Domokos Péter

A Kalevala nálunk és nyelvrokonainknál

Alig hiszem, hogy akad még állam és nemzet napjainkban, amely születését, létét, fejlődését, eredményeit és világhírét egyetlen irodalmi műnek köszönheti, tulajdoníthatja. Így nézem és így látom én a Finn Köztársaságot és a finn népet, amely a folklóron és a hagyományokon alapuló, Elias Lönnrot által egybeszerkesztett eposz, a Kalevala révén éppen 150 éve lépett a világirodalom és az egyetemes történet színpadára. Gyönyörű és sorsdöntő év ez északi nyelvrokonaink számára, hisz – az idegen elnyomók elleni évszázados küzdelmeiket nagyszerű szellemi teljesítménybe sűrítve – megalkották elrabolhatatlan, erőt, lelket és boldogulást adó szampójukat.

Ez az alkotás természetesen nem előzmény nélküli. Bizonyos korai kezdetektől, sejtésektől eltekintve az eposz tényleges előzménye 1835-ben látott napvilágot Lönnrot híres előszavával február 28-án (ez a Kalevala napja Suomiban). További fáradságos gyűjtés, munka után alakult ki az a végleges változat, a teljes Kalevala, amelyet kerek évfordulókon teljes esztendőn át ünnepel Veinemöjnen népe, s amelyről a világ számos pontján, így Magyarországon is mindig megemlékeznek.

A magyar tudomány, művészet és a hazai finnugrisztika sokat köszönhet a Kalevalának. Úgy vélem, Sajnovics János, Gyarmathi Sámuel felfedezései és bizonyítékai nyelvünk finnugor eredetéről, csakúgy, mint Budenz József és társai rangos munkássága, a világot előbb meggyőzték a magyarság nyelvi hovatartozásáról, mint honunk számos tudósát s főként a közvéleményt. (A vonakodás okairól nem kívánok most szólni.)

Büszkén állíthatjuk, hogy a Kalevaláról már igen korán tudomást szereztünk, több mint két egész és két fél runóját (még az úgynevezett Ős-Kalevalának) már 1840-ben lefordította Reguly Antal. Ő azon kevesek közé tartozott, akik – túl a nyelvek rokonságán – valami többletet is megsejtettek az e nyelveken is megszólaló költői művekben. Sajnos, több mint egy évszázadon át visszhangtalan és kiadatlan maradt hajdani megnyilatkozása.

Az 1850-es évektől több részletfordítása is napvilágot lát lapjainkban, magyarázatok, jegyzetek kíséretében előadás is elhangzik róla, majd 1871-ben Barna Ferdinánd tolmácsolásában önálló kötetben jelenik meg az első teljes Kalevala. Fordítása eredetiből készült, és az idegen nyelvű átültetések sorában kronológiailag a negyedik. Visszhangtalan maradt, amire máig nem találunk magyarázatot. A fordítás pedig jó, lelkiismeretes, számos megoldása visszatér a szerencsésebb utódoknál.

A Kalevala voltaképpen csak 1909-ben – tehát éppen 90 éve – tör be a magyar irodalomba hatalmas sodrással, lelkesült fogadtatásban részesülve, elragadtatástól övezve. Vikár Béla több évtizedes körültekintő, bravúros és szellemes munkája igazi, máig ható, felülmúlhatatlan siker. E pillanatban nem tudom, hány új kiadása jelent meg azóta, de az ő teljesítménye tárta ki teljesen Magyarország kapuját a finnek előtt. A legtöbben az ő szavait tudják idézni a Kalevalából, Kodály is az ő szövegére írta zeneművét, József Attila több versének is forrása, Kosztolányi egyik legszebb esszéjének is ihletője volt.

De nemes költői versenyre is sarkallt. Minthogy az évtizedek során egyre többen tanultak meg finnül, az eredeti szöveg ismeretében némelyek túl játékosnak, könnyednek érezték Vikár Béláét. Így látott viszonylag rövid időn belül napvilágot három újabb teljes magyar Kalevala, az erdélyi Nagy Kálmáné 1972-ben, 1980-ban a Finnországban élő Rácz Istváné, majd 1987-ben Szente Imréé.

