Czímer József

Ne kérdezzék, hogyan…

A hetvenes évek elején egy írószövetségi rendezvényen, amelyen A drámafordítás problémái címmel előadást kellett tartanom (ez aztán több kiadásban is megjelent), odajött hozzám Keresztury Dezső. Bocsánatot kért, amiért igazságtalanul haragudott rám. Csodálkoztam, nem is tudtam, hogy haragudott rám. Az mindegy, neki lelkifurdalása van az igazságtalan gondolataiért. Ő úgy hitte, hogy én, mint a színház tekintélyes dramaturgja, tevékeny közreműködője voltam annak a bizonyos ügynek, és csak később tudta meg, hogy mindvégig az ő oldalán álltam, és csaknem magam is, vele együtt, áldozata lettem a történteknek. Még későbben, mikor egyszer Tihanyban Illyésnél találkoztunk, elmondta, hogyan jutott tudomására az igazság. Ha jól emlékszem, Boldizsár Iván mondta el neki a valóságot az akkori viszonyok közt talán nem is olyan elképesztő esetről. Hát akkor jöjjön a történet. De előbb még valamit az előzményekről.

 

Idő: 1958 ősze. Hely: Magyar Néphadsereg Színháza (Vígszínház). Az már eldőlt, hogy az évad első bemutatója Mesterházitól a Pesti emberek lesz. Goda ragaszkodott hozzá, hogy a következő magyar színmű is kommunista író kommunista darabja legyen. Ezért felkérte Illés Bélát, aki behozott egy szörnyű, dramaturgiai szempontból egyenesen dilettáns darabot. Nem lehet könnyű dolga annak az orvosnak, akihez behoznak egy beteget azzal a „felsőbb utasítással”, hogy gyógyítsa meg, mikor látja, hogy a beteg gyógyíthatatlan, az exitus szinte a küszöbön van. Mit tehet egy dramaturg egy ilyen halálos beteg darabbal? Amelyben semmi olyan lehetőség nincs, ami a Pesti emberekben, semmi, ami reményt nyújthat egy többé-kevésbé elfogadható előadás létrehozására? Próbáltam lelkiismeretesen kezelni a beteget, csillapítani a lázát, a fájdalmait, mély együttérzéssel kísérni a kínlódását. Összeültem Illés Bélával és Kazánnal, aki látva a Pesti emberek ígéretes kialakulását (maga is sokat segített benne), abban a reményben vállalta a rendezést, hogy sikerül megismételni a csodát. Persze a dramaturgmesterségnek éppen az a sajátsága, hogy magról kell megmondani, miféle gyümölcs lesz belőle. Aki a gyümölcsöt kóstolja, annak könnyű megállapítania, hogy cseresznyét eszik-e vagy meggyet. A gyümölcskertész viszont azt is tudja, hogy spanyolmeggyé vagy cigánymeggyé-e a mag. Én nem tartottam élvezhetőnek azt a gyümölcsöt, ami a szóban forgó magból teremni fog. Tartottam magam ahhoz, hogy minden lehetségest megteszek a beteg érdekében, szinte naponta megpróbáltam Illés Bélát valamilyen drámai, dramaturgiai szemlélet felé terelni, amit ő eleinte rossz politikai „beschreibungom” miatt bizalmatlanul, majd egyre lelkesebben fogadott, de megvalósításukhoz semmi érzéke nem volt. Engem azonban egyre jobban megkedvelt. Egyszer Goda, hallván, hogy dolgozunk, lejött a szobámba, és megkérdezte, hogy haladunk. Illés Béla azt felelte, hogy mélyen csalódott bennem, szerencsére. Őt eleve ijesztették tőlem (nyilván az elvtársai), hogy én ilyen meg olyan kártékony lény vagyok, gyötröm az írókat, nem vagyok tekintettel sem politikára, sem arra, kivel állok szemben, nem érdekelnek írói értékek, csak öntelten fújom a magamét. Az ő tapasztalata ennek az ellenkezője. Hogy bennem éppen az őszinteséget becsüli, nem igaz, hogy nem tisztelem az írót, jól felkészült dramaturg vagyok, akitől sokat tanult. (Hányszor volt részem ilyen fordulatban! Nem utolsósorban Aczél Györgynek a személyemet illető későbbi, nyilvános önkritikájára gondolok; de a leglátványosabb ezek közt Meruk Vilmosé volt, aki mint vezető minisztériumi főtisztviselő engem a magyar színház rákfenéjének nyilvánított, és valamennyi magyar színházból kitiltott, majd ugyancsak az ő minősítésében a magyar színház hasznos, nagyon fontos embere lettem.)

