Kántor Lajos

Ignácz Rózsa helyzetrajzai és az irodalomtörténet-írás

A Nyugatban, a Figyelő rovatban az Anyanyelve magyar című első Ignácz Rózsa-könyvről Illés Endre így írt 1937-ben: „A kép, amit ez a regény felidéz: ropogva égő bükkhasáb; katlanban zubogva fortyogó víz; láztól ájult hőmérő, amelyben oly magasra szaladt a higanyszál, hogy nem is lehet többé leverni. Ha geológiailag elemezzük: forróbbnál forróbb rétegek roskadtak egymásra ebben a könyvben. Az expresszionisták dolgoztak a földrengésrészletek ilyen mértéktelen halmozásával.”

A kilencven éve Kovásznán született és húsz éve Budapesten elhunyt írónő fiától, a Chicagóban angol nyelvet egyetemi szinten tanító Makkai Ádámtól tudjuk, hogy ez a jellegzetesen erdélyi könyv tizenhat kiadást ért meg. A legutóbbi, Kelenföld–Püski jelzetű, 1990-es, a hátlapján Egyed Zoltánt, a kolozsvári születésű (1894) és pályáját szintén Budapesten befutott újságírót-írót idézi, a Színházi Életből: „… jelentem: új magyar regényíró született! Ebben az új magyar regényben ott reszket sok olyan probléma, sok olyan újfajta ember, sok olyan érzés, amit idehaza nem sokan ismerünk. Nehéz róluk beszélni, meg kell velük ismerkedni. Én hiszek a Királyhágón-túli föld megtermékenyítő erejében minden vonatkozásban. Hiszem, hogy ez a föld szülni tud, embereket, eszméket, ideálokat. Ignácz Rózsa is az ő édes gyermeke…”

Jobb fogadtatás nemigen képzelhető el a színésznőként akkor már ismert, huszonnyolc éves pályakezdő számára. A Színházi Élettől a Nyugatig: ez maga a siker. Azt viszont már értelmezni kellene, miért nem találkozunk Ignácz Rózsa nevével (a könyvszemlében sem!) az Erdélyi Helikon évfolyamaiban, holott nem csupán az Erdélyben maradtakról, illetve az élő klasszikusok műveiről számoltak be a széles spektrumú recenziós rovatokban. Egy tüzetes, a napilapokra is kiterjedő bibliográfiából valószínűleg használható következtetésekre jutnánk. Az mindenesetre tény, hogy a „kinti” közvélemény mellett az erdélyiben is erőteljes visszhangja támadt Ignácz Rózsa kolozsvári regényének, sőt azokban a „népi demokratikus” évtizedekben, amikor témája miatt gondolni sem lehetett az újrakiadásra vagy akár könyvtári kölcsönzésére – az „irredentizmus” a legszörnyűbb vádak egyike volt! –, valóságos legenda övezte, már címénél fogva.

Több mint hatvan év távlatából mérlegre téve elmondható: az Anyanyelve magyar jelentősebb könyv, mint amilyen jó regény, noha kétségbevonhatatlan regényírói erényeket is felmutat. Illés Endre megállapítása az első könyves Ignácz Rózsa kitűnő megfigyelőkészségéről – jó szeméről és remek memóriájáról –, az életanyag bőségéről, az ábrázolás átforrósító erejéről nem vonható kétségbe. Az első világháborút lezáró politikai hatalomváltozás utáni évtized (végének) kolozsvári atmoszférája – mondhatni – dokumentumértékű, nagyjából hitelesíti a kliséket és az Illés Endre által is szóvá tett giccselemeket is felhasználó regényes történetet. Mindenesetre ez a helyenkénti klisészerűség ma szembetűnőbb hibája az Ignácz-regénynek, mint az „artériás nyugtalanság” (szintén Illés Endrétől: „buggyanva ömlik és torlódik egymásra a sok részlet”).

