Gion Nándor

Borsszóró (pepperbox) revolver

Majd mindjárt megmagyarázom, uram. Vagy inkább felolvasom. Egy szakkönyvből másoltam ki erre a cetlire. Tehát: „A »borsszóró« a revolver korai formája: csövei egymás mellett sorakoznak, a torkolatuk a borsszóró lyukaira emlékeztet. Igen népszerű lett 1830 és 1860 között, bár elég megbízhatatlan volt.” Nehezen tudja elképzelni? Értem. Maga nem vizuális típus, ezért lett író, ami igen dicséretes, azt mutatja, hogy még időben rádöbbent önnön fogyatékosságaira. Elmagyarázom hát. Szóval… Bizonyára látott már forgópisztolyt. Magának is van? Annál jobb. Képzeljen el egy fordított forgópisztolyt. Tenyérbe lapuló rendes nyéllel vagy aggyal, ahogyan tetszik, cirkalmas ezüstdíszítéssel, ravasszal az alján és ütőkassal a tetején, a pisztolytár azonban a lövőcső, azaz a lövőcsövek. Érthetőbb lenne, ha lerajzolnám? Igaza van. Én nem vagyok a szavak embere, később majd lerajzolom. Mert jövetelem oka kissé hátrább nyúlik. És azt is elmagyarázom, hogy miért van bepólyálva a fejem.

Valamikor a nyár vége felé öreg vegyészmérnök házigazdám, a Fehérhajú Szabadkőműves levelet kapott a Jerikó Harsonásaitól vagy Gileád Trombitásaitól, nem emlékszem pontosan, szóval valamilyen szektától, a levelet én olvastam fel a meggyöngült látású Vegyészmérnöknek, a kissé zagyva szövegből azt hámoztuk ki, hogy minden épeszű ember tudja, hogy az ezredforduló után szinte elkerülhetetlen a világvége, van azonban egy halvány reménysugár, amiről viszont csak a Harsonások tudnak, jóérzésű embereknek szívesen és önzetlenül elárulják a titkot, és majd hamarosan elküldik képviselőiket az első felmérő beszélgetésre. A Fehérhajú Szabadkőműves megkért, hogy tépjem szét a levelet, amit nyomban megtettem, aztán azonnal megbízott, hogy fessek egy képet Örök élet címmel. Meséltem már magának, hogy az öregúrnak szent meggyőződése, hogy a fénykép és a film feltalálása óta csak fogalmakat érdemes művészi ihletettséggel szabadkézzel megfesteni. Eddig már legalább húsz fogalmat megfestettem utasításai szerint, valamennyit bekereteztettük, a falakra akasztotta, nagy háza van a budai domboldalban, elférnek benne a fogalmak. Tisztességgel megfizeti festményeimet, emellett ingyen szállást ad, szívesen dolgozom neki, örülök, ha dicséri képeimet, még akkor is, ha homályosan látja őket a sokdioptriás szemüvegen keresztül. Kívánalmai azonban mindig kristálytiszták. Az Örök életet nagyméretű vászonra kérte növényekkel, állatokkal, madarakkal és persze emberekkel, valamint egy fehér szárnyú angyallal.

Fejemben mindjárt kezdett megformálódni a festmény, eldöntöttem, hogy lefestek egy cédrust, merthogy Csontváry-rajongó vagyok, annak idején Bácskából az ő nyomdokában mentem el Mosztárba, őt mímeltem, amikor megfestettem a híres hidat, még mielőtt vandál emberek szétrobbantották volna, a cédrusokhoz nem jutottam el, de az Örök élet közepébe beállíthatom, a megrendelő iránti méltányosságból melléfestek egy virágzó akácfát, mert az akácfa a szabadkőművesek fája, mivel mindenütt a világon gyökeret ereszt, az állatok közül a száguldó lovat, az erőteljes medvét, a méltóságteljes szarvasbikát, az ugrani készülő vadmacskát, a madarakból a V alakban szárnyaló darvakat választottam. Az embereken kicsit eltűnődtem, végül úgy határoztam, hogy egy szőrös mellkasú férfit fogok megrajzolni, amint husánggal a kezében éppen kiegyenesíti a derekát, valamint egy hosszú hajú, gyönyörű nőt, vállán hevenyészve átvetett párducbőrrel, ami alig takar el valamit. Az angyalt valahová a darvak fölé képzeltem a fellegek közé.

