, minden esetben közhasznú célokra. Adományainak teljes összegét ő maga kétmilliárd-négyszázmillió sestertiusra becsülte. Végrendeletében a császári testőrség, a pretoriánus gárda minden egyes tagjára ezer sestertiust hagyományozott. Utóda, Tiberius ugyanennyit hagyott rájuk. Gaius, akit a történelem Caligula, „sarucska” néven tart számon, a hatalmi viszonyok megváltozására való tekintettel trónra lépésekor szükségesnek érezte az összeg megduplázását, hogy ilyen módon vásárolja meg a testőrök hűségét. A baljóslatú fejleményt, a pretoriánusok lepénzelését egy Caligula idejében vert sestertius is megörökítette: a pénz hátlapja a testőrökhöz beszédet intéző császárt ábrázolja. Claudius, akit a testőrök Caligula meggyilkolása után a szenátus jóváhagyása nélkül kiáltottak ki császárnak, fejenként tizenötezer sestertiusos donativummal1 jutalmazta a belé vetett bizalmat: az ötezer pretoriánus markának megkenése hetvenötmilliójába került. A szégyenletes esemény emlékére még pénzt is veretett: egy denarius hátlapján láthatjuk, amint a birodalom új ura éppen lekezel egy testőrrel, mindenki hozzáképzelhette, hogy mit nyom a markába. Caligula rövid uralma végén már olyan közutálatnak örvendett, hogy halála után a szenátus elrendelte az őt ábrázoló as érmék beolvasztását. Jellemző az akkori viszonyokra Cassius Dio görög történetíró százötven évvel későbbi gúnyos megjegyzése, hogy az így nyert fém nem jutott jobb sorsra, mert Messalina, Caligula utódjának, Claudiusnak a felesége szeretőjét, Mnestert, a mimus színészt ábrázoló szobrokat öntetett belőle.

A dinasztia züllésének utolsó fázisa Nero uralma. Először anyja, Agrippina kormányzott a nevében, és azonnal arany- és ezüstpénzeket veretett, amelyekre a szokástól eltérően nemcsak az uralkodó, hanem saját portréját is rátétette. Az 54-ben forgalomba hozott érmék fiával egyenrangú félként ábrázolják. Az erőszakos anyacsászárné fokozatos háttérbe szorulásáról is van arany- és ezüstérme 55-ből, de azután meggyilkoltatásáig egyetlen új érmén se láthatjuk az arcát. Nero szörnyeteggé válásának folyamatát illusztrálja három aureus, amelyeket tíz éven belül vertek. Az elsőn, 54-ből, egy viszonylag rokonszenves, minden bizonnyal idealizált, fiatal arcot látunk. A másodikon, 60–61-ből, az arc már hízásnak indult, vonásai megkeményedtek; a 64-ben vert harmadik érme pedig a duzzadtság és kiéltség végső fázisában mutatja a fejet: a fenyegetően összeszorított száj nem sok jót ígér. Uralmának vége felé, Vindex és Galba lázadásának évében (69) a pretoriánus gárda parancsnoka, Nymphidius Sabinus fejenként harmincezer sestertiust ígért a gárda legénységének, ha Nerót cserbenhagyva felesküsznek Galbára. Ez nem infláció: nem a pénz értéke esett, hanem a császárok tekintélye fogyott. Ha a Julius–Claudius-ház hanyatlását a testőröknek kifizetett „különzsolddal” mérjük, akkor a császári hatalom árfolyama a Tiberius halálától Nero öngyilkosságáig eltelt harminckét év alatt háromezer százalékkal csökkent.

Nem véletlen, ha Nerót is ideszámítjuk, hogy a katonák és a testőrök egy év alatt két császárt és egy társuralkodót meggyilkoltak, és két másikat öngyilkosságra kényszerítettek, míg azután Vespasianus, maga is katona, meg nem zabolázta őket. Mibe kerültek a birodalomnak a Julius–Claudius-ház utolsó uralkodói: Caligula, Claudius és Nero? Az egyéves polgárháború után trónra lépő Vespasianus negyvenmilliárd sestertiusra becsülte a birodalom talpra állításának költségeit. A pénzt valahonnan elő kellett teremteni, és ő elő is teremtette: Róma városában nemcsak a nyilvános vizeldéket, de magát a vizeletet is megadóztatta. Amikor fia, Titus, a későbbi császár az új bevételi forrás hallatára az orrát fintorgatta, Vespasianus a kezébe nyomott egy pénzdarabot az első napi bevételből, és megkérdezte: „Büdös?” Titus nemmel felelt, mire apja megjegyezte: „Pedig ez is a vizeletből jön.” Innen ered a mondás, hogy a pénznek nincsen szaga.

Az anekdotával kapcsolatban érdemes egy rövid kitérőt tennünk, hogy megismerkedjünk a Rómában kétezer évvel ezelőtt uralkodó higiéniai viszonyokkal. A római lakosság túlnyomó többsége bérkaszárnyákban (insulae) lakott, és csak ritkán állt rendelkezésére árnyékszék a ház földszintjén. A lakók többsége éjjeliedényt használt, amelynek tartalmát reggel a ház közelében egy nyilvános trágyadombra, vagy ha lusta volt, emeleti lakásának ablakán az utcára, nemegyszer az éppen arra járókra öntötte ki. Aki hajlandó volt pár száz méter gyalogolni, az egy asért betérhetett a főutak mentén található nyilvános vizeldék valamelyikébe, amelyek a conductores foricam néven számon tartott vizeldebérlők kezelésében voltak. Végül, aki még az egy ast is sokallta a megkönnyebbülés viszonylag diszkrét lehetőségére – viszonylag, mert az építményben az ülőkék között nem volt válaszfal –, az kereshetett magának egy kallósműhely elé kitett (egyébként víztárolásra használt) hasas cserépedényt, amelyet ingyen vehetett igénybe. A kallósoknak a gyapjú vagy bőr csávázásához volt szükségük az ásványdús folyadékra, amelyért a leleményes Vespasianusnak adót kellett fizetniük. Más szóval a császár a kallósokat is megsarcolta új adójával, a vizeletvámmal.

Vespasianus temetésén derült ki, hogyan vélekednek a rómaiak az egyébként népszerű császár takarékosságáról. Egy divatos mimus színész, Favor a hagyománynak megfelelően a halott álarcában vonult fel a gyászmenetben, és utánozta annak életéből ismert tetteit és beszédét. Hangosan megkérdezte Vespasianus vagyonkezelőitől, hogy mibe kerül majd ez a temetés, és azt a választ kapta, hogy tízmillió sestertiusba, mire a császár stílusában felkiáltott: „Adjatok nekem százezret, és tőlem akár a Tiberisbe dobhattok!”