A fordításokat nem akarom egymáshoz mérni, egyik szebb és jobb, mint a másik. Soha nem kívánok nemesebb versenyt, mint a költőit. Tudom, hogy Képes Géza is készült e feladatra, s számos részletfordításról van tudomásom más magyar költőktől.

Ily módon ez a több mint 22 ezer soros eposz voltaképp kevéssel marad el teljesítményihletés tekintetében Goethe néhány soros remekének magyarításától, A vándor éji dalától, amelynek legalább húsz költőmesterünk vágott neki.

 

A másik nagy balti finn közösség, az Észt Köztársaság és az észt nemzet szinte a finn ikertestvérének számít a mi szemünkben, miként – nyelvi rokonságukat tekintve – voltaképpen az is. Némiképp igazságtalanul gyakran sorolódnak több szempontból is a finnek mögé, vagy kerülnek velük párhuzamba. Tény és való, hogy mind a mai napig sok tekintetben követik a nagyobb testvér példáját, segítséget is bőven kapnak, mégis igen sok tekintetben különböznek egymástól.

A Kalevala létrejöttét, útját ők is figyelemmel kísérték, de a finn eposz keletkezésével szinte egyidejűleg maguknak is voltak elképzeléseik hasonló mű létrehozására. Szintén „csak tiszta forrásból”, tehát a folklórból és a hagyományok alapján, valamint költői-szerkesztői beavatkozás révén. A Kalevala megjelenése erőt és biztatást adott végül is az észt nemzeti eposz megalkotásához, amely több részpublikáció és a késleltető cenzúrázás után 1862-ben látott napvilágot Kalevipoeg címmel. Teljesen felesleges összemérni őket, cselekményükben, szemléletükben is különböznek, noha már a címük révén is testvérek. A közös „balti ősapa” Kalev, aki névadója lett egyik leszármazottja hazájának (Kalevala) s a másikból kialakult népnek (Kalevipoeg). Észt nyelven egyébként 1891-ben jelent meg az első, 1939-ben a második teljes Kalevala-fordítás. Mindez nem csupán azt jelenti, hogy az észt kultúrában jelen van a finn eposz, hanem azt a többletet, hogy párdarabja létrejöttét is elősegítette. Az észtek azonban újabb szenzációval is meglepték a világot. A mi csángóinkhoz hasonló kicsi népcsoportjuk, a szetu saját eposza, a Peko (ez egy mitológiai személynév) 1995-ben jelent meg. „Megrendelésre” készült, szó szerint. Minden sora hiteles, lejegyzésének története, feljegyzésének körülményei is ismeretesek. De ez külön téma.

Sajnos, ezzel a megkettőzött (sőt háromszoros) eredménnyel mi sem, de – a zürjének kivételével – a többi nyelvrokon nép sem dicsekedhet.

 

A „többi” finnugor vagy uráli közösség nyelvcsaládunk kisebb népeit jelenti, amelyek közül egyik sem válhatott nemzetté, államalapító, önálló társadalommá, s amelyeknek túlnyomó többsége (a lappok kivételével) betagozódott az Orosz Birodalom több tucat nemzetisége sorába. A több száz éves fokozódó orosz elnyomás, szellemi hatás, pravoszláv, majd szovjet térítés, ideológia ellenére máig meg tudták őrizni anyanyelvüket, hagyományaikat, népi azonosságtudatukat. (Noha a következőkben olvasható nevek többnyire jellegzetesen orosz nevek, s ez megtéveszti a világot, ne higgyünk a fülünknek: ezer Ivanov közül legalább ötszáz nem orosz nemzetiségű!) De az említett hovatartozás-tudat közöttük sem egyenlő szintű, erejű és mélységű, életmódjukban, sorsukban, lehetőségeikben is nagyon jelentősek az eltérések. A részleteket nem taglalom. E népeknél csak igen későn (a múlt század második felében, e század első évtizedeiben) alakult valamelyes vékony értelmiségi réteg – orosz, illetőleg szovjet intézményekben. A világot, környezetüket, saját múltjukat és eredetüket is orosz nyelven, orosz szakirodalomból ismerték meg. Anyanyelvük mellett az orosz volt számukra a műveltség, a tanulás, a tudomány, a hivatal, a többi néppel való érintkezés nyelve. Ilyképp értesültek például nyelvük finnugor mivoltáról, orosz nyelven hallottak először a Kalevaláról, illetőleg olvashatták el először – a műveltek igen csekély számáról van szó – a Kalevalát Leonyid Belszkij nevezetes, 1888-ban megjelent fordításában. Népenként, személyenként is külön részletes kutatást igényelne, érdemelne a finnugor közösséghez való tartozás tudatosulásának témája, illetőleg a Kalevala ihletése, hatása a kibontakozó kis finnugor irodalmakra. Mindenesetre több évtizedre elnyúló, ma is érzékelhető, érvényesülő befolyásról van szó, amely nem csupán a finnugrisztika, de általában véve a nemzeti identitástudat alakulása és az irodalomelmélet szempontjából is lényegi kérdés. Kihalónak hitt kisközösségek, nyelvek kezdik újra hallatni hangjukat, elavultnak, szükségtelennek, meguntnak vélt műfaj, az eposz támad új életre, kelt érdeklődést a harmadik évezred küszöbén. E különös, különleges jelenség hátterében – bizton állítható – ott van a finn eposz költői műként is, de népteremtő, közösségteremtő erőként is, mint sugárzó energia és minta. Vonzó ez a kérdéskör, s úgy látom, napról napra szélesbül sugara. Ezúttal csak néhány el- s továbbgondolkodtató s főként kutatandó kérdést említenék.

