Demény Péter

Orbán János Dénes:
Hivatalnok-líra

Erdélyi Híradó, 1999

Orbán János Dénes költészetét – úgy gondolom, nyugodtan használhatjuk ezt a szót, hiszen a kortárs magyar líra egyik legerősebb tehetségéről beszélünk, akinek ebben az évben jelent meg a harmadik kötete – az első pillanattól a tradíció fölkavarása jellemezte. Balassi és József Attila, Kosztolányi és Parti Nagy Lajos, Ady és Kovács András Ferenc, Szilágyi Domokos és Petri György – szinte lehetetlen mindazokat fölsorolni, akiknek verseit „használja”, soraikat vagy szókapcsolataikat merészen új kontextusba helyezi.

A Hivatalnok-líra is ebből a szempontból a legizgalmasabb: hogyan írja át a hagyományt egy nagyon tehetséges költő, akit szemlátomást érdekel a forma minden csínja-bínja, s aki sok formát használ sikerrel.

Az Orbán-féle ars poetica legjobb megfogalmazása talán a Felejtsük el, Darling (elővázlatok egy Ódához) című versben található: „Szeretni csak úgy tudhatok, / miként (derekabb) őseim; / legfeljebb újraírhatom, / ahogyan áll a verscsaló / a hídon, és a híd alatt / fut az idő s a szerelem / – folyóvá dagadt két patak”. Már az alcímben megjelenik József Attila, az első sorban („Szamos fölött a Mirabeau”) Apollinaire, s a költő magatartásában Parti Nagy Lajos, akit ily módon – hatástörténetileg, ha úgy tetszik – mindenképpen ki kell emelnünk az első bekezdésben fölsoroltak közül: Orbán leginkább tőle tanulhatta a szétírás trükkjeit, a vágás technikáját. Nem véletlen, hogy Parti Nagy olyan jó verseket talált József Attila, illetve Aczél György hagyatékában; mint ahogy nem véletlen az sem, hogy már Orbán második, A találkozás elkerülhetetlen című kötetében több nagyon sikerült József Attila- és Parti Nagy-átirat van, például A téli éj, Kolozsvár, amelyet a szerző így dedikál: „Parti Nagy Lajosnak, Egy hosszú kávéjáért”, s amelynek első sora: „Attilás téli éjjel”. „Attilát” emlegeti Orbán a Felejtsük el, Darling 5-ös számú részletében is: „(…a szerelem / egy bazi trójai faló / s Attila hiába visít / Freud anakondái alól)”. És milyen jelentős gesztus, hogy „elővázlatot” ír „egy Ódához” – ezek után keserű iróniának érezzük az „igazit”, hisz ennek címe: Ód; e furcsaság magyarázatát az első rész második szakaszában kapjuk meg: „Tán szerelmemet is csak kitaláltam, / próbáltam írni róla méla ódát / – de kilógott a kellékdal s a lóláb, / s a nyelvem lila nyakkendőre váltan” (Tóth Árpád!).

A rengeteg „rontott” klasszikus között annál nagyobb ereje van egy-egy igazán szép, népdalszerű részletnek, mint például a (kellékdal)-nak: „Ahol én fekszem, fű terem, / ördögszekér és kutyatej, / a te ágyad is, kedvesem; / albérelt kikerics-kehely. // S tán napi kétszer étkezés, / s a falon házi áltatás, / kitalált Isten, szerelem, // lakás.” Erre a melankolikus dalra csattan a (lóláb): „(Mert minden arról szól / az histoire-ban, / hogy kit, mikor, hogyan / és bármi árban).”

Ami Parti Nagy Lajost illeti, az „ő verse” a Téged hogy abbahagyni (érzemény); a kezdetét idézem: „a hold ma sápadt porcelán / körötte égi gallér / szint’ elfedné de fénye lám / eléri még az allét / csillagjegyek ó hangja gyúl / az ében ég a kotta / és fénylő partitúra hull / egy ondolált kokottra”.

