Gömöri György

Újrakezdés a második világháború utáni
magyar költészetben

A főnixről szóló mese az emberiség egyik nagyon régi és nagyon szép mítosza. Mélyén egy paradoxon lappang: a mindent elemésztő tűzben elpusztuló, majd hamvaiból új életre kelő madár története, ami talán arra az ősi tudásra megy vissza, hogy hajdan földünk is egy ilyen tűzkohóban született. Ami magát a teremtést illeti, az eredetmondák többsége azt a vízzel kapcsolja össze, hisz minden élő lételeme a víz, abból származik minden szerves lény, a csúszómászók csakúgy, mint a madarak. Csakhogy a főnix nem is annyira a teremtést, mint az újjászületést jelképezi; azt, hogy bár a testben való feltámadás a Végítélet nehezen elképzelhető ígéretei közé tartozik, egy társadalom széteshet, elpusztulhat, majd fel is támadhat, újjá is születhet, akár a főnixmadár.

Különösen ha háború okozta pusztulását, illetve készített tabula rasát egy remélt megújuláshoz. Ezért előadásomat egy ilyen tüzes képpel kell kezdenem. Megalkotója Illyés Gyula, aki Budapest ostromát a fővárosban bujkálva élte át:

 

Láttam Buda égését
az izzó koszorút
egy nép fején, nép, népség
hulltát, a háborút

 

Függetlenül attól, hogy milyen mondandót készítenek elő az apokaliptikus képek (ti. hogy még a rettenetes valóság is természetesnek hat, hiszen létezik, a negyedik versszakban bizonyos szakralizálással találkozunk: „Nyíltak a gránátok gyors / mózesi bokrai, / próbált az isten, vagy sors / valamit mondani”.1 Ahogy Jahvé kinyilatkoztatja törvényeit az égő csipkebokorban, úgy közli a sors az új törvényt a háború veszteseivel. Vagy ha még nem is az új törvényt, „valamit” közöl, s ez bizonyára az emberek közötti addigi viselkedési szabályok felmondása. (Jóllehet ezeket már részben érvénytelenítette maga a háború.) Ami persze percig sem vitás, az magának az időpontnak a jelentősége. Itt mindjárt Szabó Zoltánt idézném, aki szerint 1945 „páratlanul jelentős esztendő volt Magyarországon”, amikor is az emberek sorsát nem a társas lét szabályai döntötték el, hanem saját jellemük, hibáik és erényeik. Ilyenkor az emberek, mondja Szabó, „önmagukat mutatják”.2 S hogy jelezze, nincsen új a nap alatt, Szabó Zoltán Chateaubriand-t idézi, aki így látta a párizsiakat a Bastille lerombolása utáni napokban: „Vakációzva sétál az utcákon az emberi nem, túladott pedagógusain, egy pillanatra visszatért saját, természetes állapotába…”3

Nálunk persze nem volt a franciához hasonlítható forradalom, még a varsóihoz hasonlítható felkelés sem, ám nem egészen jogosult csupán Magyarország „orosz megszállásáról” beszélni, hiszen az országot már korábban, 1944. március 19-én megszállták a német csapatok. Ezek kiverése nélkül nem beszélhetünk a magyar államiság helyreállításáról. Egy éven át Magyarország gyakorlatilag a Harmadik Birodalom protektorátusaként működött, jóllehet a hatalmat 1944 októberéig névleg még Horthy Miklós gyakorolta. Gondolom, senki sem vitatja, hogy a Wehrmachttól való megszabadulásunkat a Szovjetunió fegyveres erőinek köszönhetjük. Az viszont, hogy az utóbbiaktól még negyvenöt évig nem sikerült megszabadulnunk, részben a Hitler legyőzése utáni nemzetközi helyzetnek, részben a nyugati hatalmak aggályainak és defenzív magatartásának tudható be. A „felszabadulás” kifejezés egyébként igazából csak a „fordulat éve” után lett intézményesítve, 1945-ben még a demokrácia igazi hívei is csak fenntartásokkal használták. Hadd idézzem Bibó Istvánt, aki A magyar demokrácia válsága című kitűnő tanulmányában, amit a Valóság közölt utolsó, 1945-ös számában, így fogalmazott: „Magyarország számára életkérdés, hogy a régi világ összeomlása felszabadulás maradjon, illetve felszabadulás legyen.”4 Ezután Bibó rámutat arra, hogy ez csak akkor lehetséges, ha a magyar demokratikus fejlődés feledtetni tudja a „háborúvesztés élményét”, s hogy a kommunista párt politikája nem ezt segíti elő. Igen sok budapesti (és itt nem Bibót idézem, hanem saját emlékeimet, meg részben Márait) évekig úgy utalt az 1945-ös évre, hogy „az ostrom utáni időben”, ami abból a szempontból provinciális megnevezés volt, hogy az ország többi részére értelemszerűen nem vonatkozhatott.