Az egyik mellékszereplő mondja a könyv vége felé kolozsvári illetőségű apjáról: „átjáróházat nyitott a régi élet és az új között”. Hát ilyen „átjáróház” az Anyanyelve magyar, és egyaránt értendő ez a történések elsődleges helyszínére, az Egyetem utca sarkán, a temetővel szemben „ijedten guggoló” régi épületre és lakóira, az elárvult magyar öregasszonyokra és albérlőikre, a román diáklányokra, a frissen jött rendőrségi hivatalnokra és a román nyelvű érettségire kényszerített főhősre, a szegény székelyföldi lányra, Kovács Ilonára. Érvényes a nehéz éveit élő egyházi iskolára, az innen éppen kitiltott magyar anyanyelvű és kultúrájú, zsidó származású fiatalokra és szüleikre, a magyar arisztokratákra, a már berendezkedett román állami hivatalokra. Tehát nem a szerző „gyűjtőszenvedélye és mohósága” zuhogtatja az élményeket az olvasóra – a változás maga hozza a zsúfoltságnak, lávaömlésnek a benyomását. Aligha túlzás e szubjektíven átélt epikus elemeket azzal a lírai világgal szembesítenünk, amit Reményik Sándor költészete, különösen a Végvári-versek testesítenek meg mint a román államkeretbe került erdélyi magyarság lélekállapotának ezzel mértékarányos kifejezői. Egy temetés leírása kínál alkalmat az írónőnek, hogy a politikai-történelmi változást, (tulajdonképpen az ezredvégig sem teljesen feldolgozó) erdélyi magyar tudatot, az Erdély-problémát magyar nézőpontból összefoglalja: „…a temetőben a sírfeliratok magyarok, és arról beszélnek, hogy nem is olyan régen itt egy más nép élt, nem az, amelyik most uralkodik. A múlt, ó a múlt, a történelem, erősen kísért az új urak boldog életében, erősen háborgatja biztonságérzetüket. Pedig a huszadik században nincsenek – nem lehetnek kísértetek. A technika századában az a jelszó, hogy mindent gyártani lehet. Múltat is. Történelmet is. Csak okos emberek kezébe kell letenni a várospolitika irányítását.” Kolozsvár átfestésének, átszobrosításának, utcái átkeresztelésének kezdetéről van szó. Szintén Reményik-motívumként ismerjük a (regény utolsó oldalán olvasható) „Vonatok jönnek, vonatok mennek” mondatot; a Reményik-versek, igaz, inkább a re-, illetve expatriálás tragikumát sugározzák, Ignácz Rózsa pedig párhuzamosan mutatja be a Budapestre vágyakozó fiatalok és a román királyságból betelepedők valóságát. Új motívum viszont – s ennek első és a közelmúltig (Csiki László 1990-es, Titkos fegyverek című kisregényének megjelenéséig) legjobb ábrázolója Ignácz Rózsa volt – a Bukarestbe, Regátba kitelepedők problémája, a „kis minoritár” lányok, cselédek vagy jövendő román feleségek sorsa. Aki 1999-ben olvassa (újra) az Anyanyelve magyar harmincegy regényfejezetét, nem győz csodálkozni Ignácz Rózsa problémaérzékenységén. (Ehhez viszonyítva már-már hajlandók vagyunk átsiklani a „regényes fordulatok” grand guignol-megoldásain.)

Honnan ez a társadalmi és történelmi érzékenység? Alkati tulajdonságai – nyugtalansága, kutató, már gyermekkorában megnyilvánult „riporteri” szenvedélye – képezik bizonyára az alapot, de a családi adottságok, események ugyanígy belejátszhattak Ignácz Rózsa írói magatartásának kialakulásába. A „családi mondakör” messze terjed. Húsz évvel távozása után szülőfalujára (szülővárosára) emlékezve úgy ír, hogy „mi, kovásznaiak”, ám azt is írhatná, hogy „mi, fogarasiak” vagy „mi, kolozsváriak”, egy-egy fiatalkori életszakaszát hangsúlyozva. A „mi, erdélyiek” pedig az egész életpálya ismeretében használható volna, jóllehet a „mi, Erdélyből kiszármazottak” a legtalálóbb megnevezés, valószínűleg. Az Ignácz – és a Makkai – család története, ahogy Ignácz Rózsa műveiből (beleértve a posztumuszokat is!) kiolvasható: magyar sorstörténet. Csíkcsicsó, Dés, One‰ti (Ónfalva), Bukarest, Budapest – Németország és az Amerikai Egyesült Államok egyaránt felrajzolandó a családfa földrajzi hátteréül (Kovászna, Fogaras, Kolozsvár mellett persze). A húsz éven át Kovásznán szolgált, majd 1918-ban püspöki akarattal Fogarasra átirányított, a Magyar Párt megbízásából bukaresti képviselőséget is vállalt református lelkész apa, Ignácz László (a püspök-író Makkai Sándor sógora) kulcsfigurának mondható Ignácz Rózsa íróvá, ilyen íróvá válásában. Mint ahogy kulcsszerepe volt ebben Fogarasnak is. Nem a kijelentések szintjén igazolódhat ez az állítás, hanem a művek esztétikuma által.