Kényelmesen hozzáfogtam a munkához, ráérősen és nagy műgonddal dolgoztam, a Fehérhajú Szabadkőműves sohasem sürget, türelmesen kivárja minden festmény elkészültét, bőkezűen fizet, sőt szükség esetén előleget is hajlandó adni. Egy hét vagy talán tíz nap is elmúlt, a cédrust befejeztem, a virágzó akácfa festésénél tartottam, zöld, fehér és barna festékeket kevergettem, amikor becsöngetett a Harsonások képviselője. Maszatos kézzel és hosszú nyelű ecsettel mentem kaput nyitni, a bejáratnál fekete nadrágban, hófehér ingben nagyon fekete hajú, satnya emberke állt, behízelgően mosolygott, megállapította vagy inkább megkérdezte:

– Maga ugyebár nem dr. Rónay Antal, a híres vegyészmérnök?

Mondtam, hogy tényleg nem dr. Rónay Antal vagyok. Tulajdonképpen a fia lennék.

– Dr. Rónay Antalnak nincsenek gyerekei – mondta nyájasan a vékony férfiú.

– A fogadott fia vagyok – mondtam. – Jobban szeret, mint sok szülő az édes gyermekét.

– A mérnök úr vár engem – mondta. – Levelet írtunk neki a hamarosan bekövetkező szörnyűségekről. Én a reményt hozom…

Megpróbált belépni a kapun, elálltam az útját. Dr. Rónay Antal nemcsak azért fogadott be budai villájába, hogy lefestegessem kedvenc fogalmait, hanem azért is, hogy tartsam távol tőle a kellemetlenkedő fickókat, akik mostanság sanda szándékkal elég gyakran behatolnak magányos emberek tágas lakásaiba és házaiba. A bölcs öregúr elővigyázatossága nem indokolatlan, egyszer már megvédtem egy besurranó tolvajtól, eltörtem az illető orrát, kificamítottam a könyökét, azután az utcára tuszkoltam, amiből, mint ön is tudja, később bajom lett, a tolvaj beperelt súlyos testi sértésért, majdnem kiutasítottak anyaországomból, amiért túlléptem a jogos önvédelem határát, de a Fehérhajú Szabadkőműves kapcsolatainak köszönhetően mégis megúsztam a dolgot.

– A mérnök úr nem várja magát – mondtam. – Nem hiszi, hogy közeleg a világvége, telítve van reménységgel.

– Pedig szörnyűséges események közelegnek – mondta a Harsonás vagy Trombitás.

– Énekeljek magának valamit? – kérdeztem.

– Mit…? Miért…?

Egész fejjel alacsonyabb volt, mint én, lehajoltam hozzá, az arcába énekeltem kedvenc soraimat:

Közeleg a világ vége?
Legyen vége!
Nem kár érte!

 

– Ez meg micsoda? – kérdezte némileg zavarodottan.

– Egy csúnya balkáni film refrénje. Fogatlan cigányzenészek éneklik egy füstös kocsmában, megrongált délszláv nyelven. Én fordítottam le magyarra Mosztárban. Csak úgy magamnak. Tudja, hogy hol van Mosztár városa?

– Persze. Albániában.

– Hercegovinában van. Ott tartózkodtam, amikor rommá lőtték. Egy dohos pincében lapultam, képeket festettem vörös festékkel, mert csak vörös festékem maradt, magyarra fordítottam egy szerintem szellemes kocsmai nótát, hallgattam a robbanásokat, és akkor néha tényleg azt hittem, hogy közeleg a világvége. Még magyar öntudatom is felbuzgott bennem. Ezért vagyok itt a békés lankák között, és egyáltalán nem félek az elkövetkezendő szörnyűségektől.

Azt hiszem, a földrajzilag tájékozatlan Trombitás eddigre már kissé őrültnek nézett, de még mindig nem tágított.

– Mindenképpen beszélnem kell a mérnök úrral. Segítséget nyújtunk a nehéz időkben. Pénzzel is kisegíthetjük…

Hosszas magyarázatba kezdett, aminek az volt a lényege, hogy nagyobb menynyiségű készpénzt adnának a mérnök úrnak az utolsó hónapokra, hetekre és napokra, névleges adásvételi szerződést kötnének a házára, a szerződés úgyis érvényét veszítené az összeomlással, a világvége elmaradása esetében pedig újrafogalmaznák.