Egyébként igen, Márai Sándor volt az, aki fontos változtatást javasolt a Föld… föld… lapjain: a fel- helyett beszéljünk inkább megszabadulásról. Hiszen a németektől valóban sikerült megszabadulnunk; más kérdés, hogy nyakunkra ültek a szabadítók, és lett belőlük „hazánk területén ideiglenesen állomásozó” szovjet csapatok. (Ehhez csak azt tenném hozzá kissé rezignáltan, hogy a történelemben kevés dolog van, ami annyira tartós lenne, mint az ideiglenesség.) Nekem rokonszenves a „megszabadulás” kifejezés, bár tudom, Szabó Zoltán némileg tudományosabb meghatározást javasol, ami magában foglalja az eseménysort, vagyis: a németek kiűzését, a koalíciós kormány megalakulását, a földreformot és az első szabad választásokat, amelyek egy nem kommunista párt győzelmét hozták – mindez része a korszakváltás folyamatának.5 De az alábbiakban a terminológia pontosításánál érdekesebbnek tartom, és azt igyekszem feltárni, hogyan és milyen reményekkel vállalta 1945–46-ban az újrakezdést a magyar irodalom legérzékenyebb ága, a magyar líra.

Az újrakezdés költészetét, ami formailag, a költői technika szempontjából nem hozott nagy változást, többféle stratégiával lehet megközelíteni. Ezek közül a legkínálkozóbb a politikai álláspont hangsúlyozása; ezt választottam egyébként első, még a hatvanas évek közepén megjelent, angol nyelvű könyvemben.6 Ma már úgy látom, ez önmagában kevés: az egyén pszichológiája és sajátos körülményei kihatnak világnézetére, nemegyszer jelentősen módosítják politikai állásfoglalását. Szinte mindenki sorsfordulóként éli meg a háború végét, de vannak, akik hallgatnak, illetve nem sietnek üdvözölni az „új idők hajnalát”. Mint például Szabó Lőrinc, akinek Összegyűjtött verseiben mindössze hármat ha találtam, amely reflektál 1945-re, jóllehet ugyanerről az időszakról fennmaradtak részletes naplójegyzetei (Napló, levelek, cikkek, Budapest, 1974). Ezekből tudjuk nemcsak azt, hogy sok támadás érte korábbi magatartása miatt, de azt is, hogy meghurcoltatása egy igazolóbizottsági „dorgálással” ért véget, amit nem annyira versei váltottak ki (hiszen az 1928-as Vezér tendenciózus újraközléséről valóban nem tehetett), mint németországi riportjai és lelkes élménybeszámolói. Tiszta sor: Szabó Lőrincnek (aki nietzscheánus alapon nagyon sokáig hitt a „felsőbbrendűnek” képzelt németek győzelmében) a háború vége csak annyiban jelentett megkönnyebbülést, hogy most már nem vihették el katonának. A korszakváltás kezdetét Szabó Lőrinc budai villájában érte meg, méghozzá elég szerencsésen, mint ezt A börtönből című verse mutatja: egy Temirkul Umetoli nevű versíró kirgiz tiszt jelent meg nála, akinek imponált a magyar „kolléga”, ezért megmentette a költő könyvtárát, s családtagjainak biztonságáról is gondoskodott, majd elhozta orosz barátait, akikkel irodalomról beszélgettek. Ami a Különbéke szerzőjét azonnali váltásra késztette; erről így vall:

 

három barát: a ti kedvetekért
vettem elő Puskint és Tyutcsevet
és Lermontovot, népetek szivét
a szivemmel keresve rajtuk át!7

 

Mindez még 1944 karácsonyán és (gondolom) Budapest ostromának idején történt, amikor Szabó Lőrinc még nem sejtette, hamarosan „mennyi rémület… mennyi rágalom és tévedés” szorítja majd „iszonyú markába”!8 Ezeket a későbbi élményeket természetesen beleszövi az 1945 nyarán írt Tücsökzenébe, amit tekinthetünk akár verses testamentumának is. A ciklus 324. számú darabja megint Temirkul Umetoliról szól, A börtönből elejének egy variánsa; ami pedig magát az újrakezdést illeti, azt a 330. és 331. számú darabok rögzítik. Idézzük közülük az elsőt:

 

Töröld könnyed, gyűrd le fájdalmadat,
te nem azért vagy, hogy odaragadj
ügyhöz, múlthoz, amely nem a tiéd,
és dac poshasszon és keserüség.
................ nézd a rétet, a
nagy fényt, a Feltámadást!… tavasza
jött újra a földednek: nézd, a nép
dolgozik, szépűl város és vidék…9

 

Ez a vers, ha úgy tetszik, önkritika; a költőnek nem is a rendszerváltozás fáj, hanem az utána kapott „ütlegek”. Szabó Lőrinc, mint naplójából kitűnik, magát apolitikus költőnek tartja, s alig érti, miért volt magatartása ellenszenves sokak szemében. Igaz, próbált egyet-mást tenni faji alapon üldözött barátai, írótársai (Kardos László, Zelk Zoltán) érdekében, viszont eléggé cinikusnak hangzik az a tanács, amit Sárközi Györgynek, a Válasz szerkesztőjének adott 1944-ben: „én a te helyedben öngyilkos lennék”. Tehát nem annyira mint költő, hanem mint ember s mint a keresztény-humanista európai hagyomány letéteményese bukott meg. Rajongását a német kultúráért továbbra is megtartotta, de ha a „váltás” nála azt jelentette, hogy többet fog fordítani oroszból, mint németből, ezt különösebben nem bánta – megkötötte újabb különbékéjét az új rendszerrel, az új Birodalommal.