És akkor szóljunk végre Ignácz Rózsa életművének talán legmaradandóbb darabjairól, a helyzetrajzokról. Amelyek – az Anyanyelve magyar ilyen jellegű értékeit is meghaladva – már-már Móricz Zsigmond-i fölfedező szenvedélyről tanúskodnak, szülőföldi elkötelezettségükben Tamási Áron lírai emlékezéseit, útirajzait juttatják eszünkbe, a legsikerültebbek pedig Illyés Gyula esszéigényű dokumentumprózájának erdélyi (exerdélyi) társaiként olvashatók. E helyzetrajzok élén – a Levelek Erdélyből (1939) kötet kronológiája szerint is – az Olt-ország fővárosa (1919–1926) áll. Nevezett főváros – egy kis túlzással: Ignácz Rózsa életművének fővárosa (szülővárosa mindenesetre) – Fogaras, az eszméltetés, az eszmélkedés színhelye. Kilencéves volt csak (benne van tehát a móriczi első tíz, életet, életre szóló élményforrást meghatározó esztendőben), amikor a család a havasok lábánál fekvő, gazdag történelmi múlttal dicsekvő kisvárosba költözik. A vár a középkori magyar királyság s az erdélyi fejedelemség fölemelő és gyászos eseményeire emlékeztet: II. Endrétől Nagy Lajosig és Mátyás királyig, Bethlen Gábortól Apafi Mihályig, az utolsó erdélyi fejedelemig vezetnek a fogarasi birtokadományozások, birtokelvételek, várépítések és átépítések, és ebben a több évszázados történetben érdekeltek a havasalföldi és az erdélyi románok s a szászok. Bornemisza Anna és Árva Bethlen Kata is hozzátartozik a fogarasi vár históriájához, Ignácz Rózsa azonban legfeljebb a fejedelemasszony kútját láthatja, no meg a 2535 méteres Negojt megcélzó, vidám énekszóval kiránduló szász lányokat vagy a piacon gombát áruló román asszonyokat. Ennek a kornak a fogarasi magyar híressége Bicsérdi Béla, a vegetarianizmus (bicsérdizmus) népszerű prófétája…

Ignácz Rózsa Fogarasa nem azonos Babits tanári éveinek csendes kisvárosával, bár nem sok idő választja el a kiváló babitsi esszé történésidejét a negyedszázaddal fiatalabb, a Nyugat mesterével egyebekben nyilván össze nem mérhető leendő erdélyi írónő élményeitől. Felgyorsult a történelem, az ország urai és a vár lakói egyaránt cserélődtek. A város szállodájának homlokzatáról a másfél méteres „magyar” Merkur-istenszobrot ledöntik az új román gimnázium tüntető diákjai, bedobják a patakba. (Egy hasonló, többször ismétlődő legújabb kori kolozsvári történet: a Hója gyümölcsöskertjei fölött emelkedő kis Donát-szobornak hol a fejét, hol az egészét mozdítják ki helyéből, magyar jelképet látnak benne az alkalmi rombolók.) A várba 1919 kora tavaszán ezerkétszáz fogoly katonát hoznak, az ellenálló székely hadosztály volt tisztjeit és közlegényeit. Később polgári internáltak jönnek a helyükbe. A helybeli magyar polgárság összetétele megváltozik: távoznak a régi hivatalok és velük a tisztviselők, maradnak a cipészek, szabók, bádogosok, szűcsök. És marad a változás előtt éppen csak megérkezett református lelkész és családja. Ignácz Lászlóék, a kilencéves Rózsával. („Mielőtt a románok bejöttek, még végiglátogatták a notabilitásokat, de a város előkelői már búcsúlátogatásként adják vissza a tisztelgő első vizitet.”) Menekülés és utóvédharc, mármint polgári értelemben: a megszűnt magyar állami iskola helyébe magyar nyelvű református gimnázium teremtése, a háromezer fogarasi magyar áldozatvállalásából. Ignácz László aktív közreműködésével. 1926-ra elfogynak a magyar iskolások, nincs már magyar gimnázium Fogarason.