*

Mennyit ért a római pénz? Az átszámítások bizonytalanságának ellenére annyit túlzás nélkül állíthatunk, hogy a sestertius a mai nyugati pénznemek valamelyikéhez hasonló kemény valuta volt. A legegyszerűbb, ha azt nézzük meg: mit lehetett rajta venni, mi volt a vásárlóereje a maga korában. A fennmaradt irodalmi és történelmi forrásművek, a kőbe vésett vagy bronzba öntött hivatalos feliratok és az észak-afrikai sivatagok száraz homokja alól előkerült papiruszokmányok adatai rendszerint nagyon hézagosak, Diocletianus császár 301-ben kiadott árszabályozó edictuma pedig már erősen inflációs időkben jelent meg (éppen ezért volt szükség rá). Mindezek az adatok csak ritkán engednek bepillantást Róma hatalmának a Kr. e.-i második század közepétől a Kr. u.-i második század közepéig terjedő klasszikus korszakába. A tájékozatlanságnak a római világot előlünk elzáró falán csak néhány parányi ablakon és résen át nézhetünk vissza a múltba. Ilyen ablakot nyitottak meg az ásatások az egykori Pompeii, Herculaneum és Stabiae térségében. A Vezúv 79. augusztus 24-i, napokon át tartó kitörése többméteres vulkáni salakkal és hamuval lepte el e városokat, sok olyan tárgyat és adatot is, amelyek máshol már az ókorban eltűntek. Az egyik feltárt házban egy falra írt háztartási naplót találtak: egy szerény körülmények között élő házaspár és egy rabszolga hétköznapi szükségleteit fedező kiadásokat tartalmazza, augusztus 5-től 13-ig. (A teljes szöveg itt következő fordításában minden kurzívval szedett szó hapax, vagyis jelentése ismeretlen, mert latin nyelven egyedül ezen a falfeliraton fordul elő. A napi kiadásokat az áttekinthetőség végett adtam össze.)

 

 

 

 

A háztartási naplóban szereplő olaj olívaolaj volt, a bor olcsó asztali bor, a fiú a rabszolga. Jellemző ez utóbbi szociális helyzetére, hogy nem a nevét használták, mintha csak azt írták volna: csont a kutyának. Megbízható statisztikai következtetéseket nem lehetne levonni ebből a rövid, kilencnapos listából, de a számok önmagukért beszélnek: a ház lakói aligha költöttek többet háztartásukra évi kétezerötszáz-háromezer sestertiusnál, aminek legfeljebb negyede vagy ötöde esett a rabszolgára. Húst vagy halat egyszer sem vettek maguknak. Egy másik pompeii házból két hasznos adat: egy tunika tizenöt, kimosatása négy sestertiusba került. (A tunika ingszerű vászon alsóruha, férfiak és nők egyaránt viselték.)

Az árlista adatai nagyjából megegyeznek a Pompeiiben és környékén talált hasonló árakkal: egy római véka (modius: hat és fél kg) búza ára tizenkét és harminc as között járt, és egy fél kiló kenyér egy asba került. Ugyanakkor Plinius szerint Rómában egy véka liszt ára tizenkét sestertius, azaz negyvennyolc as volt. A búzaárak tartományonként és koronként változtak, és a források ellentmondanak egymásnak. Petronius regénye, a Trimalchio lakomája szerint Rómában egy asért akkora cipó kenyeret adott a pék, hogy két ember egy napig jóllakott belőle. Az olaj sem volt drága: egy liter kb. tizenkét as vagy három sestertius. A rómaiak hatalmas mennyiségben fogyasztották az importált olívaolajat. A Hispaniából érkező huszonhat literes amphorák tartalmát Róma közelében nagyobb tartályokba töltötték át, és a szállításra használt edényeket összetörték. Az így széttört kb. ötvenhárommillió amphora cserepei az ókorban és középkorban valóságos heggyé nőttek: ez a ma is ott emelkedő Monte Testaccio. Az összesen kb. hatvanmillió hektoliter olaj a római gyomrokban végezte.

A bor, akárcsak napjainkban, pontosabb megnevezés nélkül akármilyen löttyöt jelenthetett. Pompeiiben egy amphora bor ára – minőségének megfelelően – tizenkét, huszonnégy, harminchat, negyvennyolc és ötvennégy sestertius volt, vagy azért, mert az utóbbi helyen jobb borokat árultak, vagy mert a kocsmáros pénzéhesebb volt. Columella, maga is bortermelő ebben a korszakban, kézikönyvében a termelői költségeket és árakat is megadja. Eszerint egy culleus borért (ötszázhúsz liter) minimum háromszáz sestertiust kapott, ami amphoránként tizenöt sestertiusnak felelt meg.

A borárak megállapításánál segítségünkre van egy másik, Pompeiiben feltárt graffito, egy kocsma reklámja a bejárat előtt, Vinaria Hedone, Hedone kocsmárosné kínálata:

 

Szép katonám, egy ital bor itt egy as,

                   két asért jobbat iszol,

                   négy asért falernumit kapsz!

 

„Egy ital” valószínűleg kb. fél liter (egy sextarius) kimért bor. Hedone egyébként bornál többet ígérő név: görögül gyönyört is jelent, lásd a mi hedonista szavunkat. Talán maga Hedone is kapható volt néhány sestertiusért. A sabinumi Aeserniában tárták fel a következő beszélgetés feliratát. A vendég a fogadóban töltött éjszaka után a kocsmárossal beszél:

V: Fogadós, fizetek. Mi van a számlán?

F: Egy kancsó bor és a kenyér: egy as, az étel: két as.

V: Rendben van.

F: A szolgálólány: nyolc as.

V: Ez is rendben van.

F: Széna az öszvérnek: két as.

V: Ez az öszvér tönkre fog tenni!

A szobával együtt bérelte a lány szolgálatait vagy megfordítva, a koszt és kvártély egy éjszakára három sestertiusba sem került, az öszvért is beleszámítva.

Néhány szó a római lakbérekről. Sulla, a későbbi Dictator fiatal korában, a Kr. e.-i második század végén egy kisebb ház földszinti lakásáért évi háromezer sestertius lakbért fizetett, ugyanakkor az emeleti lakást egy felszabadított rabszolga bérelte kétezerért. Julius Caesar uralma alatt is évi kétezer volt a lakbér egy közönséges bérházban. Egy Aemilius Lepidus nevű szenátort Kr. e. 125-ben a két censor magához rendelte, és megfeddte, mert tudomásukra jutott, hogy Lepidus évi hatezer sestertiusért adta ki római házát. Velleius Paterculus, aki Lepidus megszégyenítéséről ír, megjegyzi: ha valaki az ő idejében százötven évvel az eset után ilyen olcsón [az én kiemelésem – Cs. J.] bérelne ki egy házat Rómában, azt aligha tekintenék szenátori rangú férfiúnak. Noha ez nem volt inflációs korszak, a házárak fokozatos drágulása, vagyis az uralkodó rétegek fényűzése miatt a lakbérek is állandóan emelkedtek. (Az infláció a harmadik századig évszázadonként átlag ötven százalék körül járt.) További fél évszázad múlva Juvenalis egyik szatírája megerősíti Velleius Paterculus megfigyelését: egy sötét római lakás (inkább odú) egyévi béréért vidéken már kertes házat lehetett venni!