Ami feltűnő az 1945 utáni (de ugyancsak az azt megelőző időszak) magyar költészetében, az a színvonalas „jobboldali” költészet teljes hiánya. Nemcsak hogy Ezra Poundunk nem volt, de még olyan, a nemzetiszocialista eszmékkel rokonszenvező költőnk sem, mint mondjuk Ernst Jünger. Erdélyi Józsefet 1947-ben faji uszítás miatt elítélték, de feltehetjük a kérdést, mennyire volt a hajdani vöröskatona és megrögzött fajgyűlölő Erdélyi „jobboldali” a szó „konzervatív” értelmében. Vas István önéletírásában megjegyzi, nem hiszi, hogy ekkor (még az Anschluss előtt vagyunk) „a kormányképes szélsőjobboldal elégedetten olvasta volna” Erdélyi József elvakultan vádaskodó „vérvád-versét”.10 Nem tudjuk, írt-e valamit egyáltalán 1945 és 1947 között Erdélyi; későbbi bűnbánata és visszatérése sem jelentett minőségi változást a magyar lírában. Ma úgy tetszik, fellépése pusztán irodalomtörténeti adalék, költői teljesítménye az idők során súlyosan leértékelődött.

De hogyan fogadta az irodalmi baloldal a háború végét, kiszabadulásunkat a németek szorításából? Egy 1982-ben kiadott kézikönyv szerint nemcsak a baloldal, hanem az egész magyar Parnasszus „őszinte lelkesedéssel”.11 Ezt a sommás megállapítást mindenképpen árnyalnunk kell. A „felszabadulásról” a leglelkesebb verseket ugyanis általában jó pár évvel később írták. Míg kétségtelen, hogy számos magyar költőnek a háború befejezése valóban fizikai és lelki felszabadulást is jelentett, 1945–46-ban még a baloldal költői is mintha hasadtak lennének lelkileg. Nehéz elfelejteniük a független Magyarország összeomlását, az eltehetetlenülő Horthy-kormányzat nyilas rémuralommá züllését, az ország erkölcsi mélypontra süllyedését (amit egyébként Bibó is konstatál). Továbbá az is zavaró körülmény, hogy a demokratikus forradalmat (amennyiben a földosztás forradalmi ténynek minősíthető) idegen fegyverek győzelme tette lehetővé. Ezért még a szavatoltan baloldali Kassák Lajos is, akinek sok baja volt a Horthy-rendszerrel, csak módjával lelkesedik. Első negyvenötös versei szinte mind halottsiratók: ilyen a (gondolom, nem magyar partizánokat elsirató) Partizánok, a Meditáció vagy az Ostrom után (ami viszont alighanem a Buda ostromában elesett magyar katonák elsiratása), de ilyen a Pesti lovak 1945 tavaszán is, amelyik a romok között csoszogó öreg, vak lovakat gyászolja – letaglóztatásuk előtt.12 Mindamellett Kassák azért reménykedik, egyik szép versében így vall: „névtelenül bolyongok Pest romjai közt / s nincs akit a nevén szólíthatnék”; a folytatás már kevésbé pesszimista: „a szabadság kürtjei szólnak / hallgasd csak, a te szíved húrjai zengenek újból / a múlt árnyéka, íme, ketté hasad / s a reménység fáklyái világítanak”13 (Széthulló fájdalom). Kassák úgy gondolja, a „feltámadás” esélyt ad arra, hogy „kiegyenesítsük megroppant gerincünket”, és megadja a költőnek is azt, hogy „újra énekelhet álmairól”. Ezek alighanem a szocialista társadalomról szőtt álmok, amelyeket Kassák nem részletez, csupán kijelenti: „Költő, harcos katona és serény munkás vagyok egy személyben / aki nem tartozik senkinek”.14 Tiszta beszéd: senkinek és alighanem senkihez sem tartozik a Munka egykori szerkesztője, akit a kommunisták árulónak tartottak, a szociáldemokraták pedig túl individualistának; Kassák, mint tudjuk, mindvégig megőrizte függetlenségét, még sokévi hallgatás árán is.

Kassák mellett Benjámin László volt még az a költő, aki kezdettől fogva a munkásosztály nevében kívánt szólni, s akinek a háború vége „papírforma szerint” kettős felszabadulást hozott: a háború idején Benjámin munkaszolgálatos volt, és elkeseredett, kiábrándult hangú verseket írt. Bizonyos értelemben a József Attila-féle poétikát folytatja, de az a költő, aki Magyarországnak a háborúba való belépése előtt még így írt: „Ó, költők, társaim, kik büntetésre még jók / vagyunk és némulásra – hát némán elveszünk? / Barátaim, legyünk szabadságharcra méltók! / Akkor leszünk talán, úgy is, ha nem leszünk”15 – pár évvel később már kénytelen bevallani: „Ó, mennyi szorongással, mennyi lázzal / vádoltam magam komisz árulással, / míg rájöttem: népem árult el engem!”16 Az utóbbi kitétel magyarázatra szorul: Benjámin felismerte, hogy egyrészt a Horthy-féle illuzórikus „országgyarapítás” 1938 és 1941 között, másrészt a háborús konjunktúra, amely a munkásosztály egy részét elámította, vagy éppenséggel a fasizmus támogatói közé sorozta, olyan helyzetet teremtett, amikor nemhogy szabadságharcról, de még tömeges ellenállásról sem lehetett beszélni Magyarországon. S mivel Benjáminnak a forradalmas osztály mítoszán és a saját, egyre elszigeteltebbnek látszó antifasizmusán kívül egyedül az 1945-ös külvárosi valóság képei maradnak, ahol is a háborúvesztés és az éhezés élménye a domináns, érthető elkeseredése, ami legtisztábban a Három kétely kapujában című hosszú versben manifesztálódik. Ebben a versben Benjámin a franciákkal és az oroszokkal hasonlítja össze a háború előtti, illetve alatti magyar magatartást. Mivel ez történelmi távlatban történik, a franciák mint a Bastille lerombolói, az oroszok pedig mint az „új világ betonalapjainak” szenvedve lerakói jelennek meg, hogy utána ezt a nem egészen légből kapott vádat olvassuk: „A magyarok csendben tűrték az ostort, / mosolygó szájra lépett a szeges / bakancs, a lakkcsizma, ha jutott mellé / egy darab kenyér, egy tányér leves.”17 Innen a vers átvált a 45-ös budapesti munkásnegyedek hangulatának ábrázolására, ahol az asszonyok „rikácsolón a szabadságot szidják, / sort állva az üres boltok előtt”. Benjámin ettől rendül meg, s teszi fel a szónoki kérdést:

 

Ez hát a néma nép, amely hogy egyszer
száját nyithatja most, mocskot okád,
mint a beteg, ki orvosát lehányja.
Ezek szavait mondanád tovább?18

 

A személyes felszabadulásélményt tehát a népben való csalódás élménye ellenpontozza, s eléggé megkeseríti; Benjámin, aki eddig magát a munkásosztály szószólójának tartotta, s nem adta fel szocializmusideálját, hirtelen teljesen magányosnak érzi magát: „Nem ismer meg többé, akiben hittél / és nem hiszed már, hogy lelkéig érsz”.19 Innen a keserű következtetés: „Magyar költő vagy, tanuld meg a leckét: / Itt meg kell halni, hogy szeressenek”.20 S bár később, 1948 után a Tavasz Magyarországon lelkes soraiban Benjámin László újra „szívébe zárja” a népet, így, utólag visszanézve azok a versei tűnnek hitelesebbnek, amelyeket akkor írt, amikor még nem a Párt hullámai röpítették előre, hanem saját egyszemélyes csónakján evezett, némileg az árral szemben.

De sem Kassák, sem Benjámin csalódása nem bizonyult olyan tartósnak, mint azé a fiatalemberé, aki 1945. december elején egy vadromantikus címmel ellátott vékony verseskötetet jelentetett meg a Vajna és Bokor Kiadónál. A könyvecske címe Ragyogó szívvel, remete daccal volt, szerzője pedig – no, kicsoda? találgassunk? szabad a gazda? – Határ Győző. Mint megírja dialogizált önéletrajzának második kötetében, már harmadik prózai kötetére mondta ki a demokratikus hivatal az obstatot, amikor a szerzőnek eszébe jutott, hogyan szabadulhatna a „nem-engedélyezés” gyűrűjéből – beadott egy olyan verseskötetet, amelybe saját bevallása szerint felvett jó néhány „szélbaloldali, gyújtó hangú darabot” is,21 amelyet korábban írt, csak azért, hogy elmondhassa: „ragyogó szívvel, remete daccal / harcoljatok a pártkukaccal!”22 Mármost ez 1945-ben aligha lehetett olyan bátor tett, mint lett volna, mondjuk, négy évvel később, hiszen megszabadulásunk első évében még számos párt létezett, s így nem kellett mindent arra az egyre érteni… De nem telt bele egy hónap, és a háború alatt valóban szélsőbaloldalinak tartott és börtönviselt Határ teljesen kiábrándult az új közigazgatásból, összeszedte kötetének megmaradt példányait, és három napon keresztül égette őket műteremlakásában.23 Vesztére még mindig maradtak példányok az ominózus műből, egyet például Lakatos István őrzött meg s ajándékozott vissza Határnak sok-sok évvel később. Ami azt illeti, volt egy példánya az OSZK-nak is, nekem még a kezemben volt a hetvenes évek elején, de azóta eltűnt (ellopták? bűnjelként lefoglalták? egy igényes gyűjtő birtokába került?); voltak benne remekbe szabott preszocreál versezetek, én csak az egyiknek a refrénjére emlékszem: „Elvtársaim, adjátok meg a választ, / szabadítsátok föl Rosztovot!” Ezt a verset bizony H. Gy. a Krasznaja Armija keretében harcoló elvtársaihoz címezte, ami nem nagy baj, írt ilyet Zelk Zoltán is, igaz, az ő verse valamivel későbbi (Egy vöröskatona sírjánál), s abban már a végső háborús győzelmet ünnepli. De visszatérve Határra, ő éppen a már „elpártosodott” Zelknek ajánlja 1946-os Írói baloldal című versét, amiből kiderül, hogy a kommunista ideológia mannája helyett szívesebben kóstolgatja az anarchizmus pirított máját, s hogy a független baloldali szerepének vállalásához jó adag mazochizmus kívántatik, mert – úgymond – „ha szánkkal hozzátartozunk / fejünket nem motozzák / – mi szélmalmokkal harcolunk / de végzetünk az ország”24. Vagy hogy kicsit másként fogalmazzunk: 1946-ra Határnak elege lett a politikából, ettől kezdve „határokon felüli íróként” óhajt érvényesülni.