Meggyőzően érvelt, érezhetően nem először mondta ezt a szöveget, én meg szép lassan két függőleges csíkot rajzoltam fehér ingére a hosszú nyelű ecsettel, azután két vízszintes csíkot is. Ekkor végre visszatért a földre a satnya emberke.

– Mit… mit csinál velem? – dadogta.

– Menjen máshová trombitálni – javasoltam szelíden.

Felháborodott és tiltakozott. Végignéztem a lejtős utcánkon, nem szerettem volna ismét konfliktusba keveredni a magyar rendőrséggel súlyos testi sértés okozása miatt, az utcán senki sem járt, nem volt tehát szemtanú, az ecsetet elhelyeztem az egyik kapuoszlopra, majd pedig megragadtam a felháborodott Harsonás nadrágszíját, felemeltem a földről az egész embert, és az úttestre hajítottam. Néhányszor meghemperedett a lejtőn, hátán széthasadt az inge, de gyorsan talpra ugrott, és zöld csíkos, szakadt ingben csöndesen átkozódva elszaladt. Folytathattam a munkámat.

Az elkövetkező napokban felbukkant néhány nem egészen bizalomgerjesztő figura a ház körül, de nem törődtem velük, már az állatoknál tartottam az Örök élet kompozíciójában, a lovat és a medvét megfestettem, a szarvashoz készülődtem, és egyébként is vendéget vártunk. Kapuvári Zoltán hajóskapitányt az olaszországi Bari kikötővárosból. Házigazdámtól annyit tudtam róla, hogy együtt gyerekeskedtek a Vérmező környékén, osztálytársak voltak az elemiben és a gimnáziumban, később fellazult a szoros kapcsolat, mert Kapuvári Zoltán utálta a kémiát, viszont imádta a tengerészetet, hajóstiszt lett, utazgatott a Dunán, néha a tengereken is, a kapitányságig vitte, a Fehérhajú Szabadkőműves ezalatt megnősült, híres vegyész lett, összekotyvasztott néhány ma már világhíres habarcsot, most is kényelmesen él a jogdíjakból, Kapuvári Zoltán pedig hajózott tovább, a 40-es évek végén disszidált Hollandiába, ahol megbecsülték szakértelmét, holland kereskedelmi hajókon kapitánykodott, többször bejárta a világ tengereit, majd méltányos nyugdíjjal szállt véglegesen partra, Bari kikötővárosban telepedett le, mert a tenger mellett akart pihenni öreg napjaiban, meg aztán Bari viszonylag közel van az Otrantói-szoroshoz, ahol egykor az első világháborúban dicső ütközet zajlott le, és Kapuvári Zoltán ma is mélységesen tiszteli Horthy Miklóst, nyilván ez is közrejátszott abban, hogy annak idején elhagyta szocialista hazáját, aminek következtében hosszú évtizedekre teljesen megszakadt a kapcsolat a két gyerekkori jó barát között, maga a barátság azonban megmaradt, az idők változtával Kapuvári Zoltán levélben bejelentkezett egykori osztálytársánál, és dr. Rónay Antal izgatott örömmel várta.

Már a szarvast és a vadmacskát is megfestettem, mire megjött a hajóskapitány. A reptérről taxival érkezett a ház elé, egy hordárral és két hajókofferrel, amiből arra lehetett következtetni, hogy elég sokáig szándékozik maradni, és pontosan olyan volt, amilyennek a mozgalmas akciófilmek alapján a marcona hajóskapitányokat elképzeljük. Hegyesre nyírt, hosszú ősz szakállal lépett ki a kocsiból, kicsit imbolyogva járt, átölelték egymást a Fehérhajú Szabadkőművessel, megható látvány volt, ahogyan veregették egymás hátát, a szemük könnybe lábadt, a hordár bevitte a házba a két hajókoffert, a taxi elhajtott, vitte a hordárt is, a két elérzékenyült öregembert gyöngéden betereltem a nappaliba, leültek egymással szemben, azonnal felelevenítették ifjúkori emlékeiket, egy üveg konyakot raktam eléjük, és elmentem felvázolni a darvak vonulását.