A téves asszociációk elkerülése végett: a római censor semmiben sem azonos a mai cenzorral. A köztársaság évszázadaiban a censorok fontos és tekintélyes római magisztrátusok voltak. Négy-öt évente mindig kettőt választottak másfél évre. Fő kötelességeik közé tartozott a római állampolgárok névjegyzékének elkészítése, vagyonuk becslése, a szenátorok erkölcseinek ellenőrzése és – ha szükségesnek vélték – a szenátusból való kizárása. Ezenkívül az állami vagyont kellett kezelniök, és a nyilvános épületeket kellett karbantartatniok. A császárkorban feladatukat az uralkodónak kellett – azaz kellett volna – ellátnia.

*

A patríciusok jövedelmének fő forrása a mezőgazdaság volt. A köztársaság hadvezérei és a tartományok helytartói a külföldi hadjáratok során zsákmányolt vagy a tartományokban összeharácsolt kincseiket itáliai földbirtokokba fektették be: a jól megművelt termőföldet az aszályok, polgárháborúk és más katasztrófák ellenére a legbiztosabb befektetésnek tekintették. Cicero Kr. e. 54 szeptemberében öccsének, Quintusnak írott hosszú levelében egyebek között beszámol a birtokról, amelyet néhány héttel korábban vett neki szülővárosuk, Arpinum közelében. A majorságot, az ötvenholdas legelőt és a termelésre előkészített szőlőt több forrás látta el vízzel. Százegyezer sestertiust, vagyis holdanként maximum kétezret fizettek érte. (A hold itt mindenütt római hold, iugerum, kétezerötszáz négyzetméter, vagyis a katasztrális holdnak nem egész negyvennégy százaléka.) Kilenc évvel később, Julius Caesar abszolút uralmának utolsó évében Cicero barátját, Atticust kéri egy levélben: vegyen meg számára egy bizonyos földbirtokot, amelyre már alkudtak egy ideje, és itt megemlít egy összeget: a szomszédos ezerholdas birtokot valaki tizenegymillió-ötszázezerért vette meg. (Ez holdanként nyolcszázhetven sestertius.) Hozzáteszi: azóta (nyilván a polgárháború miatt) lementek az árak.

Egy évszázaddal Cicero után Columella írja, hogy hét hold, szőlőnek szánt, megműveletlen föld ára Itáliában hétezer sestertius. Columella szerint egy hold szőlőn évente minimum egy culleus bor termett, amit kb. háromszáz sestertiusért lehetett eladni (lásd fentebb). Vagyis a hétholdas szőlő évente legalább kétezerszáz sestertiust hozott, de jó évben a négy-, öt-, sőt hatezer sem volt lehetetlen. Pliniustól tudjuk, hogy Columella kortársa, Acilius Sthelenus, szakértőként számon tartott szőlősgazda egy általa Nomentum környékén megművelt hatvanholdas szőlőt négyszázezerért adott el. Ez holdanként hatezerhatszázhatvan sestertius!

A nagybirtokosok többségének gazdagságát a földművelés, állat- és haltenyésztés biztosította. Varro említett művében egy helyütt megjegyzi, hogy nagynénje, Fircellia évente ötezer fenyőrigót ad el, darabját tizenkét sestertiusért, egy másik patrícius galambot tenyészt, ismét mások feketerigó- vagy fogolytenyésztéssel keresnek jelentős összegeket. Hortensiusnak évi hatvanezret hoznak pávái: száz nőstény pávára átlag három csibét számítanak, és egy felnőtt páva ára kétszáz, egy pávatojásé húsz sestertius.

Ugyanebben a könyvében máshol azt a tanácsot adja olvasóinak, akik kivétel nélkül gazdag földbirtokosok voltak: ne tartsanak nagy kecskenyájakat, mert ha járvány tör ki, ami akkoriban mindennapos jelenség volt, mindenük rámehet. Tanulságképpen idéz egy tipikus esetet. Egy Gaberius nevű lovagnak Róma közelében volt egy ezerholdas birtoka, és azt hallotta: egy kecskepásztor minden reggel tíz nőstény kecskét hajt be a városba, hogy ott frissen fejt tejüket eladja a piacon, és ezzel naponta negyven sestertiust keres. Gondolt egyet, és vett magának ezer kecskét (nem világos, hány nőstény volt köztük), de rosszul kalkulált, mert egy járvány az egész nyájat elvitte.

A reatei mén szamarakat minőségi öszvérek tenyésztésére használták. Caesar és Augustus korában egy-egy ilyen csődörért negyven-, hatvan-, száz-, sőt háromszázezer sestertiust is elkértek. Varro úgy tudta, hogy Quintus Axius szenátor négyszázezerért hozatott magának egy kancát Hispaniából, Plinius szerint ennél többet senki sem fizetett semmiféle állatért.

Egy gyümölcsfa termése kb. évi kétezret, a méhészet egy egyholdas gyümölcsösben tízezret hozott a gazdának. Plinius egy odavetett mondatából tudjuk, hogy az őszibarack luxuscikk volt: darabját harminc sestertiusért árulták Rómában.

A ritka halak közönséges halandó számára megfizethetetlen áron keltek el. Tiberius uralkodása alatt történt, hogy valamelyik tisztelője (vagy talpnyalója) egy tengeri márnát küldött neki ajándékba. Seneca szerint a császár azzal a rá jellemző ironikus megjegyzéssel küldte a piacra az ajándékot: „Meglepne, ha Apicius vagy Publius Octavius nem venné meg ezt a halat.” A két tékozló ínyenc a piacon valóban licitálni kezdett a márnára, végül Octavius szerezte meg ötezer sestertiusért. Juvenalis napjaiban Domitianus egyik felszabadított rabszolgája, a császár kegyéből megtollasodott egyiptomi Crispinus egy kétkilós márnáért hatezer sestertiust fizetett ki. Ennél drágább márnákat is árultak Rómában. Plinius írja, hogy Caligula császársága alatt Asinius Celer volt consul nyolcezret adott egyetlen ilyen halért, és Suetonius értesülése szerint három márna darabját tízezerért kínálták eladásra az egyik piacon. Súlyukat se Plinius, se Suetonius nem közli. Martialis, úgy látszik, olcsóbb piacra járt: egyik epigrammájából értesülünk, hogy egy bizonyos Calliodorus ezerkétszáz sestertiusért adta el egyik rabszolgáját, hogy megvehessen egy kétkilós márnát. „Nem halat ettél, Calliodorus, embert vacsoráztál, embert!” – szörnyülködik a költő, nyilván, mert őt nem hívták meg a halvacsorára.