Az Olt-ország fővárosát a befejezésben a szerző novellává kerekíti. Hatásos befejezése a Rákócziakat, Béldieket, Bethleneket, Telekieket, a váralapító Apor László lófőt és a hittérítő, szegénygyámolító Lorántffy Zsuzsannát emlegető Fogaras-történetnek: a hentesüzlet előtt ülő, gombát áruló román asszony a déli forróságban, az eladatlan áru miatt felbosszankodva háromlábú vasszékét a fonnyadó gombákkal teli kosarakhoz vágja; behorpad a föld, „majd nagyot mordul, földrengésszerű morajt hallat, hosszú csíkban megreped, és hirtelen méteres lyuk nyeli el a gombáskosarakat. Babonás ijedtség borzong át a zöldségessoron. A fogarasi nagypiacon beroskadt a föld. Barlang van a fogarasi nagypiac alatt. Barlang? Az is lehet, hogy temető.” Kivonulnak a hatóságok. „Két napszámos ember csonka pléhvederrel meregette a sír tartalmát. Az archeológus ott állt a sír szélén, mellette a prefekt, a szigurancafőnök, a rendőrkapitány. Az archeológus azt az utasítást kapta a hivatali uraktól, hogy minden kétséget kizáróan állapítsa meg: ősrégi román temető volt e helyen, román temető, mit századok óta lezártak, s ami éppen ezért örökre eldönti a vitát, kié hát csakugyan Olt-ország fővárosa. Ki volt Fogarason a városalapító, az őslakó, kié, mely nemzeté a múlt.” A sírgödörből – a megyefőnök nagy csalódására – XVI. századi főúri magyar sírbolt maradványai, a csontok közt aranyos, türkizes boglárokkal kirakott mentekötő, piros bársonymellény foszlányai, görbe kard, nyakláncok kerülnek elő; a román archeológus még azt sem igazolhatja (a prefektus utolsó reményeként), hogy fogarasi szász őslakók sírját találták meg. Az ásatás lezárul. Az előkerült ékszereket a prefektusi lakásra szállítják, a csontokat és ruhadarabokat a református egyház földeli el – Bethlen Kata síremléke mögött.

A gyermek- és serdülőkori indíttatás, a fogarasi élmény egy életre szól, Ignácz Rózsa prózáját, legalábbis az első évtizedét döntően meghatározza. Az írónő nem csupán Erdélyben van jelen, átmegy a Kárpátokon, többször is eljut Bukarestbe, el Konstancába, bejárja Moldovát és Bukovinát.Bibliográfiailag a Született Moldovában (1940) című regény következne előbb, e realizmust és romantikát, sőt szentimentalizmust elegyítő sorstörténet azonban hitelességben és megjelenítőerőben elmarad a könyvvé formáltan két évvel később kiadott „regényes útirajztól”, amely a Keleti magyarok nyomában címet kapta – és az 1938-ban, 1939-ben rögzített bukaresti és moldovai-bukovinai, primer csángó élmények tulajdonképpen első foglalata. A Keleti magyarok nyomában korszakos jelentőségű könyv – újrakiadása (Püski, 1998) lehetővé teszi, hogy a mai olvasó szembesítse Ignácz Rózsa hat évtizeddel ezelőtti helyszíni megfigyeléseit, következtetéseit például Domokos Pál Péter művelődéstörténeti tanulmányaival vagy a közelmúlt írásos és képi felvételeivel, dokumentumaival, amelyek a moldvai csángókat szólaltatják meg; Bukarest magyarságáról és általánosabban: a magyar–román hétköznapi, „népi” és ezredvégi politikai kapcsolatokról szólnak. Ha a fogarasi emlékezést nem tagadhatóan szubjektív elemek szövik át (esztétikailag ez koránt sincs az Olt-ország fővárosa kárára), a bukaresti és moldovai helyzetrajzokról elmondható, hogy 1999-ben is példásnak ható objektivitásra törekvés jellemzi őket. Természetesen 1938-as állapotot tükröz e helyzetmeghatározás, továbbélését azonban nem vonhatjuk kétségbe, amely a Bukarest című Ignácz Rózsa-írás első fejezetében így figyelmeztet: „Azt hiszem, nincs még két nép a világon, amelyik egymást kölcsönösen ennyire lenézné. Mi előszeretettel nevezzük piszkosnak, gyávának és panamistának a románt. Szívesen általánosítunk. Szívesen és meggyőződéssel emlegetjük történelmi elsőbbségünket és kultúrfölényünket. És közben nem is érdekel, nem is sejtjük, mekkora a lenézés a románok oldalán. Hiszen a regáti bennszülött románnak cseléd és magyar egy fogalom.”