Az évad magyar műsorának sorsa – legalábbis műsorpolitikailag – eldőlt. Hátravolt a külföldi darabok megválasztása. A legkevesebb gond De Filippo Az én családom című darabjával volt. Kazán kedvencének látszott. A fordítás is könnyű ügy: Gábor György, a Nagyvilág munkatársa tájékozott, művelt, igényes fordító, az olasz irodalom területén különösen otthonos. Annál több bonyodalom támadt azonban a többi darab fordítása körül.

Szóba került a külföldi darabok között két amerikai szerző Inherit the Wind című darabja. (Mi később Aki szelet vet címmel játszottuk.) Én angolul olvastam. Egy fordítóként teljesen ismeretlen személy hozta be magyar fordításban a darabot, ami egyáltalán nem lett volna baj, de a szöveg finoman szólva nem mutatott műfordítói oroszlánkörmöket. Godának ez kapóra jött, azonnal döntött, a fordítást kiadta Havas Kittinek, aki akkor egy jelentős poszton levő elvtársának volt a felesége. Az előbbinél is rosszabb fordítás elkészültével Goda ismét váltott: átadta Boross Elemérnek átdolgozásra. (Boross Elemérrel nagyon jó viszonyban voltam. Goda oda is akarta hozni mellém dramaturgnak, amit én szívesen fogadtam, ma sem tudom, miért nem lett belőle semmi.) Boross Elemér általában szerepelt Goda kedvenc számításaiban. Már a Mesterházival kezdődő munka legelején közölte például, hogy be kell őt vonni társszerzőnek. Mindannyian tiltakoztunk, mondván, hogy erre nincs semmi ok, csak megalázza és elkedvetleníti az írót. Goda hajthatatlan volt, ez az ő dolga, mondta, és mégis felkérte. De most sem lett belőle semmi, és most sem tudtuk meg, miért. Később nekem Boross elmondta, hogy Goda olyan csekély honoráriumot ajánlott, amennyiért neki nem érte meg kötélnek állni. Itt, a fordításnál, úgy látszik, végül meg tudtak egyezni, mert Boross Elemér ezt a munkát elvállalta. Úgyhogy a bemutató plakátján két fordító is szerepelt: Havas Kitti és Boross Elemér.