Jó háromnegyed órányi iszogatás és emlékezés után persze csúnyán összevesztek. Kapuvári Zoltán öblös hangon átkozta a szabadkőműveseket, külön a magyar szabadkőműveseket, akik szerinte az első világháborúban példátlanul aljas módon agitáltak hazájuk és az egész magyarság ellen, az ő aknamunkájuk is nagyon-nagyon közrejátszott abban, hogy Magyarország tenger nélkül maradt, és a magyar tengerészet sorvadásnak indult. A Fehérhajú Szabadkőműves kissé vékonyabb hangon, de azonos hevességgel vitázott, elismerte, hogy néhány magyar páholy tagjai valóban galádul viselkedtek hazájukkal szemben, a többség azonban lojális és önfeláldozó volt, és a szabadkőművesek ma is a hazafiságra és a Bibliára esküsznek, lényegében tehát makulátlan állampolgárok. Kapuvári Zoltán ebben erősen kételkedett.

Délig lármáztak, akkor a közeli vendéglőből hozattam három adag pacalpörköltet a vegyészmérnök számlájára, megebédeltünk, majd borozgattunk, és visszatértünk a csöndes beszélgetésre. Kapuvári hajóskapitány elmondta, hogy könyvet készül írni a magyar tengerészet neves személyiségeiről, rengeteg adatot összegyűjtött már, Budapestre is elsősorban a kiegészítő adatok felkutatása végett jött, és természetesen azért, hogy találkozzon legbensőségesebb gyermekkori barátjával. Később felnyitotta az egyik hajókoffert, és elővette a Borsszórót. Ekkor láttam először ezt a furcsa revolvert, a hajóskapitány figyelmeztetett bennünket, hogy csőre van töltve, ne babráljunk vele, azután elővett egy hőmérőt is a hajóládából, közölte, hogy ő most tengerre száll.

Értetlenül néztünk egymásra a Vegyészmérnökkel, Kapuvári Zoltán azonban elmagyarázta, hogy ő ebéd után tengervízben szokott lepihenni, kapitánykodása idején igazi tengervízben, nyugdíjas korában pedig fürdőkádban megfelelő hőfokú vízben, ezért kell a hőmérő, a revolvert pedig ilyenkor mindig kéznél tartja, mert igazi tengerésztiszt fegyver nélkül nem száll vízre. A revolverről annyit mondott, hogy Pepperbox a neve, egy hamburgi régiségkereskedőtől vásárolta, és azért kedveli, mert formája valamiképpen a hajóágyúkra emlékezteti. Ezután bement a fürdőszobába, vizet engedett a fürdőkádba, a hőmérővel gondosan ellenőrizte a víz melegségét, a Pepperboxot a kád szélére helyezte.

– Már gyerekkorában is hóbortos volt egy kicsit – dünnyögte a Fehérhajú Szabadkőműves. – Egyszer télen befogott öt kóbor kutyát, felhúzatta velük szánkóinkat a Gellérthegy oldalára. Nehezen lehetett megfegyelmezni azokat az elvadult dögöket, de neki sikerült. Gábor fiam, bevinnéd a fürdőszobába a hintaszékemet?

Bevittem a hintaszéket, addigra Kapuvári Zoltán már tengerre szállt, a revolver mellette hevert, a Fehérhajú Szabadkőműves beült a hintaszékbe, rájuk csuktam az ajtót, folytattam a darvak felvázolását, a két régi barát meg továbbra is csöndesen emlékezett vagy hevesen veszekedett. Az elkövetkező napokban is.

Kapuvári hajóskapitány reggelenként eljárt a könyvtárakba és irattárakba, jegyzetelt a magyar tengerészetről, ebéd után vízre szállt, elvitatkozott a Fehérhajú Szabadkőművessel, aki hintaszékben ringott a kád mellett, a hajóskapitány néha az én festegetőtevékenységemet is megszemlélte, eközben sokat mesélt a magyar tengerészet neves embereiről. Mondhatom, hogy eléggé tájékozott lettem ebben a témában. Legtöbbet természetesen Horthy Miklósról hallottam, aki ma is Kapuvári Zoltán példaképe, tervezett könyvében majd letörli azt a sok mocskot, amit a megijesztett szolgalelkű történészek a flottaparancsnokra szórtak, de tudom például azt is, hogy Gyújtó Károly volt a XIX. század elejének leghíresebb magyar származású révtengernagya, dr. Gáspár Ferenc tengerészeti irodalmunk megteremtője, Gaál Jenő a „Duna flottilla” első parancsnoka, László Elemér pedig a Monarchia legmagyarabb és legelegánsabb tisztje volt, aki Ferenc Ferdinánd trónörökös szigorú parancsa ellenére is magyarul beszélt a tengerészekkel, sőt Erzsébet királynéval is, akit a „Greif” tengernagyi jachton Madeirára szállított.