Budapest ostromát a legrészletesebben és – tegyük hozzá – legérzékletesebben a fiatal Lakatos István írta le A pokol tornácán című húszrészes, hexameteres költeményében, amelybe a vége felé még egy bizarr, középkori mintákra emlékeztető haláltáncot is beleszőtt.25 Magát a korszakváltás élményét mégis az a két költő ábrázolta leghitelesebben, aki egész ciklust, költői naplót szentelt az eseményeknek. Vas István Márciustól márciusig című ciklusára, illetve Illyés Gyula (külön kötetben is megjelent) Egy évére gondolok; mindketten mint üldözöttek élik át ezt az évet, szemlélik és kommentálják ezt a meglehetősen visszataszító „végjátékot”. Vast inkább származása, Illyést politikai szerepe miatt üldözik; Vas az egész évet Budán és Pesten tölti, Illyés előbb a Dunántúlon bujkál, s csak később költözik Budára. Bár az 1944-es év legnagyobb magyar költői teljesítményének még negyvenöt év távlatából is Radnóti Miklós életművének kiteljesedése látszik, a Sem emlék, sem varázslat költője nem érhette meg a háború végét, nem tehette lábát a még képlékeny s ingatag valóság talajára. Vas és Illyés igen; ezért különösen érdekes, hogyan látták a régi válaszfalakat szétrobbantó történelmet, benne saját szerepüket, illetve a magyarság helyzetét.

Vas esete nem volt tipikus a szó osztály- vagy rétegértelmében. Első felesége, Eti, Kassák nevelt lánya meghalt már 1939-ben, de Vas, aki még a magyarországi zsidótörvények bevezetése előtt katolizált, mint ún. „árja párja” huzamosabb ideig kivételezett lett. Munkaszolgálatra behívták ugyan, de hamarosan elbocsátották, s 1944 nyarán így jellemzi a helyzetet: „A kávéházban egyedül merengek / A többiek vagy bujdosásba mentek / Vagy hurcolja őket a hadigép”.26 Vas számára nem kétséges, hogy kivételezettsége ideiglenes, de ez az állapot 1944 októberéig, sőt még Szálasi hatalomátvétele után is tart egy darabig: keresztény barátnője (későbbi felesége), Marika, majd a legvégén Ottlik Géza bújtatja. Ez a „köztes” helyzet kettős szemléletet indukál: Vas nemcsak az üldözött kisebbséggel, hanem az üldöző vagy nagy részben közömbös többséggel is szolidáris, legalábbis ezt olvasom ki a Júliusi jegyzetek zárósoraiból: „Képzeletem mindent megízlel, eszem mindent megért, / És rettegek a gyilkostól és rettegek a gyilkosért.”27 Ez a kettősség még a November című versben is benne van, ahol a nyilasok az újlaki téglagyárba hajtják a deportálandókat, és Vas a saját anyját is ott látja a menetben. Egy bámészkodó nő mondja a fiának: „Nini, a zsidókat hajtják ott!” – mire Vas elképzeli, hogy nemsokára ugyanez az asszony „majd így szól gyermekéhez: – „Nini, hajtják a nyilasokat!” – és ezekkel a szavakkal folytatja: „Elgondoltam azt is / lehet, hogy még tíz-húsz évig elélek / És a magyarrá ítéltetés / Életfogytiglan tart.”28 Ezek után a vers befejezésének éles kontrasztja sokáig benne marad az olvasó emlékezetében: Vas tudja, hogy idős édesanyja ott ül az újlaki téglagyár udvarán szakadó esőben, ő pedig tehetetlen, de ez nem rontja el az étvágyát: „Fűtöttek. Ittam-ettem. / Vörösbort, húst. Marika sírt helyettem.”29

Vasnak – érdekes módon – nincs sok bizalma a jövőben. Legalábbis A béke elé című (1944 nyarán írt) verse nem sugall optimizmust. Vas elképzeli, milyen lesz az, amikor „a védtelenek gyilkosai” megint békességben élnek a megmaradt – és újra szerzésvággyal eltelt – áldozatokkal, majd ironikusan latolgatja a magyar kultúra esélyeit a győztesek által teremtett új rendben: „Bőség és béke tombol. / Szóval a század újra kivirul, / S talán tovább is szólhatsz magyarul, / Ha lesz, aki figyel rád és vizet / Nem zavarsz. Mint a tappok, birtizek / oly függetlenek lehetünk.”30 A két kitalált népnév alighanem a lappokra és a kirgizekre utal – ebből én azt a következtetést vonnám le, hogy Vas Magyarországot teljesen a nagyhatalmak prédájának tekinti, illetve az orosz érdekszférában látja, ami nem tölti el különösebb örömmel. Míg a háborús eseményekre lelkesen (Párizs felszabadulása) vagy szomorúan (Varsó pusztulása, a felkelés leverése után) reagál, úgy érzi, Hitler mindenkit megfertőzött, eszméi, illetve módszerei a szövetségesekre is hatottak: „Elbukik, de a leglényegesebb / Harctereken diadalmas a németek szörnyű vezére. / A győztesek agyában és szivében / Termékeny sírját maga ássa: / Már az egész világ hisz a vérben.”31

A háború utolsó hónapjait Vas egy budai lakásban rejtőzve, főleg rádióhallgatással tölti. Bejönnek az oroszok, de a németek „budai kitörése” idején egy-két napra újra elmennek, s ez újabb félelemmel tölti el Vasékat. (Minderről később az Így lett vége című versben számol be, ahol azt is elmondja: amikor 1945 februárjában először mentek át Pestre, a Hidegkúti út még tele volt német katonák összelapított tetemeivel – azokon kellett járniuk az embereknek.)32 Jellemző azonban, hogy az első pesti benyomások milyen rezignált két sort váltanak ki a végre szabadon járó-kelő Vasból: „Pest felszabadult romjai. / Jaj, nem tudok ujjongani”.33 Ezt követi néhány, Vas életművében, úgy hiszem, fontos vers (Kérdező idő, Alföld), amelyben a költő állást foglal, véleményt nyilvánít az új rendszerhez, illetve a közösséghez való viszonyáról.