Az esőcsináló már-már országosra dagadt bonyodalmáról is érdemes megemlékezni. Mikor híre ment, hogy a mi színházunk nem mutatja be, állandóan szólt a telefonom különféle színházaktól, hogy nekik adjam át a darabot. (Mintha én dönthettem volna.) A Madách Színház igazgatója, Téri Árpád például azzal érvelt, hogy az én fordításomban bemutatott Anna Frank naplója óta nem volt közönségsikerük, Az esőcsináló megmenthetné őket. Aczéllal beszélt, ő hajlandó lett volna átadni a Madáchnak, de Goda nem akar lemondani róla. Miért nem, ha egyszer ő nem mutatja be? – kérdezte. Hogy miért nem mutatja be, azt a színházban is megkérdezték Godától. Azért nem, felelte, mert ez nem olyan, mint az Aki szelet vet. Abban arról van szó, hogy az amerikai reakció milyen bornírt, mikor szembeszáll a darwinizmus igazságával. (A sztálini ideológia Darwinban a marxizmus egyik pillérét látta.) Az esőcsinálóban ilyesmiről szó sincs. Malonyayék még bíztak, mert amíg a jog a színházunké, addig van esély, hogy megdolgozzák Godát. De akkor egyszer csak becsapott a villám. A Jogvédő Hivatal felháborodva hívta fel a színházat, hogy ne járassuk velük a bolondját, ne tegyük őket nevetségessé. Ők ugyanis a színház kérésére a külföldi ügynökségtől megkérték Az esőcsináló előadási jogát, sikerült megszerezni, aláírták a szerződést, és most a Néphadsereg Színháza bejelenti, hogy visszavonja. Ezt honnan veszik? Eszünkben sincs visszavonni. De a Jogvédő közölte, hogy a minisztérium hívta fel őket, miszerint Goda felkérte a minisztériumot, vonassa vissza a szerződést a Jogvédővel, mert ő a darabot alkalmatlannak tartja nemcsak a Néphadsereg Színháza, de bármilyen magyar színház számára. Malonyay dühöngött, felelősségre vonta Godát. Ezen a megbeszélésen én is jelen voltam, az előzményekről Malonyay világosított fel. Goda azzal mentegetőzött, hogy félreértésről lehet szó, ő be akarja mutatni a darabot, de majd később megbeszéljük, mikor és hogyan. És semmi esetre sem Czímer fordításában. Miért? – kérdezte Kazán. Mert nem tetszik neki a fordítás. Olvastad? – kérdeztem. – Még csak belenéztem, de már a cím is lehetetlen. Esőcsináló. Mi az, hogy esőcsináló? Talán esőhozó. Az esőt nem csinálják! – Nem ártana, ha elolvasnád a darabot, mondtam, a darab ugyanis éppen egy olyan széltolóról szól, aki azt állítja, hogy esőt tud csinálni. No jó, mondta kelletlenül, majd még beszélünk róla. A lemondás hírére otthon újra szakadatlanul csöngött a telefonom, igazgatók, rendezők, színészek ostromoltak a darabért. Tájékoztattam őket, hogy egyelőre a színház még nem mondott le róla.

 