*

A Kr. e.-i harmadik és második században lezajlott földközi-tengeri háborúk nyomán megnőtt itáliai földbirtokok megműveléséhez szükséges munkaerő állandó forrása a rabszolgának eladott hadifoglyok tömege volt. Egyedül a Kr. e.-i második században legalább félmillió ilyen rabszolga került Itáliába. Augustus császársága alatt a rabszolgák száma elérte a hárommilliót, vagyis a lakosság kb. negyven százalékát. Az így szüntelenül beözönlő, legkülönbözőbb nemzetiségű és fajú idegenek fokozatosan beolvadtak az itáliai népességbe, úgyhogy fél évszázaddal később, Domitianus uralkodása alatt tíz szabad római állampolgár közül már legalább kilencnek volt az ősei között egy vagy több idegen származású felszabadított rabszolga. A szabadságát vesztett ember piaci árfolyama, mint bármely más árucikké, a kereslet és kínálat ingadozásának megfelelően koronként és helyenként, rendszerint közvetlenül a háborúk után változott: a hadifoglyok többségét eladták rabszolgának. A római jog dolognak, nem személynek tekintette a rabszolgát („servi res sunt”, Ulpianus 19. 1.). Hogy a rabszolga fogalma a római gondolkodásban milyen természetesen összefolyt más árucikkek fogalmával, az a következő néhány példából is kitűnik.

Polübiosz jegyezte fel, hogy a második pun háború után a tékozlás és a nemi kicsapongás már annyira elterjedt a nemesifjak körében, hogy közülük nem egy hajlandó volt egy bödön pácolt halért ezerkétszáz és egy férfi prostituáltért (rabszolgáért) huszonnégyezer sestertiust kifizetni. Ez idő tájt mondotta egy nyilvános beszédében az erkölcsi szigoráról nevezetes Cato, a Censor: „Akárki láthatja, hogy a köztársaság lejtőre jutott, amikor egy csinos fiúért többet fizetnek, mint egy telekért, és egy bödön hal többe kerül, mint egy szántó-vető rabszolga.” A puritán államférfi váltig hangoztatta, hogy ő soha nem hordott négyszáz sestertiusnál drágább ruhát, harminc asnál többet nem költött vacsorájára, ugyanazt a bort itta, mint a szolgái, és rabszolgáért nem adott ki többet hatezer sestertiusnál. A római ősök erényeiről írott művéből maradt fenn ez a fanyar mondata: „Ők a lovakért még többet fizettek, mint a szakácsokért.” Nyilván őt visszhangozta másfél évszázaddal később Livius Róma népének története című művében, ahol a Kr. e.-i harmadik század végéről írva megállapítja: „A szakács, aki azelőtt a leghitványabb rabszolgának számított, hála a hazatért hódítóknak, egyre értékesebb árucikké vált, és munkáját szinte művészetszámba vették.” Fél évszázaddal utána Plinius epésen rátromfolt: „Most pedig már három lovat adnak egy szakácsért és három szakács árát egy halért, és nincs olyan halandó, akit olyan sokra becsülnének, mint azt a szakácsot, aki gazdájának vagyonát a legértőbb kézzel főzi el.” A rabszolgák helyét a római nemzetgazdaságban a legszárazabban egy végrendelet szövege jelöli ki. A leggazdagabb ókori nagyságokról szólva Plinius idézi Caecilius Isidorus, felszabadított rabszolga végrendeletét. A meggazdagodott üzletember Augustus uralkodása alatt, Kr. e. 8-ban halt meg. Végakaratában kijelenti, hogy bár a polgárháborúk alatt súlyos anyagi veszteségek érték, négyezer-száztizenhat rabszolgát3, háromezerhatszáz pár ökröt, kétszázötvenhétezer más lábas jószágot és hatvanmillió sestertius készpénzt hagyhat örököseire. (Birtokainak terjedelmét nem említi.)

A császárság első századában egy közönséges rabszolga ára ezer, a törvényes kártérítés maximuma egy rabszolgáért kétezer sestertiust tett ki: évente kb. ennyibe került élelmezése és ruházata. Ugyanakkor Juvenalis szerint egy szabad római polgárnak minimum évi húszezer sestertiusra volt szüksége a gondtalan megélhetéshez. Feltehetőleg lovagi rangú polgárra célzott: e rang eléréséhez minimum négyszázezer sestertiusos vagyont kellett kimutatni, amely összeg tisztességes kamata hat százalék volt, vagyis évi huszonnégyezer sestertiust garantált a római pénzpiacon.

Horatius írja egyik költeményében: Davus nevű rabszolgájáért kétezret adott ki. A Vezúv kitörésének napjaiban Herculaneum körzetében már hatszáz sestertiusért lehetett egy leánykát venni, két fiú ezernégyszáz, egy férfi ára kilencszáz sestertius volt. Egy másik herculaneumi falfelirat tájékoztat: 63 májusában egy férfi rabszolgát négyezerötszázért adtak el. Ugyanott egy közönséges szakács kétezerhétszázért kelt el. Az itáliai feliratgyűjtemények adataiból ítélve az ezer sestertius alatti rabszolgaárak olcsónak számítottak. Kb. ugyanebben az időszakban Columella feljegyezte, hogy egy képzett vincellér ára hat- vagy nyolcezer sestertius: a szakképzettség tette olyan drágává (lásd fentebb Cato kijelentését). Horatius egy másik versében írja, hogy egy jóképű, jól nevelt, görög nyelvhez és irodalomhoz is konyító, tehetséges fiúcska is nyolcezerért cserélt gazdát. Egy Paris nevű pontiumi színész tízezret fizetett felszabadulásáért Domitia Lepidának, Nero császár nagynénjének. Assisiumban (a mai Assisiben) egy orvos ötvenezer sestertiusszal váltotta ki magát a rabságból. Az irodalomtudósokat olyan sokra értékelték, hogy egy Daphnis nevű grammaticusért hatszázezret fizetett ki Aemilius Scaurus, tekintélyes szenátor. Plinius szerint az ő koráig ez volt a legnagyobb összeg, amit egy rabszolgáért valaha kiadtak.

*

A gasztronómia és a kozmetika felsorolt lehetőségei pénzzel mérhetően szemléltetik a fényűzés terjedésének gyorsaságát. A luxus végleteinek kibontakozását még ennél is könynyebben nyomon követhetjük a gazdagok házaiban. Mennyit voltak hajlandók kiadni egy házért, mivel díszítették otthonukat? Plinius nélkülözhetetlen művének utolsó előtti fejezetét a következő mondattal kezdi: „Hátravan még a kövek természetének leírása, mert az emberi szokások esztelensége itt nyilatkozik meg a legvilágosabban, még akkor is, ha drágakövekről, borostyánról, kristály- és myrrhaserlegekről egy szót se szólunk.” (Myrrha: fluoritkristály.)

