Faragó Laura

„Magyar litánia”

beszélgetés tóth bálinttal

 

– Kedves Bálint, mielőtt elkezdenénk a szülőföldről, a zengő anyanyelvről való beszélgetésünket, egy családi vonatkozású versedből hadd olvassak föl pár sort. Címe: Nehéz örökség.

 

Kilépett pap volt s szabadkőműves

Bakonyi nagyapám, anyámnak apja,

s mint illik a tizenkilencedik

század fiához, szabadgondolkozó.

Apám családja: juhászok, vadászok,

mind, mind kötetlen, természetben élő,

földnélküli és született szabad,

bor- s asszonykedvelő. Később a vármegyénél

vállaltak állást. Nagyapám Kossuthnál

is járt Turinban. Így hát én kétfelől

örökségül hozom a szabadság vágyát s a lázadást:

a vármegyei – Eb ura fakó! –

együtt csattan az enciklopédisták

halk, de annál kérlelhetetlenebb

érveivel: sem istent, sem tekintélyt,

amíg az ész latjára nem vetettem

s meg nem mértem, ne ismerhessek el.

Nehéz örökség ez, barátaim…

 

– Nagyon szép volt a gyerekkorom egészen addig, amíg a szüleim el nem váltak. Tehát az első tíz évben „aranyburokban” éltem. Középpolgári család voltunk: apám orvos, anyám háztartásbeli. Rendkívül szép és kellemes környezetben, kisvárosi légkörben, Keszthelyen születtem, és onnan nem messze volt a Valcum – akkor még nem volt úgy kiásva, mint ma, de hát a római örökség, az megmaradt. Egy hadi út ment ott át – Keszthelyen is talán –, és mindig az volt az érzésem, hogy valamiképpen a rómaiak leszármazottja vagyok, tehát hogy a családban lehet valami római jelleg is. Tudod, ahogy Horatio azt mondja a Hamletben, hogy „bennem a dánnál több a római” – ez bennem is megvolt: hogy bennem a magyarnál több a római! Érzek valamilyen klasszikus örökséget, ráadásul apám profilja a megszólalásig hasonlított – mondjuk – Antoniuséra! (Mert ugye Antoniusnak is fönnmaradt a profilja…) És valóban hasonlított – akkor még persze fiatalnak mondható, negyven-egynéhány éves volt (ami persze nekem nagyon idősnek tűnt) –, hanem a jelleme, az meg pláne! Makulátlanul tiszta jellem volt, és oda is figyeltek az „öregúrra” – mondom én, pedig most már a fiam is lehetne, hiszen sajnos ötvenhárom éves korában meghalt, én meg már hetven vagyok. Most már nekem egy ötvenhárom éves ifjú embernek számít – de tudod, hogy van ez: az ember, amikor még tízéves sincs, akkor neki egy húszéves, hú!… az már vén.

 

– Tehát otthon úgy érezted, hogy magának a helynek van valami kisugárzása. Lehet, hogy ez a római hadi úthoz való vonzódásod „csupán” fiú mivoltodból adódott? Vagy talán később erősödött föl ez a katonás hajlamod, amely a verseidből nagyon is jól kiolvasható?

 

– Igen, felerősödött. De nem az a porosz katonai jelleg, hanem inkább a római légióknak a szelleme. Ez nem is volt nehéz, mert én aztán a bencésekhez kerültem Pannonhalmára, és a bencés rendnek a központja Monte Cassinóban van – sajnos, a II. világháborúban lebombázták az angol-amerikaiak, mert a kolostort a németek megszállták –, de hál’ istennek Pannonhalma nem jutott erre a sorsra. Ott az áldott emlékű Kelemen Krizosztom főapát úr nagyon vigyázott, hogy ne nagyon jöjjenek oda! Úgyhogy a pannonhalmi gimnáziumnak a tetején ki is volt írva, hogy Nemzetközi Vöröskereszt, s valóban ott volt a Vöröskeresztnek egy Mohlschweiler nevű svájci vezetője. Így aztán Pannonhalma tulajdonképpen megúszta, mert mikor az oroszok jöttek, tán két lövést ha megengedtek maguknak. De hát a torony le sem köpte ezt a két lövést – hogy így mondjam –, mert alig látszott rajta egy kis karcolás. Nem vályogból volt az, több ezer évre készült!

 

– Hány évig jártál ebbe a gimnáziumba?

