Farkas Árpád

Erdélyi asszonyok

Az erdélyi asszonyokban török vér van
s némi tatár. Ha csókolnak, legalább százötven év
behódolást kérnek s vért.
Drága Báthory Annák, Bethlen Katák,
honnan hadban elvesző férfiben ennyi élet,
ha már széltörte napraforgószártól is
megrendül, s keres – ezredvégen –
szívzuhatagos költőket százötven éves
kukoricásokban?
Annák, borissza férfiaké,
Tündérkertünk s Kelet minden fűszer-
számával fűtötte konyhátok vérünk;
Zsuzsannák, Katák, Erzsébetek, könnyű
véretek hevíté kandallóit Erdély
rideg kővárainak, tárt szellemóvó szárnyat
elpárolgó melege fölé.
S ontotta méhetek Kárpát-medencébe a magyart!
De most már elég.
Ezeréves vén vagyok, nevemben némi
Árpád-házi kondenzcsíkkal, esengve kérlek,
hagyjatok megpihennem.
Legalább száz esztendőre előre
megtermékenyítettelek benneteket,
szüljetek szorgalmasan,
s neveljétek föl a kis bitangokat!
Ha Nap-korszak jő, hőelszívóakká,
ha jégkorszak, jég hátán is megélhetőekké!
Asszonyaim, erdélyi asszonyok,
cigány szeretők, örök fél-, negyed-
zsidók, örmények, szászok, románok, magyar
utódokat szülő székely-magyar asszonyok,
hódoltam eleget, időtök eljöve!
Hüvelyklábujjamon lyukas a zokni,
lehúzom, kitérdelt nadrágom levetem,
borítsa mezítelenségemet barna, vörös, szőke
vízesészuhatag hajatok, s legyenek áldottak
lassú, kereső útra induló ujjbegyeitek,
míg ezerévek húrjain játszva
örökkévalóvá zendítik a pillanatot.
Asszonyok, drága, Kárpát-medencét benépesítő
erdélyi asszonyok,
a világ öt égtájáról ideér,
borzongat csókotok –
De ezer év, százötven, sőt már ötvenöt év is sok.
Annyi vész után hódítanék még,
de már csak néktek hódolok –

Szívünk szép szerelme

Hevült a nyár már Esztelneken,
mikor én kedves asztalnokom
szólott: egyél, igyál, mert kihűl az elme
e nagy melegben, s szívünk szép szerelme.

S én faltam. Környező hegyek karéját,
szerelmek bensejét és hántott héját
tábortűzön sütöttem tovább, és lángok melege
suttogta: nő még szívem szép szerelme.

Elfogyhatatlanul, mert nő, csak nő,
lángszoknyája támad a forgatagban,
hamu alatti parázsnak is lelke,
szikrát onnan szór szívünk szép szerelme.

Férfit, nőt elveszni annyit láttam
alkalmi szerelmek nagy ájulatában,
hogyha kis patakán átkél, nem is olyan szende,
mégiscsak ő lett szívem szép szerelme.
Mert bordám s bokám is érte törtem,
s azt, mi kissé bennebb dobban,
törni nem hagytam, érti elme:
ő lett a szívem szép szerelme.

Van néki biztos olyan inge,
melybe szívem is beleférne,
ingtépő engedetlen lázban
lüktetnénk együtt a szívdobogásban,
hasogatván magunkról gúnyát, kelmét,
kitakarva szívünk szép szerelmét.