Kemsei István

Lev Tolsztojnak,
Asztapovo, vasútállomás

Gróf úr! Most Puskint kölcsönözve:
én írok Önnek, a levél
ma Önt derítse fel örömre,
ha fázik, ha reggeli dér
ül az indóház menti fákon,
a már nincs-hová állomáson.
Nem mondták Önnek: nincs vonat,
csak leszakadt égboltozat,
alján volt napsütések rongya
cafatol reménytelenül,
és ott, hol az idő megül,
életünk szárad, mint a spongya?
Hogy így megindult, tisztelem:
tud halni nevetségesen.

Tettünk csak választás kérdése,
s a helyzeté: mikor merész,
mikor dönt helyettünk a mégse,
vág orrba kétségbeesés,
önkéntes pusztulat: csont-rágva
jutni féregszagú föld-várba,
vagy pedig láncos-szabadon
barlangban ülni a napon:
nincs álom, uram, csak a tények
hódaráznak az ég falán,
s a lesz helyett a sok talán,
és egy sem adja ki a készet.
Az ember fut a léten át,
végül elhagyja önmagát.

S aztán? Mihez kezd maga nélkül?
Ez ügy reszkettet engem is:
kis magányos, ki belekékül,
kit csak maga-hiánya visz,
nem test többé, hanem a szellem
zörgő héja, a vége ellen
szégyenletesen végező
kétbalkéz öntörvénykező?
Ez volnánk bizony, drága grófom,
döntésben is csak tétován
botorkálunk Isten nyomán
egy rosszul kifeszített dróton,
s örök félésben: hullni le
a pokolszéli restibe…

Mióta ücsörög helyettem
a világvégi vaspadon?
Kopott, csorba fényképkeretben
vihar dúl. Én is hallhatom,
már elhagyón és elhagyatva
úgy halhat meg, ahogy akarta.
Vagy mégsem? Netán még remél?
Zilálja szakállát a szél…
Mindegy. Így kellett kivonulni,
tanú csak néhány vasutas:
tabula rasa, ez uras.
Lehetséges Ön mellett ülni?
Volna kettőnk a végtelen,
hol minden jelentéktelen.