 

– Tízéves koromtól tizennyolc éves koromig. Kitűnő tanáraim voltak; egy igazgatót és két tanárt említenék meg: Kovács Arisztid volt az igazgatónk, és tanárom volt Legányi Norbert, aki később aztán főapát lett, és Békés Gellért, aki sajnos most, ezen a nyáron halt meg. Hála a jóistennek, szép kort ért meg, és az egyik legtökéletesebb ember volt, akit valaha is ismertem!

 

– Szerethetted, hiszen a Krisztinavárosi körmenet című kötetedben egy verset is ajánlottál neki. Ebben a kötetben egy érdekes „fülszöveg” olvasható, s aligha lehet véletlen, hogy a dátuma: 1991. október 23.! Pár sort idézek könyved borítójáról: „»Állok az ablaknál, körül alszik egész Magyarország, / Csend. Nagyorosz tél van, hull a halálpuha hó.« Ezt a két sort, ezt a disztichont az olvasó nem találja a kötetben. Töredék. Negyven éve írtam, decemberben. A rácson kívül meg-megcsillantak a sűrű hópelyhek a reflektorfényben.” Különös helyzetet idéz föl bennem e kis írás: ha nem tévedek, a rács itt börtönrácsot jelent. Aki ismeri a Füveskert című antológiát, annak nem kell különösebben bizonygatni, hogy mennyire gazdag volt a magyar börtönköltészet az ötvenes években!

 

– Ezt talán nem is lehetne „börtönköltészetnek” nevezni. Mert a börtön csak a hely volt, ahol írtuk. De nem ők írták – nem azok a régi csövesek (így hívták a köztörvényes elítélteket) –, akik saját magukat sajnáltatták, hogy „jaj, édesanyám, imádkozz a te rossz fiadért…”, ilyet mi nem éreztünk. Mert nem mi voltunk a „rosszak”, hanem azok, akik őriztek minket! Drága Kovács Arisztid mondta, hogy én életemben olyan előkelő társaságban nem voltam – mert persze Kovács Arisztidot is elvitték –, mint benn! Azt mondja, hogy „nekem, kérlek szépen, zárkatársam volt a kisfogházban a herceg Eszterházy Pál s a ciszterek apátja, Endrédy Vendel!”

 

– Téged mikor vittek el?

 

– 1951. február 22-én – ezeket pontosan tudja az ember, ezek a dolgok beleivódnak –, és aztán, mivel Illyésnek én szegről-végről rokona is voltam (nem vér szerinti, hanem házasodás jellegű alapon, apám vonalán), és Illyés szólt Erdei Ferencnek, Erdei meg szólt Molnár Eriknek – ő volt akkor az igazságügy-miniszter –, így amnesztiával szabadultam, 1955. május 10-én.

 

– A Füveskert című kötetet közben írtátok, kézírással?

 

– Igen. De mielőtt szabadultam, lediktáltam egy irodalomtörténetet is, amit a Kecskési Tollas Tibor barátom írt, gyönyörű betűkkel – valamikor mutattam is neked, hogy milyen gyöngybetűkkel tudott ő írni. Volt ott benn egy úgynevezett „költőzárka”. És az őrök között is akadt néhány nagyon rendes ember, sőt – mondhatni, „orpheuszi” módon – még az erőszakosabbja is meghajolt a költészet hatalma előtt!

 

– Arisztotelésznél olvastam, hogy „igazságosan bűnhődni megszégyenítőbb, mint igazságtalanul”. Nekem éppen ezért úgy tűnik, hogy szinte nosztalgiával emlékszel börtönéveidre!

 

– Igen… egyrészt ugye akkor voltunk fiatalok, másrészt csakugyan, én annyi egyívású emberrel – mert sikerült elintézni, hogy egy zárkába kerüljünk; csak pár nevet hadd említsek: Kárpáti Kamil, Szathmáry György, Béri Géza, Gérecz Attila, Tollas Tibor (aki a fő szervezője és lebonyolítója volt a benti irodalmi életnek) – azóta sem voltam ilyen hosszú ideig együtt!

 

– És honnan szereztetek papírt a versíráshoz?