Ezután a márvánnyal díszített magánházakra és palotákra fordítja a szót. Az első, akit a szigorú, öreg katona és császári adminisztrátor másfél évszázados késéssel megdorgál: Licinius Crassus, volt consul és censor, Cicero tanítómestere a szónoklás művészetében, az első, aki a Kr. e.-i kilencvenes évek elején a római Palatinus-dombon álló palotáját görög márványoszlopokkal díszítette. A palota értékét, a kert ősrégi fáival, hatmillió sestertiusra becsülték, a kert nélkül hárommillióra. Ugyanakkor egy közönséges többemeletes bérház (insula) hatvanezerbe került. Crassusnál súlyosabb megrovásban részesül Aemilius Lepidus (consul Kr. e. 78-ban). (Az ő azonos nevű apja volt az, akit a censorok házbéruzsora miatt megróttak.) Hivatali éve után mint szicíliai helytartó a kor patríciusainak szokásához híven tisztességtelen eszközökkel hatalmas vagyont szerzett: ebből építtette római palotáját, amelyben minden egyes küszöböt numidiai márványból faragtak. Plinius máshol még kiemeli, hogy Lepidus palotáját felépítésének idején a legszebbnek tartották, de harmincöt évvel később már a századik helyre került az előkelő római paloták listáján! Plinius márványellenes megjegyzései látszólag ellentmondanak az egyszerűséget kedvelő Augustus császár élete végén Rómáról tett kijelentésének, miszerint téglából épült várost kapott, és márványból emelt várost hagy az utókorra. Augustus azonban nem a magánpalotákról, hanem a középületekről beszélt.

A luxusépítkezés a Kr. e.-i kilencvenes években kezdődött Rómában és a divatos Nápolyi-öböl térségében. Gaius Marius hétszeres consul is ekkortájt építtetett magának Misenumban egy fényűzően berendezett kúriát. Az általa vezetett néppárt és a Sulla irányítása alatt álló arisztokratapárt közötti polgárháború után Marius misenumi házát Sulla közismerten pénzsóvár és kapzsi leánya, Cornelia szerezte meg háromszázezer sestertiusért, tőle nem sokkal később, valószínűleg a hetvenes évek végén, Lucullus vette meg tízmillióért. Ez több mint háromezer százalékos haszon.

Valerius Messala consul Kr. e. 61-ben tizenhárommillió-négyszázezer sestertiust fizetett Autronius volt consul belvárosi palotájáért, és Clodius Pulcher patrícius demagóg néhány évvel később tizennégymillió-nyolcszázezerért vett magának palotát a Palatinus-dombon, amelynek környékén a telkek hektáronként ötvenezerbe kerültek. Cicero 61-ben három és fél milliót fizetett ki Crassusnak egy elegáns házért – nem világos, hogy „palota” volt-e – szintén a Palatinus-dombon, nagyszerű kilátással a Forumra. A köztársaság végnapjaiban a kor egyik legromlottabb politikusának, Aemilius Scaurusnak a rabszolgái felgyújtották gazdájuk tusculumi kúriáját. A berendezéssel, pompás műtárgyakkal és értékes ruhákkal együtt összesen harmincmilliós vagyon hamvadt el.

*

Mibe kerültek a divatos bútorok és ritka műtárgyak? Rómában a Kr. e.-i első század közepe táján jöttek divatba a Közel-Keleten már régen használt tujafa asztalok. Plinius szavaival ez a fenyőfélékhez tartozó, ciprusillatú fa volt „az ebédlőasztal-őrület” kiváltója. Cicero, noha anyagilag nem engedhette meg magának, félmillió sestertiusért vett egy ilyen asztalt. Asinius Gallus volt consulnak Augustus uralkodása alatt már egymilliót kellett egy tujafa asztalért fizetnie. Egy hasonló bútordarab, valamikor a Cornelius Cethegus család tulajdona, Plinius napjaiban tűznek esett áldozatul: értékét egymillió-háromszázezerre becsülték.

A tujafa erezetének két divatos típusa közül az elsőt, a hosszanti jellegűt tigrisesnek nevezték a csíkjai miatt, a másikat, a pöttyös csigavonalút párducosnak hívták. Ebbe a kategóriába tartozott a legkeresettebb pávaszemes minta. Az elefántcsont lábakon álló asztal lapjának átmérője általában egy-másfél méter, vastagsága átlag tíz centiméter volt. A legfontosabb minőségi követelménynek az erezet finomságát és színét tekintették: „színe legyen olyan, mint a mézes boré” – írja Plinius, vagyis sötétvöröses barna. A vacsoránál ilyen asztalra állították a serlegeket és a vegyítőedényt, amelyben a bort vízzel hígították, mert a kilöttyent bor nyoma nem látszott meg rajta.

A tujafa asztalokra a hozzájuk illő, méregdrága, Rómában myrrha vagy murrha néven ismert billikomokban szolgálták fel a bort. Mivel egyetlen példánya sem maradt meg, a régészek nem tudták teljes biztonsággal megállapítani, hogy milyen ásványról van szó: a többség jelenleg a fluoritra (folypát) voksol. Plinius leírásából ítélve a myrrha átlátszó, színtelen vagy különféle színekben előforduló kristály volt, amely csiszolt állapotban tompán fénylett, és ha felhevítették, például forralt borral töltötték meg a serleget, fluoreszkáni kezdett. A törékeny kristályt megmunkálása előtt gyantával kenték be, vagy gyantába merítették, hogy szét ne essen. Az ásvány magába szívta a gyanta illatát: ez is emelte a belőle készült edények árát.

Nero korában egy volt consul hetvenezerért vett egy myrrhaserleget, amelyet annyira szeretett, hogy vacsora közben állandóan a szélét rágcsálta. Plinius méltatlankodva írja: „Értékét ez nemhogy csökkentette, ellenkezőleg: a serleg most drágább, mint a többi, holott csak másfél liter bor fér el benne.” Máshol megjegyzi, hogy egy-egy ilyen díszes ivóedény „nem nagyobb, mint egy alacsony pohárszék”, vagyis a myrrha törékenysége miatt nem tudtak belőle a maihoz hasonló méretű poharakat faragni. Az említett személyiség halála után Nero elkobozta gyerekeitől apjuk kristálygyűjteményét, és így olyan sok myrrhaedényhez jutott, hogy magánszínháza megtelt velük. Plinius is látta a ritka kiállítást.