 

A zürjén (komi) művelődés- és irodalomtörténet alighanem legizgalmasabb, legsokoldalúbb személyisége Kallisztrat Zsakov (1866–1926), aki inorogyec („más fajtájú”) létére egyetemet végzett a cári világban, s egy ideig zürjén nyelvet is oktatott a pétervári egyetemen. A tudomány mint matematikust, csillagászt, pszichiátert, néprajzost és írót tartja számon. Levelezési kapcsolatban állt hírneves finn finnugristákkal (például Setälävel), kutatta a rokon népek (például votjákok, osztjákok) hagyományait. Sokat publikált, de csak orosz nyelven. Egyetlen zürjénül leírt soráról sem tudok. Élete egyik fő műve Gorkij irattárában őrződött meg, kéziratban. Ez a mintegy 5000 soros Bjarmia című eposz, orosz nyelven. Felfogásában Bjarmia a permi népek őshazája, egykori birodalma. Tehát már a cím is „kalevalai”. De az a szemlélet, a hangvétel is. Zsakovnak a nevét is veszélyes volt leírni 1930 és 1990 között. Most már nemzeti klasszikus, minden zürjén filológus foglalkozik vele, porait is hazaszállíttatták Rigából, ahol 1926-ban emigránsként éhen halt. A Bjarmiát pedig kétnyelvű kiadásban (oroszul és zürjén fordításban) 1993-ban szülőföldjén meg is jelentették. Sok a feltoluló kérdés. Lehet, hogy Zsakov tudott valamennyire finnül, de a Kalevalát – feltehetőleg – Belszkij tolmácsolásában és jegyzeteiből ismerhette meg. Mivel anyanyelvén nem lehetett szépirodalmat publikálni, eposzát orosz nyelven kellett megírnia. Hogy népét milyen igazán és mélyen szerette, arra életműve a bizonyság. A Bjarmiát a Kalevala ismerete nélkül nem írta-írhatta volna meg.

Volt azonban a zürjének között két kiváló költő-tudós, akik olvastak és beszéltek is finnül, s szerepelt terveik között a Kalevala lefordítása anyanyelvükre. Vaszilij Litkin (1895–1981) hosszabb időt töltött ösztöndíjasként Helsinkiben, s egyik korai verseskötetében már szerepel egy Kalevala-részlet. Mivel mint burzsoá nacionalistát már a 30-as évek elején letartóztatták, s csak az 5o-es évek végén térhetett vissza szakmájához, a finn eposz zürjén megszólaltatására már nem vállalkozhatott. Egy kiváló tanítványa azonban megpróbált nyomába lépni. Adolf Turkin (1936–1996) finn szakon végzett a leningrádi egyetemen, s a 80-as évektől folyamatosan publikálta az egyetlen zürjén nyelvű folyóiratban készülő Kalevala-fordítását. Az átültetésnek csak egy hányadával készülhetett el.