 

– Azt meg Márkus Laci barátom (aki most jó nevű újságíró) szerezte be, igen-igen leleményesen. Úgyhogy amikor szabadultam, egy kicsit sajnáltam is, mert akkor kezdtem el diktálni valamit – emlékszem, a szövegben a kommunizmussal kapcsolatosan volt egy kis eszmefuttatásom –, és mikor szabadultam, akkor szinte fájt otthagyni ezt a kis „elképzelést”… Sajnos, akkor édesapám már halott volt, anyámék meg kimentek Dél-Amerikába.

 

– Egy versedhez tartozó ajánlásban olvastam a következő sorokat: „A Váci Fegyházban 1954 őszén írtam e verset, fejben; máig is csak így őriztem. Nem lett volna tanácsos papírra vetni napjainkig. De vállalom. Nem a mai jövőnek szól, de a már befejezett jövőnek: 1956-nak.”

 

– Igen, ez a Vigyázzatok az éjszakára című versem, s leírni valóban öngyilkosság lett volna. Mert arról szól, ami aztán később be is következett. Nekem az olasz barátom, Roberto Ruspanti azt mondta, hogy mi tulajdonképpen „precorrenti”, előfutárai voltunk 1956-nak. Mi, akik akkor börtönben ültünk!

 

– Felolvasom a befejezését: „Vigyázzatok! Nagy öldöklés lesz! / Nem én teszem és nem a másik. / A bosszúálló angyal kardja / űzi őket a pusztulásig.” Később írtál-e 1956-ról verset?

 

– Írtam. Nem annyira 1956-ról, hanem inkább az ellenállásról. Babits írja, hogy „semmi vagy, ha nem vagy ellenállás, vigyázz, ne fújjon rajtad át a szél” – szóval egy szalmabábun, azon átfúj a szél, egy érc- vagy egy márványszobron nem tud átfújni! És valóban igyekeztünk egy olyan kemény költészetet összehozni ott benn a börtönben, hogy ezáltal segítsünk – mert az ima mellett a vers jegyezhető meg a legjobban! – a többieknek, erőt adjunk nekik. De ez nemcsak terápia volt magunk és a börtöntársaink számára, hanem sajnos az ország helyett is nekünk kellett helytállni. A polgárember sokkal kiszolgáltatottabb helyzetben volt, mint mi ott benn! Mert ő elveszíthette az állását! No de hogy tolhatnak ki énvelem, amikor már amúgy is benn vagyok a börtönben? Ott mindenki tudta, hogy „te ott állsz, én itt állok” – a „te ott állsz”, az a fegyőrökre vonatkozik, meg az ávósokra. De érdekes módon, ahogy Németh László mondja: az igazi ellenállás először dühíti, azután megszelídíti a tulajdonképpeni hóhérokat. Ez persze egy kicsit idealizált fogalmazás, mert ezekből nem lettek szentek! De ha, mondjuk, én kapok két pofont, és nem török össze, vagy sohasem súgok be senkit (most nem a hivatásos besúgókra gondolok, hanem ha megkérdezik például, hogy ki hozott föl dohányt, én meg tudom, hogy X-nek a zsebe tele van cigivel, és mégsem árulom el), ez az emberi összetartás igenis megszelídíti a másikat!

 

– A „tanulságot illetően” is sok volt az az öt és fél év, amit a börtönben ültél?

 

– Sok bizony, mert először valóban ennyit ültem, de másodszor 1956 után csuktak be – és azt sem bánom! Mert nemcsak az „előfutára” voltam ’56-nak, hanem szenvedő résztvevője is. 1956. november elején volt a politikai foglyok szövetségének egy gyűlése az Uránia színházban. És ott érdekes módon minket, költőket választott be a politikai bizottság a „politikai foglyok forradalmi bizottságába”; Kecskési Tollas Tibor volt az összekötő a katonasággal és a nemzetőrséggel, Gérecz Attila írta meg a rabok kiáltványát a törvénytelen számonkérés ellen, azért, hogy minden ügyben bíróság járjon el. Tehát azok hazugságok, hogy itt nem tudom, hány embert meggyilkoltak!… voltak atrocitások, de azt sohasem rab követte el! A politikai rab, az tudta, hogy mit jelent rabnak lenni, mit jelent egy kiszolgáltatott emberre puskával rálőni, egy olyan kiszolgáltatott emberre, akinél nincs fegyver. Csak egyszerűen fölvonul… Ezt mi mélyen elítéltük: ki is adtunk egy kiáltványt, de sajnos, akkor már nagyon közel voltak az oroszok, mert ugye november 1-jén volt a mi találkozónk az Urániában – egyébként Gyöngyössy Imre, szintén költő, aki később filmrendező lett, még ő is ott volt –, és rengetegen gyűltünk össze akkor. Rám most is úgy hat, mint hogyha ott lennék.