Még az előző évadban Keresztury Dezső átadta Magyar Bálintnak Dürrenmatt Der Besuch der Alten Dame (a francia változatban La Visite d’une Vieille Dame) című darabját azzal, hogy előadásra ajánlja, és hogy szívesen lefordítaná. Az azóta szinte klasszikussá vált dráma akkor már a világ megannyi színpadát megjárta, az Egyesült Államoktól Jugoszláviáig (később például Belgrádban láttam egy lengyel színház, a ©ódziak előadásában). Bálint ideadta elolvasni, ő ugyanis nem olvasott elég jól németül. Lehet, hogy ez csak ürügy volt, nekem az volt az érzésem, hogy a konzervatív Magyar Bálint nem nagyon tudott megbarátkozni a (mindjárt az első jelenetben) szürreális elemekkel átszőtt drámával. Nekem rendkívül tetszett. De hogy véleményemet ellenőrizhesse, azt javasoltam, adjuk oda Apáti Imrének is. Apáti elolvasta, ugyanaz volt a véleménye, mint az enyém, sőt közölte, hogy szívesen megrendezné. Ezzel Magyar Bálint is egyetértett. Keresztury Dezső megbízást kapott a fordításra. Keresztury ezután behozta a darab remek fordítását, megkötöttük a szerződést. Majd Magyar Bálintot felmentették. Godának felvetettük a darab műsorra tűzését, Kazán azt is bejelentette, hogy ő akarja rendezni. Miután közben a moszkvai Innosztrannaja Lityeratura leközölte a drámát, Goda beleegyezett, hogy mutassuk be, rendezze meg Kazán, de nem Keresztury fordításában, hanem Fáy Árpádéban, akinek fordítását az Európa Kiadó jelenteti meg. Én elképedtem. Ilyen nincs! Nekünk szerződésünk van Kereszturyval, aki a maga részéről eleget tett vállalásának, letett az asztalra egy kiváló fordítást, amelynek bemutatására mi nemcsak erkölcsileg, de jogilag is kötelezettséget vállaltunk. Az nem számít, mondta nyugodtan Goda, Fáy Árpád fordításában fogjuk játszani. Éles vita támadt, amelyben először hangzott el velem kapcsolatosan az, hogy „fehér segély”. (A „vörös segély” a Horthy-rendszerben a kommunista mozgalom egyik szervezkedése volt, amely pénzt és egyéb adományokat gyűjtött a letartóztatottak, „lebukottak” és családjuk segítésére.) A „fehér segéllyel” Goda azt akarta mondani, hogy én tagja vagyok annak a titkos szervezkedésnek, amely a nem kommunista, kommunistaellenes, nem publikáló vagy publikálni nem tudó írókat minden lehetséges eszközzel segélyezi. Ezt a vádat a következő években néhányszor volt szerencsém hallani még a belügyi vallatóktól is. Fáy Árpád nevét akkor hallottam először, mikor Goda megbízásából találkozást kért, és közvetítette az üzenetét, tudniillik hogy Goda nem szeretné, ha Magyar Bálint távozásával én is elhagynám a színházat. Megtudtam azt is, hogy Fáy Árpád az írószövetség kinevezett párttitkára, korábban tejcsarnoki tisztviselő, és jelenleg német irodalommal foglalkozik. Nos, mondta Goda, Fáy Árpád fordítása már elkészült, nyomdában van, az Európa a Modern Könyvtár sorozatban adja ki. Az Európa azt ad ki, amit akar, de nekünk szerződésünk van, ismételtem makacsul. Azzal én ne törődjek, vágta el Goda a vitát, az az ő dolga, az enyém az, hogy nézzem át a Fáy-fordítást, és ha volna valami észrevételem, közöljem a fordítóval. Goda másnap elküldte a szöveget. Elolvastam, elrémültem. Már a cím elijesztett: A milliomosnő látogatása. Az eredeti cím ironikus. Elüldöztek a városból, kurvává tettek egy előkelő ifiúrtól megejtett nyomorult, szegény, naivul szerelmes lányt, aki most mint idős, gazdag dáma jön vissza, és kétségbeesett bosszút áll első szerelme megcsúfolásáért. Dürrenmatt a darabhoz írt kommentárjában tiltakozik az ellen, hogy a darabot akármilyen oldalról politikai célzásnak vagy jelképnek fogják fel. Ő egyszerűen a Médeiára utaló görög tragédiát írt, csak a görög tragédia kegyetlenségét némi iróniával oldotta. Fáy Árpád címe azonban már eleve politikai indíttatást sugallt. Nekem ez úgy hangzott, mintha a Dürrenmatt idézte euripidészi Médeiát Amerikában valaki olyan címmel fordítaná le, hogy A gyermekgyilkos nigger asszony bosszúja. Ráadásul a Fáy-fordítást a Modern Könyvtár nem Dürrenmatt előszavával, hanem Fáyéval jelentette meg. Ez pedig nyíltan kommunista tendenciával magyarázza a darabot, hozzátéve, hogy mondjon Dürrenmatt, amit akar, a darab igenis a marxizmus igazolása és a polgári társadalom, a kapitalizmus leleplezése.

De egyelőre mi még csak a címnél tartottunk. Természetesen nem engedtem ezzel a hamis címmel játszatni a darabot, és később az eredeti címmel mutattuk be. (Fáy Árpád javára írom, hogy a darab bemutatása után írt egy glosszát az Élet és Irodalomba, amelyben elmarasztalta önmagát a hamis címért. Az új Európa-kiadásban aztán már a színházunk plakátján elterjedt cím szerepelt.) Mikor azonban elolvastam a fordítást, már az első oldalon kétségbeestem. Kiderült, hogy a fordító egyáltalán nem érti a darabot. A darab azzal kezdődik, hogy a pályaudvaron két polgár beszélget. Arról panaszkodnak, hogy tönkrement az egész város. Egy sor üzem és cég halódik, mivel – és Fáy Árpád fordítása így folytatja – „…a Napsugár üdülő csődbe ment”. Hogyan? Egy iparváros tönkremegy attól, hogy egy üdülő bezár? Ez teljes értelmetlenség. Mi lehet itt a német szövegben? Ott ez áll: „Die Sonnenhütte eingegangen.” A „Hütte” nemcsak üdülőlakot jelent, hanem kohót is, hisz innen a magyar huta szó is! A kohó szállítja az anyagot az üzemeknek, és ha az bezár, a válság nyilvánvaló. De ha már a fordító nem érti a szöveget, legalább értse a darabot! A drámafordítónak némiképp dramaturgnak is kell lennie. Erre az idézett írószövetségi előadásomban még Vas István Schiller-fordításának hasonló, de természetesen nem ilyen otromba dramaturgiai képtelenségeivel kapcsolatban is felhívtam a figyelmet. És természetesen Vas István jelenlétében. (Vele később az egész fordítást átnéztük.)