 

Legalább ilyen regényes, de tragikusabb a votják (udmurt) eposz sorsa. A kisebb finnugor népek talán legígéretesebb és legszínesebb költőtehetsége, Gerd Kuzebaj (1898–1937) már kamaszkorában felfigyelt a folklór érdekességére (nemzetségének több tagja volt híres énekes, adatközlő), már a tanítóképzőben olvasta orosz fordításban a Kalevalát, s a finnek iránt erős érdeklődés támadt benne. Már ifjúkorában állította, hogy a votják folklórban olyan gazdag a verses epika, hogy abból kitelne, összeállítható lenne egy Dökjavil (azaz: Dökja nemzetség) vagy Udovala. (Már a cím is önmagáért beszél!) Meg is kezdte az idevágó hagyományok gyűjtését, s terveiről beszámolt kora egyik legkitűnőbb néprajzosának és régészének, Mihail Hudjakovnak (1894–1937). Nevezett a Volga–Káma környéki finnugor népek kiemelkedő kutatója volt, olyan orosz tudós, aki lelkében is azonosult környezetével. (Nem tudom, milyen fokon és melyik nyelvet ismerte még.) Gerd az általa gyűjtött anyagot is rendelkezésre bocsátotta. Hudjakovot a rendkívül gazdag és izgalmas szövegek, ismeretek halmaza rendkívüli teljesítményre insprirálta, s a 20-as évek legelején 3000 soros, több énekből álló „eposzt” költött-állított össze – természetesen orosz nyelven – A votjákok népi epikájából címmel. Gerd közben Moszkvába került magasabb fokú tanulmányok folytatása végett, de neki nem sikerült finn, észt vagy magyar ösztöndíjat nyernie. Mint nacionalistát már 1924-ben üldözni kezdték, 1931-ben letartóztatták, kétszer ítélték halálra, 1937-ben végezték ki. 1958-ban rehabilitálták, de neve, művei (amelyeknek tetemes és ismeretlen kéziratos hányada eltűnt) ma is foglalkoztatják a votják értelmiséget.

Hudjakov sorsa is tragikusan alakult, halála éve szintén 1937. Kéziratára a 60-as évek közepén bukkant rá a legnagyobb leningrádi közkönyvtárban a legelszántabb és legjellemesebb votják tudós, Foma Jermakov, de csak ismertetni tudta, közölni nem. Magam egyetlen délutánra kaptam kézbe a kéziratot 1967-ben, s csupán néhány sorát jegyezhettem fel.

Nem teljes szövege egy 500 példányszámú, ritka tudományos kiadvány függelékében jelent meg 1986-ban; a hiányzó ének pedig csak 1997-ben, egy olyan kiadványban, amelyre csak a vakszerencse segített rátalálnom.

Önálló kiadványként tehát máig sem jelentették meg ezt az eposzt, amely – mint említettem – orosz nyelvű, de minden sora a votják történelmen, mitológián, folklóron alapul, s árad belőle a Kalevala szelleme.

 

Az erzákból és moksákból összetevődő mordvinság epikus énekköltészete gazdagságában és rétegezettségében nem áll messze a nagy hírű balti finn rokonokétól. Mindig is benne rejlett az eposz lehetősége, de túl hosszan kellett várnia a „költő-kovácsra”. Aztán több is előlépett. 1930-ban a kiváló tehetségű Dmitrij Morszkoj (1897–1956) megjelentette Dal a mordvinokról című kis eposzkísérletét. Mindezt Moszkvában tette és orosz nyelven, most még nem tudni, hogy miért nem anyanyelvén. Morszkojt aztán elsodorták a 30-as évek ismert eseményei, művéről hallgat a tudomány. Annyit azért megjegyzek, hogy bármilyen alkotásban akármilyen cseppnyi ún. oroszellenességet, azaz a tényeknek megfelelő igazságot véltek-vélnek felfedezni az ideológus-ítészek, az a szerzőre és művére nézve mindig végzetes. Az oroszokról csak jót lehetett írni, semmit vagy hallgatni: nem. Nélkülük s minden tekintetben pozitív említésük nélkül történelem, múlt, jelen nem létezhetett.