Vagy itt az Átmanőver című vers – ennek szinte minden sorában van valami, ami a Szódalovaglás szerzőjére emlékeztet: „Szamos fölött a körúton át / csúcsforgalom Brigitt-tel átmanőver / fényes tavaszban délben langy a szél / autók között az úton át a nővel // az autók tül- meg tündököltek / és mind siettünk olyan gyönyörű / volt a tavasz hogy mind rohanni kellett / és Brigitt éppen akkor mondta meg // megállnom kellett a fehér dupla sávot / nem tudtam átlépni az útközépet / és csak gázoltak rajtam át az autók / megannyi ólom guruló Brigittek // a túlsó flasztert végül is elértük / éppen magyarázta is ő / volt valami feltámadásom és / már nem volt tavasz csak szép volt az idő.” A kihagyásos mondatok, a „tül- meg tündököltek”-szerű szójátékok, az olyan inverziók, mint a „megállnom kellett”, a kétélű enjambement-ok, a „megannyi ólom guruló Brigittek”: mind-mind a Parti Nagy-féle technika nagyon ötletes felhasználásának eredményei.

A legérdekesebb vállalkozás mégis a Don Quijote második szerenádja, mely Szilágyi Domokos versének, a (Don Quijote szerenádjá)-nak újabb változata. A formai különbségeken túl (Orbán is tercinákat ír, viszont nem használ központozást, és minden szó kisbetűvel kezdődik) más jellegű különbségek is vannak: Szilágyi „szöghajú, szűz esten” rimánkodik Madonnájához: „szíved szívemre vonnám // kereslek Nekeresden, / talállak Nemlevőn…”; Orbán vágya így hangzik: „madonna ó madonnám / e mindhalálig-esten / tested vackomra dobván // beh rádzuhanna testem…”. Előbbi sorai ironikusan fenségesek, archaizáló voltuk miatt gunyorosak; utóbbi a csavargók nyelvén udvarol, s inkább hasonlít Villonhoz, mint a búsképű lovaghoz. E mostani Don Quijote már semmiféle ideálokat nem ringat, Dulcineájához sem könyörög, hanem meglehetősen durván közli kizárólag testi vágyait: „madonna ó madonnám / míg el nem ér a vég a / fantáziám csak ocsmány // Erünnisz-köpte gésa / ágyékod egyre nyalnám / csak dugnád erre néha…”.

Elérkezvén eddig a pontig, nem kerülhetjük meg a kérdést: nem túlzás folyton ágyékokról, ondóról, farokról és bagzásról beszélni, Villanelát írni a távolélvezési versenyről? Nem a prüdéria szólalt meg bennem, csak a – remélem – jó szándékú aggodalom. Mintha túl szűk lenne ez a téma: egy idő után menthetetlenül kimerül. Az idézett versek is mutatják, milyen jelentős tehetség Orbán János Dénes. Az idézetek nyilván szaporíthatók, és azt is tanúsítják, hogy költőnknek nem csupán ez az egy témája van. De most már egyre gyakrabban úgy tűnik, hogy erőlködik: mindenáron föl szeretné háborítani olvasóit, s legfőbb célja a polgárpukkasztás, holott tehetsége nem érdemli meg, hogy azokra pazarolja, akik úgysem értik a verseit.

Miért érzem mégis úgy, hogy nagy költészet az, amiről beszélek? Elsősorban, mint már eddig is kiderült, a hagyománnyal fenntartott viszonya miatt. Minden igazán jelentős költő fölforgatja azt a tudást, amelynek segítségével a jelentkezéséig verset olvastak, élveztek és értelmeztek. Orbán nyakkendője nem azonos azzal, amely Tóth Árpádnál lila dalra kelt a kirakatban. Még az egyszerű, puritán fali varrottasok is átminősülnek: házi áldásból „házi áltatás”-sá válnak.

Másodsorban bravúros formakezelése okán tartom nagy költőnek Orbán János Dénest. Játszi könnyedséggel ír tercinát vagy Balassi-strófát, pár-, kereszt- vagy ölelkező rímet, verset József Attila, Kosztolányi vagy Kovács András Ferenc modorában.

Ez a kötet gyengébb, mint az 1996-os A találkozás elkerülhetetlen: azt az értékszintet képviseli, amelyet az 1995-ben kiadott Hümériáda. A következő könyv eldöntheti, hogy milyen irányba mozdul el Orbán tehetsége: szigorúan szerkesztett korpuszt olvashatunk, vagy két borító közé erőltetett jó és rossz verseket.