Amikor Nero halálra ítélte ivótársát, Petroniust, az udvari ízlés irányítója összetörte háromszázezer sestertius értékű myrrha merőkanalát, nehogy az is a császár asztalára kerüljön: Nero kedvelte az efféle véres trófeákat. (A díszvacsorákon ilyen kristálykanállal merték a bort a vegyítőedényből a vendégek serlegeibe.) Fényűzés dolgában nem lehetett letromfolni Nerót, aki nem habozott egymilliót kiadni egyetlen myrrhaedényért. Mégsem az ő készletének a hírére figyelt fel az utókor. Három változatban maradt ránk a lovagi rangú Vedius Polliónak az esete, közülük Cassius Dio leírása a legrészletesebb. Vedius, egy felszabadított rabszolga hosszú időn át volt Augustus császár személyes gazdasági és pénzügyi megbízottja a Közel-Keleten, és illegális eszközökkel óriási vagyont gyűjtött, ami felett a császár szemet hunyt: minden kényúrnak szüksége van ilyen kétes egzisztenciák szolgálataira. Vedius a Nápolyi-öbölben építtetett magának egy fényűzően berendezett palotát, amelyet görög szóval Pausilyppónnak nevezett el. (Ez annyi, mint „gondűző”. Innen ered az olasz Posillipo neve.) Mint a köztársasági arisztokratákat majmoló más újgazdagoknak, neki is voltak halastavai, az egyikben murenákat tartott. Valahányszor halálra ítélte valamelyik rabszolgáját, a szerencsétlen embert a halastóba dobatta, ahol a murenák percek alatt darabokra tépték. Egy alkalommal Augustust látta vendégül, és pohárnoka eltört egy myrrhaserleget. Vedius nyomban parancsot adott: dobják a halastóba! A fiú a császár lába elé borulva könyörgött: ha meg kell halnia, ne a murenák végezzenek vele. Augustust megdöbbentette Vediusnak az ő jelenlétében sem titkolt szadizmusa, elvégre a gondolat, hogy ő ilyesmit eltűr és végignéz, már önmagában is sértő volt, ezért kérte házigazdáját: kegyelmezzen meg a rabszolgának, de Vedius, „felejtve, hogy kit vendégel”, kitartott döntése mellett. Vesztére. A császár hangot változtatott, és utasította Vediust: hozassa oda egész kristálykészletét. Miután az utolsó darabot is eléje rakták, elrendelte: ott helyben törjék össze az egész gyűjteményt. Vedius egy szót sem szólhatott, s mi több, nem büntethette meg rabszolgáját ugyanazért, amit a császár tett.

*

Az előkelő római paloták, vidéki kúriák és tengerparti villák berendezéséhez, a kultúrának álcázott jólét színházi díszleteihez tartoztak a görög szobrászok és festők művei is: ezeknek eredetileg is magas árát a mai képzőművészeti piac áraival vetekedő magasságba hajtották fel az egymással vetélkedő arisztokraták és megalomániás császárok. Volt, akiről tudjuk, hogy a remekművek megvásárlásával valódi esztétikai szükségletet elégített ki, volt, akit csak a divat és a sznobizmus hajtott ismert műalkotások felvásárlására, ismét mások nagyúri szerepnek, magas rangjukkal együtt járó kötelességnek érezték, hogy műkincsekkel szépítsék Rómát vagy szűkebb pátriájuk egyik városát.

Cicero Athénban élő barátja, Atticus viszonylag olcsón, húszezer sestertiusért hajtott fel számára megarai márványszobrokat vidéki villáinak díszítéséhez. Hortensius száznegyvenezerért vásárolta meg Küdiasz Argonauták című festményét, és külön szentélyt építtetett a képnek tusculumi birtokán. Lucullus közel-keleti hadjárata végén, Kr. e. 67-ben a pontoszi Apollóniából hozta magával Kalamisz tizennégy méter magas Apollón-bronzszobrát: ez tizenkétmillió sestertiusba került. Julius Caesar nyolcvan attikai talentumért, csaknem kétmillió sestertiusért vette meg Timomakhosz két festményét Venus Genetrix istennő római temploma számára: az egyik Ajaxot, a másik Médeiát ábrázolta. (A Julius nemzetség Venusra vezette vissza származását, a római arisztokrácia ilyen fantasztikus családfákat csináltatott magának tekintélye növelésére.) Tiberiusnál a műkincsek gyűjtésének szokásos indítékaihoz szexuális szempontok is járultak, amit három epizód is alátámasztani látszik. Valaki egy Parrhasziosz-festményt hagyott rá végrendeletében, és felajánlotta: ha nem vonzza a mű témája, kaphat helyette egymillió sestertiust. A kép a görög mitológiából ismert Meleagroszt és Atalantét ábrázolta a napjainkban közismert Clinton–Lewinsky-pózban: Atalanté orálisan elégítette ki Meleagroszt. Tiberius elfogadta és hálószobájába záratta a festményt. Parrhasziosz egy másik, Arkhigallosz című képéhez hatmillióért jutott hozzá. Arkhigallosz, Kübelé görög istennő főpapja – ezen a festményen nőies fiatalember – annyira megtetszett neki, hogy azt is a hálószobájába vitette. Hatmillió egy festményért: a képzőművészeti luxus mai nyugati színvonala. Egy időben beleszeretett Lüszipposz Apoxüoménosz néven ismert bronzszobrába, amelyet még Agrippa, Augustus barátja és minisztere állíttatott az általa építtetett nyilvános meleg fürdők (thermae) épülete elé. (A fürdők használata ingyenes volt!) Tiberius azt is hálószobájába költöztette, és helyére egy másik szobrot állíttatott. A népet annyira felbőszítette a köztulajdon kisajátítása, hogy a színházban hangosan tiltakozott ellene, és kórusban követelte: „Add vissza nekünk Apoxüoménoszt!” Tiberius beadta a derekát, és visszavitette a szobrot eredeti helyére. Apoxüoménosz: görög atlétát jelent a strigilisszel. A strigilis hosszú nyelű kaparóvas volt, amellyel a görögök, és nyomukban a rómaiak, a gőzfürdőben hátukról lekaparták az izzadságot és vele a szennyet. (A mozdulat és a stílus valószínűleg Michelangelo Haldokó rabszolga című márványszobrának érzékiségével hatott.)

Nero, minden giccses hatás nagymestere, oly mértékben megszerette Lüszipposznak a gyermek Nagy Sándor királyt ábrázoló bronzszobrát, hogy elrendelte: vonják be arannyal, amivel sikerült eltüntetnie a szobor művészi árnyalatait és természetes báját. A császári ripacs halála után lehámozták a szoborról az aranylemezt, de a bevágások, amelyekre az aranyburkolat rögzítéséhez volt szükség, úgy hatottak, mint a sebhelyek, ami állítólag emelte a szobor értékét. Az arany vulgáris felhasználásában csak Marcus Antonius tett túl Nerón: ő Alexandriában arany éjjeliedényeket használt természetes szükségletének elvégzéséhez. Antonius nem véletlenül került Kleopátra mellé: a római arisztokrácia nagyzási hóbortjaihoz nála a keleti kényúr reflexei vegyültek. Egy alkalommal, még Rómában, egyik barátjának kívánt egymillió sestertiust ajándékozni. Intézőjét annyira megdöbbentette ez a tékozló gesztus, hogy a palota egyik termében kirakatta a padlóra az ezüst denariusokat (kétszázötvenezret!), hogy gazdája lássa, fizikailag érzékelje, mennyit akar barátjának adni. Antonius rögtön megértette a burkolt leckéztetést, de úgy tett, mintha nem tudná, miről van szó, és megkérdezte: mi ez a pénz? Az intéző közölte: ennek az összegnek a kifizetésére adott utasítást. Antonius csak ennyit felelt: „Azt hittem, hogy egymillió sokkal több. Ez nem elég. Tégy hozzá még egyszer ennyit.” A köztársaság összeomlása után Antonius volt az első keleti stílusú despota, Nero a második, és Hadrianus császár, a legkifinomultabb, a harmadik.

