Ferenczes István

József Attila árnya

Talán eltűnik hirtelen
az akácerdőben a vadnyom.
Elpazaroltad, Istenem,
az utat, s nincs hol megmaradnom.

Már himlős gyermektestemben
József Attila árnya sírt,
hontalanul tévelyegtem,
s megástam apámnak a sírt.

Korán vágta belém fokát
a fejsze, melynek nyele veszett,
szerelmes elmúlás dobál,
kit vártam, időnap elesett.

Árvája lettem ostoba
dacból az anyai szónak,
s immár mint gazdátlan szolga
retteghetem a gyóntatómat.

Ifjúságom, a zöld vagyont
beszolgáltattam rendőröknek,
magamat kárral vallatom,
az ágak közt hollók csörögnek…