Szóval sok mindenről informálódtam a tengerészet területén, közben befejeztem a festményt, az angyal megjelent a darvak fölött, a nőalak bájos párducbőrben, a szőrös mellű férfiú husánggal a kezében kiegyenesítette derekát.

A két öregúr alaposan szemrevételezte a képet, mindkettőjüknek tetszett, a Fehérhajú Szabadkőműves mindjárt kifizetett, és megkért, hogy kereteztessem be a festményt. Összegöngyöltem a vásznat, mentem a képkeretezőhöz. Az utcán megint felfigyeltem egy oktalanul ténfergő alakra, de sajnos nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Elvillamosoztam a XIII. kerületbe Burány Gézához, aki szerintem a legjobb képkeretező a világon, igaz, hogy lassan dolgozik, de mindent megcsinál, amit fából, fémből vagy műanyagból meg lehet csinálni, cifrázva vagy cifrázatlanul. Az Örök élethez cifrázatlan fakeretben állapodtunk meg, azután hazafelé már lassítottam, útközben megettem egy hamburgert, a szintetikusan ízetlen bio-egészséges amerikai étel fogyasztása közben visszaidéztem a Mosztárban elfogyasztott nagyon ízletes és hagymaszagú razsnyicsás lepényeket, az egész Balkánból csak ez gerjeszt bennem időnként nosztalgiát, azután betértem még három sörözőbe, és megittam három korsó sört, hogy lazítsak a befejezett munka után. Addigra a hajóskapitány tengerre szállt, a vegyészmérnök hintaszékében ringatózott, és barátian veszekedtek. Az igazat megvallva kissé kábán érkeztem haza, a szokásosnál kissé hosszabban kotorásztam a bejárati ajtónál, a nappali szobába lépve azonban egyből kitisztult a fejem. A vékonydongájú Trombitás vigyorgott rám, és mellette egy szőrös mellű, atlétatrikós, erőteljes férfi állt, husánggal a kezében, mintha éppen az én festményemről lépett volna le. Ettől még nem ijedtem meg, de működni kezdtek mosztári reflexeim. Aki sokszor volt életveszélyben, érzékenyebbé válik, mint a nyugalmas hétköznapok emberei. A tarkómban éreztem, hogy mögöttem is áll valaki, ösztönösen félrekaptam a fejem, amikor lesújtott a másik husáng. Nem talált telibe, csak a fejbőröm mállott szét a fülem mellett, megtántorodtam, teátrálisan kaszáltam a lábaimmal a levegőben, és nagyon céltudatosan lerogytam a heverőre. Ilyenkor nem ajánlatos a földre feküdni, mert a husánggal járó agresszív legények hajlamosak megrugdosni, sőt megtaposni a földön heverő embert. Behunyt szemmel nyúltam el az ágyon, éreztem, hogy vér csorog az arcomon, csúnya látványt nyújthattam, mert ilyen beszéd zajlott fölöttem:

– Meghalt?

– Nem. Csak elájult.

– Hagyjuk a fenébe! Keressük meg a két vén hülyét, és írassuk alá a papírt.

Hárman voltak, elmentek anélkül, hogy belém rúgtak volna, és csakhamar a fürdőszoba ajtaján dörömböltek. A hajóskapitány hangját hallottam.

– Te vagy az, Gábor fiam?!

– Persze hogy én vagyok – mondta egy érdes hang. – Nyissa ki az ajtót.

Rövid csend következett, a hajóskapitány gyanút foghatott, mert megkérdezte:

– Emlékszel még Kászon-jakabfalvi László Elemérre?

– Miféle Jakabfalvi Elemér?! – üvöltötte egy ingerült hang. – Nyisd ki ezt a rohadt ajtót, te vén marha!