A régi rendszer teljes összeomlása Vas értékrendjét is összezavarja: „A szabadult rab tompán tapogat / S tanácstalanul néz az új világba” – vall erről a Kérdező idő első versszakában.34 A továbbiakban Vas nem annyira az ország vagy a költő előtt álló feladatokról beszél, mint amennyire a személyiség jogairól. A „szabad szelet” igenli, de csak azért, hogy kijelentse:

 

Ha milliók lépése dobban is,
Nem tűröm el, hogy zárt rendbe tereljen,
Szabad leszek, ha kell, magamban is,
S szabad leszek, ha kell, majd magam ellen.

Ha agyam szövevénye megmaradt,
Nem lehetek új vallás ócska papja…”35

 

Bár utólag Vas István ezt a kosztolányisan individualista versét „saját vérmérsékletéhez képest” nagyon optimistának látta, 1945-ben, mint azt egy 1980-as interjúban elmondja, egészen más volt a „mérvadó elvtársak” véleménye, így például Lukács György is „nagyon elítélően nyilatkozott” róla.36 Ez ugyanis még az ő liberálmarxista, „a költő partizán, nem sorkatona” megfogalmazású különvéleményén is túlment. Vas tehát nem hajlandó együtt menetelni velünk? Akkor még „társutasnak” sem alkalmas. Ezt jó sokáig számon tartották; az írószövetségből ugyan nem zárták ki, de évekig csak műfordítóként maradhatott a pályán.

A másik vers, az Alföld figyelemre méltó hűségnyilatkozata egy olyan költőnek, aki jóban-rosszban kitart sors rendelte hivatása és eleve adott közössége mellett. Mondanom sem kell, hogy a magyarságról van szó. Egy alföldi szekerezés ihleti a verset, amelyben a táj, amit már Petőfi is megénekelt, szinte erotikus módon vozza a költőt: „A táj, a nők, a nyelv, nem lehet más tekintély, / mely engem magyarul tanít”.37 Ezután Vas is felteszi a harmincas–negyvenes évek gyakran visszhangzó kérdését: mi a magyar? – hogy arra ne adjon egyenes választ, hanem így folytassa:

 

Nem, nincs kedvem hazám kedvét keresni,
Nem is tudom már kívülről szeretni,
Vagyok, ami vagyok.
Én láttam, hogy lapult e nép,
És gyávaságát, mint a magamét,
Úgy vetem meg…38

 

Vagyis Vas, paradox módon, a háború éveiben azonosult teljesen a magyarsággal, azokban az időkben, amikor dúlt körülötte „a nyegle gyilkolás, pipogya becstelenség”. Ellentétben azokkal, akik a legkülönfélébb érvekkel próbálják tisztára mosni a kormányzat és a nép viselkedését, Vas még a Radnóti ajánlotta vezeklési formulán („hisz bűnösök vagyunk, akár a többi nép”) is túlmegy, de éppen őszintesége teszi lehetővé, hogy ezt a vallomásos verset ezekkel a komoly, szép sorokkal zárja:

 

Úgy nézek az öreg, holdsütötte tájra,
Mint önmagamba. Nincs szükségünk áltatásra.
Vagyunk, amik vagyunk.
A silány aratás után sebesre szántva
Álmodik új magokra szántva
Fekete, termő talajunk.39

 

Amikor Illyés Egy év című, a Sarló Kiadónál megjelent kis verseskötetét kezünkbe vesszük, mindjárt fel kell figyelnünk egy érdekes tényre: 1967-ben megjelent, Poharaim című, addigi összegyűjtött verseinek kiadásába Illyés viszonylag milyen keveset vett föl az Egy évből. Igaz, ezek többségükben rövid versek, lehet, hogy egyiket-másikat Illyés nem érezte eléggé „kiérleltnek”, mégis megkockáztatom a véleményt, hogy itt némi politikus szelekcióról van szó. Ugyanis negyvenhat vers maradt ki a Poharaimba felvett harminceggyel szemben, köztük olyanok, mint az eléggé kétértelmű Vigasz, amit Illyés Németh Lászlónak címzett. Másrészről viszont Illyés versciklusa 1944 szeptemberétől 1945 szeptemberéig terjed, ezért nagyobb lehetőség nyílik az újrakezdés optimistább értelmezéséhez, mint Vas István versciklusában. Ugyanakkor az összes magyar költő közül Illyés Gyula végzi el a legkeményebb számadást a régi rendszerrel, az ún. „úri Magyarországgal”.