 

– Kanyarodjunk vissza a költészethez; örömmel hallanánk egy ’56-ról szóló versedet!

 

– Majdnem megölték az irodalmat ez alatt a negyven év alatt. Mert annyi hazugság, annyi sötétség… amikor a gyilkosok mondták meg, hogy ki a gyilkos… Hát nyilvánvaló, ez az a bizonyos „Krisztus és Barabbás” esete, ami persze hogy azzal végződik, hogy „Barabbást engedd szabadon!”. Persze nem hasonlíthatom magunkat Krisztushoz. De ez a rendszer azt, aki becsülettel kiállt, és nem volt hajlandó fejet hajtani neki, igyekezett befeketíteni. És ilyen szempontból a Rákosi-rendszer egyértelműbb volt, mint a Kádáré! Mert Kádár azt mondta, hogy „aki nincs ellenünk, az velünk van”. Csakhogy Kádár azt is mondta, hogy senkinek nem lesz bántódása ’56 után! Tessék megnézni: nem tudjuk pontosan, hogy háromszáz vagy négyszáz embert akasztottak föl, meg lőttek agyon mindenféle sortüzekben! És sok mindent mondott Kádár, ami egyáltalán nem volt igaz. Rákosi ilyen szempontból, azt kell hogy mondjam, „becsületesebb” ember volt. Azt mondta, hogy „dögöljetek meg, rohadt fasiszták”. Persze rohadt fasisztáról szó sem volt, mert például édesapámtól meg az egész családunktól a „hitleráj” éppoly távol állt, mint amilyen messze álltak Sztalinék! Mi mindig kiszolgáltatottak voltunk, a Donnál lerugdosták a németek – azaz az SS-ek – a magyar sebesülteket, hogy ők mentsék a bőrüket. Ez semmivel sem szimpatikusabb, mint amikor az ávós azt mondta, hogy „belelépek a pofájába, és úgy pörögnek ki a fogai”. Nem ijesztgetni akarom a múlttal a mai ifjúságot, de hát ez volt. És ennek a tanúi és az áldozatai mi voltunk. Ugyanakkor mégis feltétlenül a megbocsátás szellemét hirdettük! Soha nem volt az, hogy ha én kikerülök, akkor megbosszulom, és ezt meg azt kinyírom! Különben Németh Lászlót kell megint idéznem, mert mondhatnám, szellemi iránytűm az, amit ő írt A minőség forradalmában az értelmiség hivatásáról. Aki valamiféle változás előtt azt mondja, hogy „én majd ezt vagy azt fölakasztatom”, az nem magyar ember! De aki azt mondja, hogy akár így változik, akár úgy változik, akár Hitler, akár Sztálin: „engem mindenképpen fölakasztanak”, ez a magyar ember! És sajnos, ezt a saját bőrünkön tapasztaltuk.

A Magyar litániát valamikor 1990 után írtam, pontosan nem datáltam, de mindenesetre már Antall Józsefék idejében. Ezekre az „antalli időkre” különben szintén egy csomó rágalmat szórnak – ennek a negyede sem igaz.

 

Sokat kérsz, Jézus, nagyon is sokat:

feledni éjszakai vad hánykolódásokat

(egy hónapban két éjjelt börtönben töltök,

és kéthavonként felakasztanak).

Sokat kérsz, Jézus, nagyon is sokat:

hogy megszeressem a hóhérokat,

s imádkozzam ellenségeimért…

Pedig tudom, ez az egyetlen út,

mi megnyithatja a szent kaput

az oltárhoz, hol a szeretet ég,

de befogadni az igaz igét –

hogy magam előtt se legyek hazug –,

tudod, Uram, ez száz szentnek elég!

 

Igaz, ha annyi vagyok, mint ők,

semmi vagyok.

 

Nézem, Krisztus, a tévét:

ez mind élőhalott:

pöszög, dadog,

nem bánt meg semmit,

nem kér bocsánatot.

Hadd kérdjem Tőled:

Én megbocsáthatok?