 

Egy fordítás jellegéről csakugyan sokat elárul néha a cím vagy az első oldal. Egy rokonszenves fiatal nő például a miniszterasszony (Benke Valéria) „ajánlásával” behozta egy angol szerző A Taste of Honey című darabjának fordítását. A borítón ez állt: „A méz íze”. Szótárilag a taste azt jelenti, hogy íz. De van egy olyan jelentése is, hogy egy csipet, egy falat, egy ízleletnyi – ezek is benne vannak a szótárban. Bár a fordító állítólag angol szakos, ezek szerint nem tud különbséget tenni a határozott és határozatlan névelő között. „The” taste azt jelenti, hogy az íz, „a” taste pedig azt, hogy egy kevés, egy csipetnyi valamiből. A Taste of Honey tehát Egy csepp méz. A gyenge fordítást a miniszternőre való tekintettel odaadtuk egy rutinos, valódi irodalmár fordítónak átdolgozásra, de tőle ugyanúgy A méz íze címmel kaptam vissza. Mi aztán Egy csepp méz címmel hoztuk színre, később természetesen így forgalmazták a mozik is a darabból készült, világsikerré lett filmet. (A kor groteszkje, hogy a Sulyok Mária és Ruttkai Éva főszereplésével óriási sikert aratott bemutatót a huszadik előadás után éppen az emlegetett miniszterasszony tiltotta le.)

Hemzsegnek emlékezetemben a hasonló példák. Még Devecseri Gáborral is értekeznem kellett egy Euripidész-fordításával kapcsolatban, ahol a fordítás ugyan szövegileg hű volt, de az eredeti más dramaturgiai jelentést tartalmazott. Ugyanilyen baráti, kollegiális eszmecserém volt Kolozsvári Grandpierre Emillel, aki később több ízben elismeréssel, sőt hálával emlékezett meg észrevételeimről egy modern francia fordításával kapcsolatban. Az utolsó példa, amelyet arra hozok fel, hogy az első mondatokból már észre lehet venni, hogy a fordító – kíméletesen szólva – nem mélyedt el a drámában, egy ismert amerikai darab fordításszövege. Azzal kezdődik, hogy valakinek az érkezését várják az állomáson. Két asszony beszélget. Az egyik asszony, Keszthelyi Zoltán fordításában, ezt mondja: „Egy ágyúgolyó becsapott a raktárba.” Csak néztem: hogy kerül egy ágyú vagy egy ágyúgolyó egy vidéki állomásra? És miféle raktár robbant fel? A darabban a továbbiakban egyetlen szó sem esik erről az ágyúzásról, honnan veszi ezt a fordító? Először is a „depot” szó az amerikai nyelvben nemcsak raktárt, de vidéki vasútállomást is jelent. Másodszor: Amerikában, de azóta már az egész világon, nálunk is, a gyorsvonatoknak, de a buszjáratoknak is neveket adnak. Amerikában persze reklámneveket. Nálunk Mecsek-expressznek hívnak egy járatot, de a franciák is például Fleche d’or-nak, Arany Nyílnak nevezik egyik expresszüket. Tennessee Williams A vágy villamosában az Agárbuszt emlegeti, amelyen Stanley el akarja expediálni Blanche-ot. Nos, itt is egy Tennessee Williams-darabról volt szó, az Orfeusz az alvilágban kezdő jelenetéről. A mondat egyszerű értelme az volt, hogy „Az Ágyúgolyó-gyors befutott az állomásra”.