De ez majd csak 1945 februárjában történik, amikor látványosan leég a budai vár, a magyar államiság jelképe. Vashoz hasonlóan Illyés is rendkívül „helytudatos” költő, fontos számára, a vers hol és milyen utalásrendszerben íródik. Korábban Illyés vidéken bujkál, s csak valamikor 1944 végén érkezik Budapestre, ahol is egy Ferenc-hegyi villában éli át az ostromot, amelyről több versben tudósít. Van köztük olyan, amelyik főleg a pusztulás képeit festi, bár Illyés még ezekben sem állja meg, hogy ne ítélkezzen: a Fáklya Buda égését például „nagy, hangtalan / vád”-nak látja, amelyik a múltba mutat, hajdani politikusok felelősségét jelzi.40 A Buda, 1945 januárban már felcsillan a szabadulás reménye. Orosz katonák kúsznak a havon, bomba robban, és akna fütyül, de Illyést ez nem keseríti el, hiszen: „Bizton vagyok. Körültem a halál / az oltalom. / Bujdostam, s íme várrá vált a házam, / mióta rom. / Kopók, gondolom, most gyertek utánam, / mióta golyó kopog kapumon.” Két versszakkal odább Illyés még pontosabban fogalmaz: „Fogoly vagyok, – de soha szabadabb / sorsom előtt. / Meghalhatok, – de nem volt soha rab / reménykedőbb.”41 Innen már egyenes az út az olyan határozottan optimista kicsengésű versekig, mint az Élni fogsz, élni vagy a földreform hatására írt Megy az eke. Az előbbiben Illyés megpróbál túllépni a rettenetes „végjáték” tapasztalatain, próbálja feledni szenvedéseit (amelyek, mint a vers címzettje is mutatja, egyben az egész magyar nép szenvedéseit is jelentik), és a jövőbe tekint:

 

Szót tőlem az Idő vár, én nem
      hazudhatok.
Nem így vártam az oly régen várt
     fordulatot.
De eljött, de itt van és így is
     a mi korunk.
De így is az lehet, mit
     mi akarunk!42

 

Más szóval Illyés – mint Bibó is – a megszabadulást a teljes felszabadulás lehetőségének tekinti. Fontosnak tartom a „lehetőség” szó bevetését itt és ebben a szöveghelyzetben: a népi írók alighanem legokosabbika, az óvatos, de osztályérdek helyett egyre inkább nemzeti érdekben gondolkodó Illyés, aki egy ideig parasztpárti képviselőséget is vállal, bízik abban, hogy a Szovjetunió komolyan gondolja az 1945-ös engedményeket, a koalíciót és a demokratikus forradalmat, hogy nem akarja belehajszolni a magyarságot egy olyanfajta szocializmusba, amit az képtelen magáénak tekinteni. Hogy ennek a reménységnek mennyi valós alapja volt, most nem firtatom; azt sem merném állítani, hogy a magyar nép fő feladata az 1945-öt követő években nem az újjáépítés, a népgazdaság rendbehozatala lett volna. A földreformot például minden magyar demokratikus párt helyesléssel fogadta, még az olyan szkeptikus polgári írók is fontosnak tartották, mint Márai Sándor!43 Nem állítanám tehát, hogy aki nem látta előre a néhány évvel később kezdődő kollektivizálást, okvetlenül a hamis tudat, az „átkozott jóhiszeműség” foglya volt.

De Illyésnek volt is el- és leszámolnivalója a régi rendszerrel. Meg is tette ezt az Egy év talán legnagyobb versében, ami a korfordulókon szinte kötelező „magyar számadások” különösen szép példája: a Nem volt elég című versről beszélek. Nem tudom, szerepel-e ez a vers a mai magyarországi tankönyvekben – ha nem lenne kötelező olvasmány, én bizony azzá tenném a tanulóifjúság okulására. Litániaszerű, ismétléses szerkezetével ez a vers előképe a híres Egy mondat a zsarnokságról-nak, amely, mint köztudomású, a szovjet típusú szocializmus gyakorlatának teljes elítélése. Úgy is fogalmazhatnék, a Nem volt elég teremtett erkölcsi alapot Illyésnek az Egy mondat… megírásához.