Több évtizedes előkészület s a finn előképhez hasonló terepmunka után lépett színre híres-hírhedt alkotásával, az erza nyelven kiadott Szijazsar című eposszal 1960-ban Vaszilij Radajev (1907–1991). Művét fokozatosan bővítette, oroszra is lefordították. Magyar változatát (nyersfordítását) Dugántsy Mária készítette, költői megformálására Bede Anna vállalkozott. Az 1984-ben megjelent művet „a harmadik finnugor eposzként” is emlegetjük. A valóban szép, lendületes, változatos cselekményű mű alapanyagával kapcsolatban a mordvin folkloristákban kételyek élnek. Szijazsar alakja (e nevet „ezüst tűz”-nek is lehet fordítani) meglehetősen ismeretlen a helyi népköltészetben. Annál ismertebb viszont Tyustyán fejedelemé, akit 1991-ben szintén megénekelt újabb eposzában az idős Radajev. Erről a művéről sajnos már kevés szó esik. (Kellemes meglepetésemre a napokban magyarul is megjelent. Ének Tyustya fejedelemről címmel Dugántsy Mária ültette át anyanyelvére. Izgalmas utószót is írt hozzá.) Többek között azért, mert megjelenése idején tudósok és költők együttműködésével már évek óta készült, csiszolódott a mordvin művelődés- és irodalomtörténet legnagyobb vállalkozása, a Masztorava című nemzeti eposz. Masztorava a mordvin mitológia ismert lénye, „Földanya” jelentésben. Ez a több mint 10 ezer soros, 1994-ben erza nyelven közzétett mű mintegy unokája a Kalevalának. A mű összefogó szerkesztője Alekszandr Saronov.

 

S még egy adat. Legközelebbi nyelvrokonaink, a vogulok és az osztjákok (a manysik és a hantik) folklórjának áradó bőségéről és különlegességéről már maga Reguly is elragadtatással írt a múlt század 40-es éveiben. Minden őt követő gyűjtő hasonlóképp vélekedett egészen napjainkig, a most is Szibériában munkálkodó Schmidt Éváig. Ezek az egyre kisebb lélekszámú, egyre nehezebb életkörülmények közé kényszerített kis északi népek csak századunk 30-as éveiben ismerkedtek meg az írásbeliséggel. Költőik, íróik és tudósaik tudnak már a finnugor nyelvrokonságról, a Kalevala sem ismeretlen előttük. Bármikor meglephetik a világot saját nyelvükön saját eposzukkal. Ennek láthatók biztató jelei a vogul Juvan Sesztalov lírájának motívumaiban s az 1971-ben meggyilkolt osztják Vlagyimir Volgyin Tak Molupszi (Csodás rénbunda) című eposzkezdeményében. De bizonyos tekintetben megelőzték őket. A köztük élő orosz tudósok, értelmiségiek, száműzöttek közül többen is felismerték s meg is szerették a kimeríthetetlen szellemi kincsesbányát. Egy bizonyos Mihail Plotnyikov nevű szerző már 1918-ben részletet közölt tervezett vogul eposzából Jangal-maa (Tundra) címmel. A teljes eposz kiadására 1933-ban került sor Moszkvában. Mivel a mű szemléletében kivételesen nem oroszbarát, a kiadó egy Szergej Klicskov nevű szerzővel elkészíttette az eposz oroszokat dicsőítő változatát. A két mű egy kötetben látott napvilágot. Mindkettő fenntartással kezelendő, de Plotnyikov valóban ismerte a vogul életet, hagyományokat, s munkájára nyilvánvaló hatást gyakorolt a Kalevala. Eposzát a Klicskovéval egybeolvasztva 1990-ben rövidítve s ugyancsak orosz nyelven prózai változatban is kiadták Hanti-Manszkijszkban.

A címben megjelölt témát még lehetne folytatni. De az elmondottak kellő módon bizonyítják talán így is a Kalevala értékét, megbecsültségét, inspiráló hatását a finnugor nyelvrokonok műveltségére, szellemi életére.

 

Egy kedves finn kollégámnak mondtam egyszer lelkesen: „Milyen szép és felemelő érzés, hogy minden finn család otthonában legalább két könyv létezik, a Biblia és a Kalevala.” Mire ő: „Igen, igen, de nem olvassák.” Mire én: „Hogyhogy?” S a válasz: „Hát nyelvileg rendkívül nehéz egy mai finn embernek. Könnyű nektek, magyaroknak! Szebbnél szebb fordításokban, mai magyar nyelven olvashatjátok. Vajon tudnátok-e olvasni az Ómagyar Mária-siralmat csángó nyelvjárásban, 22 ezer sorban?