 

Természetesen nincs szándékomban itt végigelemezni az egész Fáy-fordítást, elég legyen annyi, hogy hibák százait jelöltem meg. Mindez annál bosszantóbb volt, mert ott feküdt előttem egy kitűnő fordítás, a Kereszturyé. Treuga dei ide, treuga dei oda, ebbe nem lehetett beletörődni. Felpakoltam a fordítást és a jegyzeteimet, és bementem Godához. Ő igen jó németből, meg kell hogy értsen. Leültem, és elkezdtem összehasonlítani a fordítást az eredeti, az Arche Kiadó 1956-os példányával. Goda egy darabig hallgatott, időnként biccentett, hogy igaz, úgy van, igazam van. Majd félbeszakított. Nagyon helyénvalók az érveim, mondta, ezeket beszéljem meg a fordítóval, hogy a hibákat javítsa ki. „De mikor itt van…” Arról szó sem lehet. A Fáy-fordítást játsszuk, te meg leszel szíves segítségére lenni, ő egész biztosan meg fogja köszönni neked. Ő maga, mármint Goda, kezeskedik, hogy Fáy készséges lesz, és hallgatni fog az okos szóra. Másnap megjelent Fáy, kért, hogy legyek segítségére, szeretné kijavítani a hibákat, Goda említette neki, milyen hasznos észrevételeim vannak. Magával hozta – nyilván Goda utasítására Kovács Alice átadta neki – a színházban fekvő Keresztury-fordítás egyik példányát, és ahol nekem kifogásaim voltak, ott összevetette a kettőt. Mikor behozta a kijavított példányt, újra bementem Godához, hogy ebből botrány lesz. Nekünk nemcsak szerződésünk van Kereszturyval, de ráadásul a színház felhasználni készül a fordítását! Ha bírósághoz fordul, megnyeri a pert. Goda Malonyay javaslatára érintkezésbe lépett a színház ügyvédjével. Ha jól emlékszem, Práger doktornak hívták. Az ügyvéd beszélt az adott politikai helyzetben kiszolgáltatott Kereszturyval. Végül is megegyeztek a honorárium megfelezésében, de fordítóként csak Fáy Árpád szerepelt, gondolom, Keresztury Dezső nem ambicionálta, hogy ezen a fordításon az ő neve is szerepeljen. Így történhetett, hogy a darab második kiadásában az elsőtől alaposan eltérő szöveg szerepel. De nekem sejtelmem sem volt róla, hogy Keresztury Dezső haragudhat rám, mint fődramaturgnak nekem is tulajdonítván az ő kisemmizését.

Számomra ez az „ügy” jelentette a mélypontot. Akiket letartóztattak, azoknál legalább őrizték a látszatot: bűnügy, törvényesség, bírói ítélet. Itt nem törődtek törvényességgel, joggal, művészi értékkel, de mindennél, ha lehet, még szégyenletesebb volt maga az eljárás. Az, hogy velem szemben a pökhendiség később még cinikusabb színezetű lett, alig foglalkoztat: végtére is ki voltam én? De hogy egy ilyen tiszteletre méltó, komoly, megbecsült íróembert, kulturális tekintélyt ennyire megalázzanak! Keresztury Dezső mondta el később, hogy még felidézni is röstelli, mennyire megalázták, ügyvédi nyomással zsarolták, fenyegették, kényszerítették a feltételek elfogadására. Nehéz ezt elfelejteni.

 

Hamis képet festenék a színház helyzetéről, ha azt állítanám, hogy ott mindenki szembeszállt vagy akár csak szemben állt Godával. Voltak, akik készséggel elfogadták, sőt olyanok is, akik örültek neki. Nemcsak olyanokra gondolok, mint Görög Ilona, az ’56-tal kezdettől szemben álló Hont Ferenc hűséges társa, a színház igen zsenge pártszervezetének vezetőségi tagja. Voltak olyanok, csaknem kizárólag a dei minorum gentium, az alsóbbrendű istenek között, akik, mint a kommunista írók, elnyomottnak érezték magukat, nem tetszett nekik, hogy Magyar Bálint elsősorban a vezető színészeknek nevezett – akkor pejoratívan használták a fogalmat – sztárokra alapozta a színházat. Ezek úgy érezték, most eljött az ő világuk, nagyrészt párttagok voltak, vagy azok lettek, és bizony szaporodni kezdtek a hűségjutalomként kiosztott szerepek, miután egyéb okokból is nőtt a szereposztási igények leszállítása. És éppen mivel a színház rangos művészei – még a volt párttagok is – távol tartották magukat a párttól és a pártszervezettől (ez egyébként a többi színházban is ugyanígy volt), nem szűnt meg a nyomás, hogy a tekintélyevesztett pártszervezetbe belépjenek. De folytatódott a hajtóvadászat az egész kis vadakra is. Kazán például egy Radványi nevű segédrendezővel szeretett dolgozni. Én mint derék, szorgalmas, megbízható fiatalemberre emlékszem rá – Goda az elbocsátását követelte, mert valahol valamelyik forradalmi bizottságnak tagja volt. A feszültség Goda és a színház vezetősége között azért sem tudott csökkenni, mert Goda, nem értvén a fontos színházi problémákhoz, egyre inkább bizonytalankodott, nem mert dönteni, ehelyett – háborogtak a vezetők – piszlicsáré dolgokkal, pletykákkal foglalkozott.