Ignácz Rózsa „a Regátba özönlő székelyvándorlás” régi-új tényeit térképezi fel, sikerrel – illúziótlanul. Székelyföld és Magyarország távolságát ugyanúgy nem próbálja megszépíteni, mint ahogy a „bangyinozást” (a magyarcsúfolást) s a román fővárosba került székely lányok és férfiak asszimilációs történeteit sem hallgatja el. Bukarestet érdeklődéssel járja be, különös balkáni atmoszféráját befogadja, sajátos hagyományait és modernségre fogékonyságát jól érzékeli. Második (1939-es) bukaresti útirajzában érdekes kapcsolat teremtődik az Anyanyelve magyar Kolozsvárról magával hozott nyomasztó emlékeivel. Érdemes idézni innen néhány mondatot: „Szívdobogva váltok jegyet a Teatrul Na†ionalba, a román Nemzetibe, Caragiale: »O scrisoare pierdutá« (»Elveszett levél«) c. darabját játsszák. E mű érettségi tételeim között szerepelt Kolozsváron. Akkor, 1928-ban hosszú éjszakák alatt, szótár fölé görbedve ástuk át magunkat nyolcadikosok az »Elveszett levél« négy felvonásnyi kásahegyén. Kétségbeejtően hosszú, unalmas, idegen betűrengeteg volt. Most ünnepi közönség tapsai között hallgatom a »román Kisfaludy Károly« színművét. Mert Caragiale volt a román dráma apja, ezt így tanultuk annyian, kisebbségi diákok. A román Nemzeti Színház szép, pompás akusztikájú, színészei egészen elsőrendűen játszanak, és azt is meg kell nagy megdöbbenések között állapítanom, hogy az »Elveszett levél« egészen érdekes, sőt jellegzetes. A hatvanas évek duzzadni kezdő Romániájának, egy román kisváros életének persziflázsa.” Noha a Caragiale–Kisfaludy-párhuzam ma már talán túl hízelgő – Kisfaludy Károlyra nézve –, a jellemzés épp vallomásszerű voltában hiteles, akárcsak a színház utáni kávéházi jelenet (amelyben a történész Nicolae Iorga is megjelenik, és szó kerül Gusti professzorról is). Lehet, hogy a román olvasó számára sem volna érdektelen mindaz, amit Ignácz Rózsa a változóban lévő Bukarest építészeti arcáról, embereiről, szokásairól ír – amellett, amit a székely cselédek és szolgák, iparosok múltjáról-jelenéről-jövőjéről megtudunk. A Bukarest (1939) végén újra találkozhatunk – akárcsak a fogarasi írásban – a novellista és regényíró Ignácz Rózsa szellemesen-hatásosan lekerekítő valóságábrázolásával. A Hadi (Hadtörténeti) Múzeum körül látható győzelmi jelek, zsákmányolt ágyúk vonják magukra az írónő figyelmét. Egy öreg negyvenkettesen felirat hirdeti, hogy 1919-ben hódították el a magyaroktól. „Van azonban itt más írás is. Nem táblán, hanem éppen az öreg negyvenkettesen. Káprázik a szemem, szinte nem is hiszem, s szemüveget teszek, hogy jobban lássam az ezer és ezer, ceruzával firkált, bicskával karcolt nevet: Bözsi, Lajos, Kiss Demeter, Kicsi János, jövő vasárnap négyre várunk Mari! s te es elhagyál engem Klári, de téged es elhágy az Isten, aztán nevek és ismét nevek, elvétve egy-egy Teodor és Valér és ismét csak Palik és Jánosok, bukaresti magyar emberek nevei, akik a »hódított« magyar ágyúra valami különös előszeretettel firkálják nevüket. Mert az osztrák ágyúzsákmányon nincs magyar név s a többi ágyúcsőn is alig, de az elrabolt öreg negyvenkettest, kezük írásával, vasárnapi szerelmes izeneteikkel, tréfáikkal, rajzaikkal Bukarest mai magyar bakái és cselédlányai visszaírták nekünk.”