 

Megbocsáthatok-e

a cvikkeres Nagyért,

a hórihorgas Pálinkás őrnagyért,

Maléterért és Mansfeld Péterért,

a Kossuth téren meggyilkoltakért,

Salgótarjánban meggyilkoltakért,

a háromszázakért és az ötszázakért,

és a ki tudja hogy hány ezrekért;

a Pesti Srácokért s a Pesti Lányokért,

Angyalért és az angyali Géreczért.

 

S a korábbiakért:

Donáthért, Kiss Szalézért

és Apor Vilmosért,

a Recsken holtakért,

a vallatáskor agyonvertekért,

a börtönben égigkínzottakért

és a határon agyonlőttekért.

 

S a későbbiekért:

Bériért, Gáliért,

s ki tudja még kiért,

ki korábban halt, mint rendeltetett,

Uram, itt valaki felfejtette

te szent törvényedet!

 

– Befejezésül kérdezem: mi a költészet szerepe a mai irodalomban és az emberek életében?

 

– Bármilyen furcsán hangzik is, ma, hogy lényegében mindenki azt ír, amit akar, az a feszes tartása a költészetnek elveszett, ami abban az időben volt, amikor – hogy úgy mondjam – üldözték a hazafias költészetet – de nem is jó szó ez a hazafias –: az igaz erényeket kimondó költészetet, és annak a múltnak és költészetnek a folytatását, amelyet Balassi, Zrínyi, Csokonai, Petőfi, Ady képvisel, de akár Babits, Radnóti és Vas István is; tehát ezt a vonalat képviselve azt mondhatom, hogy a költészet helyzete ma nehezebb, mint mikor a versíráshoz „ellenállás” kellett. Amikor valami „ellen” írt az ember! És nem a politikai költészetre gondolok, mert ezt a költészetet a humoristák csinálják. (Például Romhányi óriási formaérzékkel csinált nagyon jópofa és szinte naprakész dolgokat.) De a költészet, az mindig hosszú távú: ahová a költészet céloz, az távol van! Messzebb van, mint Albion, messzebb, mint Byron, messzebb, mint Villon, és még visszamehetünk, egészen Szapphóig, és még vissza, de hogy előre aztán meddig lesz? Mindannyian bízzunk abban, hogy a költészetünk fönnmarad, sőt abban, hogy a magyar nyelv fönnmarad!

 

– Tehát kell a „bajvívás” a költészethez. Én úgy tudom, elsőként kaptad meg a Balassi-kardot!

 

– Igen, ez nekem nagyon jólesett, és teljesen váratlanul jött. Váratlanul, mert olyanok szavaztak, akiket én nem is ismertem! A Nemzeti Színház igazgatója például – azt hiszem, Ablonczy volt akkor, én nem találkoztam vele azelőtt soha. Ez spontán jött, és az volt az érzésem, hogy olyannak ismernek el, aki Balassi szellemének a folytatója, és óriási mázlim volt, hogy engem is Bálintnak hívnak! Ezzel a viccelődéssel hárítottam el a „dicsőséget”, de amikor a következő évben megkapta Döbrentei, majd azután megkapta Nagy Gáspár, megnyugodtam. Mert így, mi hárman… ez már többet jelent!

 

– Balassi Bálinthoz formailag is erősen kötődik költészeted, elég, ha verscímeidre gondolok: Ének felajánlásra, Ének a jó halál öröméről, Az anya éneke, Luca-napi lecke-ének – mind-mind Balassi énekeire emlékeztet, mert az ő költészetében a vers és az ének még együtt volt. Ez is Balassi-szerelem?

 

– Az is… másrészt viszont… egyházi ének is! Idézek például abból, amit Danténál a pokolban szavalnak az ördögök, ez pedig egy középkori himnusz: a Dies irae… „jönnek a pokol zászlai”, de én átváltoztatom az idézetet, és nem a pokol, hanem „Vexilla regis pro Deunt Eterni” – az örökkévalóság zászlai jönnek. Ennek megvan a maga egyházi dallama. Nagyon sokat kaptam az iskolámtól, pedig bevallom, sokszor untam ott ülni a padban. De megismertem ezeket a dolgokat. A Stabat Maternek, az eredeti gregoriánnak oly gyönyörű a dallama! A zene is megihletett, és dallamra is írtam verseket.

 

 

 

Elhangzott a Magyar Rádió Szülőföldem – zengő anyanyelvem című műsorában, 1999. október 22-én.