Ekkor eldördült egy lövés, fájdalmas kiáltás hallatszott, majd még két lövés és újabb jajkiáltás.

Felugrottam, kitöröltem szememből a vért, a lármázás felé indultam, a cingár Trombitás nekem szaladt, a kijárat felé tartott, elkaptam a torkát, ismét felemeltem, mint egykoron az utcán, és a falhoz kentem. Összeomlott, én meg elmentem körülnézni a fürdőszoba tájékán. A kilyuggatott ajtó előtt két atlétatrikós, robusztus férfi görnyedezett, az egyik a combját, másik a hasát fogta, a kezük olyan volt, mintha piros festékbe mártották volna, a husángok, talán baseballütők, a padlón hevertek. Kicsit megvigasztalódtam, hogy nemcsak én vérzek a tágas budai villában, a dorongokat félrerugdostam, és bekiabáltam a fürdőszobába.

– Kászon-jakabfalvi László Elemér haditengerészetünk legmagyarabb és legelegánsabb tisztje volt! Erzsébet királynéval is magyarul beszélt a „Greifen”.

A Fehérhajú Szabadkőműves kinyitotta az ajtót, döbbenten érdeklődött, hogy mi történik tulajdonképpen.

– Úgy látszik, hogy a lakásmaffiának nevezett érdekcsoport felfigyelt a házára – mondtam. – Ajánlom, hogy hívja ki a rendőrséget.

Nem volt éppen szerencsés javaslat, komolyan tartottam attól, hogy ismét összeütközésbe kerülök a magyar rendőrséggel, ismét megvádolnak, pontosabban: meggyanúsítanak súlyos testi sértés okozásával, ami veszélyes következményekkel, akár kiutasítással is járhat, de közben felocsúdott a cingár Harsonás, és megmentette a helyzetet.

– Ne hívják a rendőrséget – mondta könyörögve. – Mindjárt elmegyünk…

– Többé ne zavarogjanak errefelé – parancsoltam katonásan.

– Nem fogunk zavarogni – ígérte a Harsonás, és kivezette a házból a két meglőtt, görnyedező verőlegényét. Vérnyomok maradtak utánuk, és két husáng.

Benéztem a fürdőszobába. Kapuvári Zoltán hajóskapitány töprengve és szakállasan ült a fürdőkádban, a revolvert piszkálgatta, és bosszúsan azt mondta:

– A harmadik lövés után bedöglött a Borsszóró. Az isten verje meg! Becsapott az a hamburgi régiségkereskedő. Biztosan zsidó szabadkőműves a gazember.

– Ebben egyáltalán nem lehetsz biztos – tiltakozott dr. Rónay Antal vegyészmérnök, és máris belekezdtek az újabb veszekedésbe.

Lemostam és tükör előtt befásliztam a fejemet, azután egy szakkönyvben elolvastam mindent a Borsszóró (Pepperbox) nevű kézifegyverről.

Rajzoljam már le végre? Rendben van, lerajzolom. Tessék. Olyan, mint egy fordított forgópisztoly. Hajóágyúnak is nézheti valaki. Maguk, írók időnként meglepően nehéz felfogásúak. De hadd mondjam végig, amit elkezdtem. Másnapra takarítóasszonyt hívtunk, aki felcsutakolta a vérfoltokat, mi pedig megbeszéltük a történteket, azután a Fehérhajú Szabadkőműves megbízott, hogy fessek egy képet Magyar Tengerészet címmel. Csakhogy ezúttal meglehetősen bizonytalan utasításokat kaptam. Kék tengert és fehér hajókat kívánt. Ez minden…

Valójában ezért jöttem el, uram… Magának mindig akadnak okos ötletei.

Hogyan? Fessem le a Borsszórót barnán és ezüstösen a kék tenger és a habokból kiemelkedő fehér vitorlák fölé? Értem. A vitorlák akár süllyedő, akár a mélységből kiemelkedő hajót is sugalmazhatnak. Igen. Ezt könnyen meg tudom csinálni. Esetleg néhány kecsesen röpködő sirályt is odarajzolnék a háttérbe… Tökéletesen megfelel. A két öregembernek tetszeni fog. Köszönöm a segítségét, uram. Egyáltalán nem gondoltam komolyan azt, amit az írók nehéz felfogásáról mondtam.