Ha az ember cipőjére sár fröccsen, vagy éppen sárban kénytelen taposni, és utána mindjárt le nem tisztítja, a sár rátapad, rászárad. Most kezdtem utálni magam a sáros cipőimért. Ha az ember nemtelen körülmények közé kerül, meg kell szabadulnia tőle, mert különben rászárad. Akkor most mi az ördögöt nem fordítok hátat az egésznek? Valamikor én nem ilyen voltam. Mikor 1943-ban egy parlamenti interpelláció nyomán megszüntették egyetemi mentességemet, és SAS-behívóval azonnal behívtak, habozás nélkül összetéptem a katonai behívót, és coute que coute – kerül, amibe kerül, ahogy a franciák mondják – vállaltam az illegális küzdelmet. Csak nem fogok Hitlerért háborúba menni, mikor már a miniszterelnök, Kállay is a kiutat keresi!? Még harcolni is hajlandó voltam, holott egész egyetemi életemet tudományos intézetekben, könyvtárakban tanulással és tanítással töltöttem. De ’45 után is, látva a kommunista párt gyakorlati tevékenységének erkölcstelenségét, már-már gátlástalan cinizmusát, szakítottam illúzióimmal. Bár többször eszembe jutott az amerikai Emersonnál olvasott mondat, hogy „No! No! – and you stay alone in the World” (Mondd kétszer, hogy nem, és magadra maradsz a világon), egyre kevésbé törődtem vele. Nem törődtem vele, hogy el kellett hagynom az értelmiségi pályát, és a Ganzba mentem segédmunkásnak. Ott is tettem a magamét, míglen rehabilitáltak. De Rajk letartóztatása után kiléptem a Partizánszövetségből (ahová újabb rehabilitálás után mostanában – már nem tudom, hányadszor – megpróbálnak visszaléptetni), ennek meg az lett a vége, hogy nyugati kém lettem. Amikor az Ifjúsági Színházban úgy láttam, hogy annak szovjet mintát követő (ráadásul dilettáns) tevékenysége folytathatatlan, nem kis konsternációt keltve megírtam a véleményemet egy hetilapban, és felmondtam. De hát még később is, Lenkei Lajos politruk-igazgató tevékenységét megelégelve,  a színház vezető művészei, Várkonyi, Ruttkai, Bulla, Páger lebeszélési kísérletei ellenére sem voltam hajlandó maradni, és nem törődve a következményekkel, kiléptem.

Akkor hát miért hagytam magam sodortatni az eseményektől és a baráti szavaktól éppen ebben az életszakaszban? Nem tudom. Pedig akkor is feltettem magamnak egyszer-egyszer a kérdést. Hogy nem sürgettem a választ, az talán annak is következménye volt, hogy akkor kaptam ajándékba Heine Buch der Liederjét, amelyben a következő sorokat olvastam:

 

Anfangs wollt’ ich fast verzagen,
Und ich glaubt’ trüge es nie;
Und ich habe es doch getragen, –
Aber fragt mich nun nicht: wie?

 

Először csaknem kétségbeestem, azt hittem, ezt soha nem fogom tudni elviselni. És mégis elviseltem, de ne kérdezzék, hogyan.