A moldvai csángó falvak leírásaiban nemigen találni ilyen kedélyes-anekdotikus fordulatokat. Az egy szigorúbb, magyar nézőpontból keményebb, elszomorítóbb világ, jóllehet az imádságok és népdalok (melyeket a szerző lejegyez) akár a reményt is táplálhatnák. A folyamat azonban eléggé egyértelmű, már 1938-ban is. (Ignácz Rózsa riporteri tapasztalatait a csángókérdés szakértőinek megállapításaival, történelmi-művelődéstörténeti érveivel, oknyomozásával támasztja alá, s ezzel növeli helyzetrajzának hitelességét.) A bukovinai székelyek között felcsillan egy lehetséges megoldás, az áttelepítésé; ennek második világháborús tragikus következményeit ismerjük – az újabb kori folytatás (a dunántúli otthonra találás) már biztatóbb. De nem a moldvai csángó magyaroké. A Keleti magyarok nyomában mindenesetre máig érvényes tanúságtétel; nem csupán az mondható el róla, ami a Benedek Marcell főszerkesztésében megjelent Magyar Irodalmi Lexikonban, 1963-ban olvasható volt az Ignácz Rózsa címszó alatt („A moldovai és bukovinai magyarság életének rajzával újat hozott a magyar irodalomba”), hanem hogy olyan valóságismeretre, a realitásokkal való szembenézésre mutatott példát, ami a magyar dokumentumirodalom – ugyanakkor az Adyval kezdődő XX. századi magyar publicisztika és költészet – klasszikus értéke, egyben történelmünk része. (És ezt véleményem szerint semmilyen új kánonképzés nem ingathatja meg.)

Ignácz Rózsa kiterjedt életművéből számomra az itt néhány példával jelzett helyzetrajzok maradnak emlékezetesek, elsősorban ezeket kellene visszahozni az ezredvégi magyar irodalmi tudatba – és a közéleti emlékezetbe. Az irodalomtörténet-írás adósa ezzel Ignácz Rózsának. Azt hiszem, nem annyira a regényíróval bánt mostohán az utóbbi évtizedek magyar kritikája és irodalomértelmezése – számos sikeres Ignácz-regény alighanem a lektűr kategóriájába sorolható –, hanem például a Levelek Erdélyből s a Keleti magyarok nyomában írójával. Mert az mégiscsak döbbenetes, hogy az ún. „nagy spenót”, a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtörténeti Intézetében készült magyar irodalomtörténet Szabolcsi Miklós szerkesztette VI. kötete (A magyar irodalom története 1919-től napjainkig) 1966-ban egyszer írja le Ignácz Rózsa nevét – Remenyik Zsigmond bibliográfiai adataként! Pomogáts Béla 1982-es összefoglaló munkája (Az újabb magyar irodalom, 1945–1981) a Nyugat harmadik nemzedékének környezetébe helyezve már tájékoztatót ad Ignácz Rózsa irodalmi munkásságáról, utalva az 1945 előtti műveire is („az erdélyi magyarság történetével és a nemzetiségi élet viszontagságaival foglalkozott”). Pomogáts említi az írónő „hosszabb hallgatását”. Erről az 1948-tól 1957-ig tartó nehéz évtizedről Ignácz Rózsa fiától, Makkai Ádámtól idézhetjük (a legutóbb megjelent posztumusz regény, A vádlott kísérőszövegéből: régebbi könyveit (így a Levelek Erdélyből-t, a Keleti magyarok nyomában-t, az Anyanyelve magyar-t, a Született Moldovában-t is) „a kommunista cenzúra zúzdára ítélte állítólagos »irredenta-klerikális« beállítottságuk miatt, jóllehet Ignácz Rózsa társadalmi-politikai mondanivalója a román–magyar kérdésről a tolerancia és a békekeresés jegyében fogalmazódott izgalmas regényekké.”