*

A római fényűzés jellegét és terjedésének ütemét az aranyénál grafikusabban ábrázolja a magánkézbe került ezüst mennyiségének növekedése, illetve felhasználásának hollywoodi filmekre emlékeztető ízléstelensége. Kontrasztképpen érdemes megemlíteni, hogyan viszonyultak az ezüstkincsek az általános züllés előtt a régi rómaiak: honnan indult az esztelen luxus. Gaius Gracchus, a népi reformmozgalmat elindító fivérek közül a fiatalabbik, a Kr. e.-i második század végén néhány delfin alakú ezüstkelyhet vásárolt kilóra: fontjáért ötezer sestertiust fizetett. A dúsgazdag Licinius Crassus, akiről a márvánnyal kapcsolatban már volt szó, Mentor görög ötvösmester két domborművű templomi ezüstkelyhének tulajdonosa, bevallotta, hogy tiszteletből egyiket se merte használni: szégyellt volna belőlük inni! Scipio Aemilianus a harmadik pun háború végén, Karthago legyőzése után, Kr. e. 146-ban másfél tonna zsákmányolt ezüsttel tért vissza Rómába, de ebből csak tíz kiló ezüstöt hagyott örökösére: a többit átadta az államkincstárnak. A köztársaság végéig a győztes római hadvezér szabadon rendelkezett a hadizsákmánnyal: Scipio az egész ezüstöt megtarthatta volna.

A változás ugrásszerűen következett be: Scipio unokaöccsének Kr. e. 121-ben már ezer font, azaz kb. háromszázharminc kiló ezüstje volt, és harminc évre rá Livius Drusus néptribunus tízszer annyi ezüsttel rendelkezett. Julius Caesar az apja emlékére rendezett cirkuszi játékain a résztvevők felszerelése első ízben volt ezüstből, és az elítéltek is ezüst fegyverekkel küzdöttek a rájuk szabadított vadállatok ellen. Amihez, akárcsak politikai pályafutásának egyengetéséhez, hatalmas kölcsönöket kellett felvennie, úgyhogy öt évvel később már kijelenthette: „Húszmillió sestertiusra van szükségem ahhoz, hogy semmim se legyen.” Egy évszázaddal Caesar után Caligula császár az általa rendezett cirkuszi játékokon egy négytonnás ezüstgépezetet mutatott be a közönségnek.

A paloták ebédlőpamlagának és az ebédlőasztaloknak ezüsttel való díszítése Caligula elődjének, Tiberiusnak uralma alatt kezdődött, és gyors ütemben folytatódott. (A rómaiak féloldalra dőlve étkeztek.) Drusilianus Rotundus, felszabadított rabszolga, Claudius császár vagyonkezelője Hispania Citerior tartományban egy százhatvan kilós ezüsttálat csináltatott magának, hozzá nyolc darab nyolcvankilós ezüsttányérral. Drusilianusnak külön műhelyt kellett építtetnie a tál és a tányérok öntetéséhez. Seneca sógora, a gall származású Pompeius Paulinus, Alsó-Germánia császári helytartója „a legvadabb nép elleni háborúba” is négy tonna ezüstedényt vitt magával. Plinius alatta szolgált Germániában, saját szemével látta ezt a „tábori étkészletet”. Vitellius császár már említett gigantikus ezüsttáljának öntetéséhez speciális olvasztókemencét építtetett: egyedül a tál értékét egymillióra becsülték. Fél évszázaddal később Hadrianus császár beolvasztatta a tálat, ő feltehetőleg értelmesebb célokra használta az ezüstöt.

A gyöngyöket és drágaköveket Pompeius Magnus harmadik diadalmenetében (Kr. e. 6l) látott kincsek hozták divatba Rómában. Pompeius egyebek között saját, gyöngyökből kirakott portréját is felvonultatta a nézők előtt. A luxus útja innen is meredeken fölfelé vezet. A diadalmenet utáni évben a nagyzási hóbort első látványos gesztusa volt Julius Caesar ajándéka kedvenc szeretőjének, Serviliának, későbbi gyilkosa, Brutus anyjának: egy hatmillió sestertius értékű igazgyöngyöt hozott neki Hispaniából. Clodius Aesopus, a híres színész azonos nevű fia milliókat örökölt apjától. Egy alkalommal borecetben feloldott, egymillió értékű igazgyöngyöt ivott meg, mert kíváncsi volt az ízére. Annyira ízlett neki, hogy vendégeinek is ecetben oldott értékes gyöngyöket kínált vacsorájukhoz. A fényűzés következő jeles fegyvertényére Alexandriában került sor: Kleopátra egy ízben, Antoniusszal dőzsölve, fogadásból – hogy tízmilliós díszvacsorát tud neki adni – szintén egy borecetben feloldott óriási gyöngyöt ivott meg, amelyet egyik fülbevalójából vett ki. Mindez eltörpül Caligula feleségének, Lollia Paulinának extravagáns ötlete mellett. Plinius egy udvari díszvacsorán látta a világszép császárnét ruha helyett egy igazgyöngyökből és smaragdokból összefűzött öltözékben, fején hasonló diadémmal tündökölni. A negyvenmilliós mozgókincstárt nem a császár ajándékozta neki: a vagyont nagyapja, Marcus Lollius még Augustus uralkodása alatt, hivatalos minőségben „szerezte” a birodalom közel-keleti tartományaiban. A hölgy a vacsorán az újgazdagokra jellemző ízléstelenséggel megjegyezte: számlákkal tudja bizonyítani, hogy az öltözékhez szükséges gyöngyöket stb. ő vásárolta magának. A második triumvirátus alatt Antonius proskribáltatta Nonius szenátort, hogy ilyen módon jusson hozzá annak kétmillió sestertiust érő tűzopál gyűrűjéhez. Nonius mindent maga mögött hagyva száműzetésbe ment, csak éppen azt a gyűrűt vitte magával, amelyért feketelistára került.