A vers tizenkilenc négy-négy soros A-B-B-A rímképletű versszakból áll, legalábbis az Egy évben és az 1947 előtti Illyés-kiadásokban. A későbbiekben a kódának is tekinthető utolsó versszak elmarad – hogy miért, arra még visszatérek. Ezenkívül még egy szó változik az 1967-es változatban az eredetihez képest: a hetedik versszakban „átereszted” van „átengedted” helyett. Logikusan van felépítve a vers, az első versszak keserű expozícióját tizenhét negatív „nem volt elég”-variáció követi. De lássuk az első versszakot. Ténymegállapítással indul: „A házad itt állt – szerte szállt! / Ezt látod, érted. Azt nem érted, hogy hazád éppen így ért véget – / A csoda, hogy addig is állt!”44 Már a vers legelején azonosul a „házad” a „hazáddal”, s míg egy ház huzamosabb fennmaradásához jó alapozásra, tervezésre és megbízható építőanyagokra van szükség, mi kell a nem ingatag hazához? Illyés elmondja, hogy mi, illetve hogy miből nem volt elég. A nép iránti rokonszenv („hogy kitekintve vonatodból / elgondoltad az aratókról: / mást érdemelne ez a nép”), a nemzeti függetlenség jelképes ünneplése s az a (többnyire) passzív ellenzékiség, ami – mondjuk – BBC-hallgatásban nyilvánult meg. A vád summájára a tizenhatodik versszakban kerül sor: „Nem volt elég, nem volt elég / sem a hűség, sem a szívósság / mitől egybeáll egy-egy ország / s nemzet is lesz a nemzedék”.45 Ha jól olvasom, itt Illyés nem csupán a Horthy-rendszert és a magyar középosztályt, de saját szellemi társait, a baloldali és a népi írókat is elmarasztalja. Akikből a bátorság is hiányzott, pontosabban nem volt elég bátorságuk az együttes cselekvésre, ami megóvhatta volna az országot a háborús katasztrófától: a „sok hős” mind elszigetelten áldozta fel életét. A fő baj persze az volt, hogy (és ez Illyésnek régi témája) a Horthy-rendszer sajátos társadalmi viszonyai között a nép nem érezte, nem érezhette magáénak az államot. Ezt fejezi ki a két sor: „hogy megójja / a házat, amelyben rakója / nem lelheti meg a helyét”.46 Mint néhány későbbi verséből kitűnik, Illyés éppen ebben reménykedett – hogy az új rendszerben a nép be tud rendezkedni, meg tudja teremteni saját hazáját. (Végül is ez volt a népi írók legfontosabb igénye és követelése.) Viszont 1945 februárjában, a megszabadulás pillanatában ez még reménységként sincs jelen – helyette Illyés egy ilyen, Adyt visszhangzó komor jóslattal és átokkal fejezi be a verset: „És ezután sem lesz elég. / Nincs hazád s amit fölrakatnál, / tetőled nem lesz jobb amannál, / szóródj világgá, nyomorék.”47 Ez volt az a befejezés, amit Illyés később már nem vállalt (a legelső verzióban, a kéziraton állítólag még „söpredék” állt „nyomorék” helyett) – érthető okokból. Ha ugyanis valaki erkölcsileg teljesen züllöttnek talál egy népet, nem képzelheti, hogy az meg tudja teremteni a „minőség forradalmát”. Akkor a legjobb megoldás valóban az, ha a nép „világgá megy”, otthagyja ősei földjét másoknak.

A Nem volt elég biztosan jobb vers, mint a pár hónappal későbbi Cserepező, az újjáépítés verse – mégis az utóbbival szeretném zárni ezt a dolgozatot. A vershelyzet egyszerű: a költő romos házában üldögélve „ütemzenét” hall, amit a szomszédban a tetőt cserepező munkások dobolnak ki – ez az ütem magával ragadja, s ő is elkezd „cserepezni”. A munka kihívása önt új életet a tűzvészben látszólag elhamvadt főnixmadárba. Mondjuk tehát mi is Illyéssel ezt a rigmust, ami, úgy véljük, kifejezi az 1945 utáni egy-két év hangulatát és szabadabb lélegzetvételét:

 

Adjam tovább, hogy
ami volt, elmúlt,
hirdessem, éled,
ami elpusztult,
üssem világgá,
mint a tető
legtetején a
cserepező.48

 

 

 

Jegyzetek

 

1Illyés Gyula: Egy év. Budapest, 1945. 38.

2Szabó Zoltán: Terepfelverés. EPMSz, Bern, 1987. 5l.

3Uo. 58.

4Bibó István: Összegyűjtött munkái, I. EPMSz, Bern, 1981. 42.

5Szabó Zoltán: i. m. 52.

6Polish and Hungarian Poetry 1945 to 1956. Oxford, 1966.

7Szabó Lőrinc Összegyűjtött versei. Budapest, 1960. 1187.

8Uo. 1188.

9Uo. 1059.

10Vas István: Mért vijjog a saskeselyű? II. Budapest, 185.

11Pomogáts Béla: Az újabb magyar irodalom. Gondolat, 1982. 68.

12Kassák Lajos Összes versei. I. Budapest, 1976. 449.

13Uo. 450.

14Uo. 451

15Benjámin László: Világ füstje. Budapest, 1964. 55.

16Uo.

17Benjámin László: i. m. 121.

18Uo. 122. 1945 decemberében például sztrájkoltak a csepeli Weiss Manfréd üzem dolgozói, vö. Magyarország történeti kronológiája, IV. 1944–1970 (Budapest, 1982. 1024.).

19Uo. 123.

20Uo. 108.

21Határ Győző: Életút, II. Életünk könyvek, Szombathely, 1994. 104.

22Uo. 105.

23Uo. 108.

24Uo. 152.

25Szerepel Sőtér István Négy nemzedék című (Parnasszus, Budapest, 1948) költői antológiájában.

26Vas István: Mit akar ez az egy ember? I. Budapest, 1970. 238.

27Uo. 239.

28Uo. 257.

29Uo. 258.

30Uo. 240.

31Uo. 249.

32Vas István: Mit akar ez az egy ember?, II. Budapest, 1970. 62.

33Vas István: Mit akar… I., 260. Ugyanerről egy interjúban: Vas István: Igen is, nem is. Budapest, 1987. 297.

34Uo. 263.

35Uo. 265.

36Vas István: Igen is, nem is. 302.

37Vas István: Mit akar… I. 269.

38Uo.

39Uo.

40Illyés Gyula: Egy év. Budapest, 1945. 40–41.

41Illyés Gyula: Poharaim, Budapest, 1967. 306.

42Uo. 310.

43Márai Sándor: Napló, 1945–1957. Occidental Press, Washington, 1968. 46.

44Illyés Gyula: Egy év. Budapest, 1945. 35.

45Uo. 37.

46Uo. 37–38.

47Uo. 38.

48Illyés Gyula: Poharaim. 316.