A családi elfogultsággal nem vádolható Jókai Anna ugyanennek az 1999-es kiadású könyvnek az előszavában így jellemzi a korszakot és benne Ignácz Rózsa helyzetét: „Az irodalom történetéből agyonhallgatással próbálják kitörölni. A politikai diktatúra a politikai vétkeket néha – kellő vezeklés után – megbocsátja. A világlátás másságát azonban soha.” Végül egy nem akármilyen méltató idézet az Ünnepi férfiú című Szent László-regény (hasonlóképpen posztumusz, Püski Sándor által 1989-ben kiadott könyv) történetéhez tartozó Kodolányi-levélből; Kodolányi János, a szintén karanténba zárt pályatárs, akinek alkalma volt kéziratban olvasni Ignácz Rózsa e művét, 1952. május 7-i forró hangú levelében írja: „Minden eddig írt műve csekélység ehhez képest. Most lett művész, eddig író volt. Jó író, de csak író. Ahová most eljutott, az túl van az íróságon, a jó íróságon, az már nem író-szint. Óriási erőket gyűjtött, s ezeket az erőket följebbjutáshoz kell használnia. A Kapun belépett, de most odabent kell járnia, tennie, látnia, élnie. Íme, milyen messze van az a Rózsa, aki Makkai Jancsi oldalán szerepelt, társasági hölgy volt, akinek fényképeit a lapok közölték, akit »Erdély nagy írónőjének« neveztek. Ez a Rózsa, aki belépett a Kapun, már nem a régi! Több, mint erdélyi, több, mint magyar, több, mint református, több, mint asszony, több, mint anya és feleség. A teljes ember jelent meg, és ezt a teljes emberséget kell megtartania, fejlesztenie.” A rajongó sorok szerzője (Ady írta Móricz Zsigmondról, most méltatott szerzőnk születésének évében, a Nyugatban: „…össze ne égessem toluló nagy, forró szavak, képzelések hirtelen forróságával”) mindent megadna Ignácz Rózsának, hogy tovább dolgozhasson: akadémiai tagságot, a becsületrend lovagi fokozatát, Kossuth-díjat, három hold kertet, csónakot, vitorlást, „állandó jegyet a világ minden vasútjára, hajójára, repülőgépére, örökké érvényes vízumokat, lefordíttatnám a könyvét angolra, franciára és oroszra”.

Kodolányi János elragadtatott minősítését egy mai regényolvasattal szembesíteni – nem ennek a tanulmánynak a feladata. Azt viszont el kell mondani, hogy „Erdély nagy írónőjét” Erdély hosszú időre elfelejtette. (Valami hasonló történt – a közelmúltig – Krenner Miklóssal, a nemzetiségi ügyek kiváló publicistájával.) Sem a Királyhágón innen, sem a Királyhágón túl az utókorra hagyott életmű nem kapta meg azt a figyelmet, amelyet az induláskor már kiérdemelt. Ignácz Rózsa alighanem azon írók sorsában osztozott, akik a szülőföld közvetlen közegéből kikerülve a tágabb haza figyelmét legfeljebb időlegesen tudták felkelteni. A Levelek Erdélyből első mondataként írta le, éppen hatvan évvel ezelőtt, a lakóhelye szerint már budapesti írónő: „Kéthazájú emberek hontalanságával hánykolódom Erdély s Magyarország között.”

Könyveinek az elmúlt fél évszázadban ugyanez volt a sorsa.