A császárság első századában a fűszerek, illatszerek, kristályok és gyöngyök mellett az akkor újdonságnak számító kínai selyemruha is a luxuscikkek közé tartozott. A gyengébb minőségű földközi-tengeri selymet Kósz szigetéről már a köztársaság vége felé is megemlítik a források. Először csak nők viseltek kínai selyemruhát, de hamarosan a férfiak is rákaptak. Megfizethetetlen ára miatt, főként kezdetben, a leggazdagabbak monopóliuma volt, állítólag Maecenas se tudott ellenállni a selyem csábításának. Tiberius nem sokkal trónra lépése után a férfiaknak megtiltotta a selyem viselését, de már utódja, Caligula is hordott selyemruhát. Nero egyik udvaronca az uralkodó kívánságára jelmezes vacsorát rendezett, amelyen minden résztvevőnek selyemruhában és fejdísszel kellett megjelennie. A lakoma négymillióba került, aminek jó részét a selyemért fizette ki. A selyem divatját nem lehetett többé feltartóztatni. Nero halála után a takarékos Vespasianus császár és fia, Titus, a judeai győzelmük megünneplésére tartott diadalmeneten például az előkelőségek selyemruhában jelentek meg. Ekkortájt panaszolja Plinius, hogy az áttetsző selyemöltözék meztelenné teszi a nőket, és a selyembehozatal árt a nemzetgazdaságnak. A Római Birodalom évente százmillió sestertiust költött az Arábiából, Indiából és Kínából érkező luxusárukra, ebből egyedül Indiára ötvenmillió esett. Egyes józanul gazdálkodó császárok különböző intézkedésekkel próbálták megakadályozni a római valuta kiáramlását, például tengeri úton akarták megkerülni a közép-ázsiai közvetítőket, és az importárukra huszonöt százalékos vámot vetettek ki, de mindez hiábavalónak bizonyult: a harmadik század végén Rómában még mindig annyit ért a selyem, mint a súlya aranyban.

*

Az utolsó polgárháború végén Egyiptom római kézbe került, Augustus császári magántulajdonként kezelte az új tartományt, és ettől kezdve évente átlag százhúsz teherhajó (négyszer annyi, mint addig) szállította, sok egyéb szükséges áru között, a fentebb felsorolt luxuscikkeket Indiából, Kelet-Afrikából, Arábiából a Vörös-tengeren át egyiptomi kikötőkbe és onnan karavánutakon Alexandriába, végül ismét hajón rendeltetési helyükre, Rómába. Maga a szállítás is a luxushoz tartozott: a vállalkozó szellemű kereskedők milliókat kerestek a keleti importárukon, amivel még drágábbá tették a luxuscikkeket. (Ez persze ma sincs másként.) A kockázat kétségtelenül óriási volt: a tengeri szállítást viharok és kalózok tették veszélyessé, a szárazföldön a víztelen sivatagok forrósága, háborúskodó törzsek és leselkedő rablóbandák tizedelték meg a karavánokat. A tengeren túli kereskedelmet a gazdag római kereskedők, arisztokraták és a császári család vállalkozó kedvű tagjai is csak bankárok támogatásával engedhették meg maguknak.

Egy szállítóhajó teherbírása átlag háromszáznegyven tonna volt, de néhány óriás hajó ezerhétszáz, sőt ezerkilencszáz tonnás árurakományt is kibírt. Ekkora hajók a Római Birodalom összeomlása után a múlt századig sehol sem léteztek. A hajókolosszusok méreteit és a szállítás problémáit jól szemlélteti a római Szent Péter téren álló obeliszk, amelyet Caligula császár 40-ben szállíttatott a birodalom fővárosába. A harminckilenc méter magas műemlék talapzatával együtt, ötszáz tonnát nyom: Amenemheb Nebkauré fáraó emeltette magának a Kr. e.-i huszadik század közepén. Elszállításához egy kb. hatvan méter hosszú, tizenöt méter széles és ugyanolyan mély teherhajót kellett építtetni, amelynek teherbírása legalább ezerháromszáz tonna volt: ballasztnak nyolcszáz tonna lencsét használtak. Egyedül a több mint harminc méter magas fenyőárboc nyolcvanezer sestertiusba került.

Az obeliszk Heliopolisztól Alexandriáig a Níluson uszályra fektetve tette meg az utat, onnan a speciális teherhajó vitte Róma tengeri kikötőjéig, Ostiáig, majd a Tiberisen megint uszályon szállították Rómába. Az óriás vitorlás hajót még éveken át mutogatták Itáliában a kíváncsiaknak, végül Claudius utasítására elsüllyesztették az ostiai kikötőben, és egy világítótornyot építettek rá. A hajó és a torony maradványai a fiumicinói repülőtér építésének idején ismét napvilágra kerültek. Az obeliszket a reneszánsz vége felé fedezték fel újra. V. Sixtus pápa utasítására építésze, Domenico Fontana 1585-ben Nero egykori cirkuszának helyéről mai helyére vitette át, amihez nyolcszáz emberre, száznegyven lóra és negyven görgőre volt szüksége. A művelet Caligula korában sem lehetett könnyebb vagy olcsóbb.

Egy Bécsben őrzött második századi görög nyelvű papirusz, két kereskedelmi vállalkozó szerződése, amelyben az egyik elvállalja a másik indiai hajórakományának egy vörös-tengeri kikötőből az alexandriai állami vámházakig való szállítását, a karaván költségeinek fedezését és az áru biztosítását, töredékes volta ellenére is hézagpótló adatokkal bizonyítja, milyen hatalmas összegek forogtak kockán. A szállított áruk teljes listája és súlya hiányzik a megrongált papiruszból, csak annyi bizonyos, hogy a huszonkét mázsa elefántcsont, négy mázsa kelme és nyolc és fél mázsa nárdusfű (csupa luxuscikk) hárommillió-száznegyvennégyezer sestertiust ért, és az egész rakomány értéke huszonhétmillió-hétszázezer sestertius volt! Egy ilyen szállítmány elvesztésének kockázatát nem sok üzletember vállalhatta.

Dél-Indiában összesen kb. hatezer, a császárkorban vert római arany- vagy ezüstpénzt találtak, Srí Lankában is számos ilyen érme került elő, a legrégibbek Nero idejéből. Egy második századi tamil költő egyik versében idegen (római) kereskedőkről ír, akik „gyönyörű hajóikon érkeztek, és borssal megrakva vitorláztak el”. Ezek a régészeti leletek is igazolják Plinius megállapítását a római külkereskedelem súlyos deficitjéről, amelyet a legerélyesebb császárok sem voltak képesek eltüntetni.

A birodalom összeomlásának korában, 408-ban a Rómát seregeivel körülzáró Alarik gót fejedelem tizenhat mázsa arany, tíz tonna ezüst, négyezer kínai selyemruha, háromezer vég finom skarlát kelme és egy mázsa indiai bors váltságdíjat kapott a szenátustól a Város megkíméléséért. Úgy látszik, volt miből, mert amikor a gót barbárok 410-ben mégis kifosztották Rómát, ennél is nagyobb zsákmánnyal vonultak el.

 

(Folytatjuk)