Kiss Ottó

Szövetek

Éppen az Amerikai

Éppen az Amerikai miatt ment a harc, azaz még nem ment, mert a Delás gyerek most csak ingerelte Höhn Tónit, lassú köröket tett az egyik öklével, azzal, amit már a fejéhez emelt, eszi a fene Höhn urat, mondta a Delás gyerek, hogy bosszantsa ellenfelét, tudjátok, kiért eszi a fene, tette fel aztán a kérdést, de nem nézett ránk, hanem felemelte a másik öklét is, és azzal is körözni kezdett, Vesta Vera szép szeméért eszi a fene Höhn urat, felelt a Delás gyerek saját kérdésére, de Höhn Tóni, akinek a kérdés szólt, és a felelet is, s aki három-négy méterre állt a Delás gyerektől, szemben vele, nem tette maga elé a kezét, mert a küzdelem még nem kezdődött el, a harc, ami a szabályok szerint az első vérig megy majd, csak akkor lehet abbahagyni, ha az egyik vezér vérzik, de akkor azonnal be kell fejezni, ebben állapodott meg a két fél, a két csapat, legalább nekem van esélyem, de ilyen pofával neked sose lesz, mondta  Höhn Tóni, és akkor már ő is felemelte az egyik öklét, a tied se lesz olyan mutatós, ha összetöröm, mondta erre a Delás gyerek, na, most már lehet kezdeni, szólt a Nenádov gyerek, mert elérkezettnek látta az időt, megfelelő állapotban volt mind a két fél, vigyázz, mondta a legkisebb cigánygyerek, aki a Nenádov gyerek mellett állt, és az időt mérte, kész, mondta a Nenádov gyerek, aki a mi csapatunkból ellenőrizte az időt, nehogy csalás legyen, tűz, mondta most a két gyerek egyszerre, a Nenádov meg a másik, akik az órát lesték, mérték a tíz percet, mert ha tíz perc után sincs döntés, egyik fél testén sem serken ki vér, akkor a két csapatnak mégis össze kell mérnie az erejét, úgy, mint akkor, amikor a nagy fáért megy a harc, a nagy fa birtoklásáért, de arra külön hadüzenet kell, s legalább három nap felkészülési időt kell hagyni az ellenfélnek, hogy elkészülhessenek a homokbombák meg a haditervek, kiépülhessenek a sáncok a téglagyári tónál, ahol most is vagyunk, de most nem azért megy a harc, a miénk a nagy fa, az idén nyáron Höhn Tóni csapatáé, júniusban megküzdöttünk érte, visszavágtunk a tavalyiért, jövő nyáron pedig majd a Delás gyerek csapata kísérli meg visszafoglalni, ahogy mi tettük az idén, most az Amerikai miatt megy a harc, az Amerikai miatt, aki már egy hete hozzánk tartozik, teljes jogú csapattag, mert kiállta a próbát, így hát felelősek vagyunk érte, s Höhn Tóni most szeretne az Amerikai igazának érvényt szerezni, a Delás gyerek meg az ő csapata igazának próbál érvényt szerezni, illetve három csapattagja igazának, akik két nappal ezelőtt elvették az Amerikaitól a téglagyári tóból kifogott halakat és a horgászbotot, az öt kárászt és az összeszerelhető nádbotot, zsinórostól, úszóstól és orsóstól, az Amerikai hibázott, amikor egyedül indult horgászni a téglagyári tóhoz, mert hiába miénk a nagy fa, a tó közös, az Amerikai hibázott, s ezt később, azután, hogy elmondta nekünk, mi történt, ő is belátta, és meg is ígérte, hogy egyedül többé nem megy le a tóra, de az ígéret a történteken már nem segíthetett, a halakról egyébként már lemondott az Amerikai, hiszen ha akarná, sem kaphatná őket vissza, mert sült hal lett belőlük, ahogyan azt a Delás gyerek mondta is a tárgyaláson, de a horgászbotot vissza akarta kapni az Amerikai, s ez érthető, nemcsak azért, mert az övé, hanem mert a szülei bizonyára nem örülnének, ha megtudnák, hogy nincs meg a bot, hozzánk fordult hát segítségért, hogy visszakapja a felszerelést, nem azé a zsákmány, aki elszalasztja, hanem azé, aki megszerzi, mondta a Delás gyerek a tárgyaláson, mert először tárgyalás van, először mindig azzal próbálja rendezni a két csapat a nézeteltéréseket, s csak azután, ha nincs egyetértés, kerül sor harcra, hogy eldőljön, kinek van igaza, a halat tekintsük zsákmánynak, de a horgászbot elvétele, az lopás, mondta Höhn Tóni a tárgyaláson, rablás, helyesbített gúnyosan a Delás gyerek, és igaza volt, hiszen az Amerikai is úgy mesélte, erőszakkal vették el tőle a botot, ám a halakat nem, hiszen amikor elé állt a három cigánygyerek, bár sajnálta, mert életében ez volt az első önálló halfogása, odaadta a műanyag zacskót, amiben a sütni való halak voltak, de a botot nem akarta átadni, elfutott, ám a támadók nem elégedtek meg a hallal, a botot is akarták, ezért az Amerikai után eredtek, s amikor a téglagyári út túloldalán lévő kukoricásban utolérték, bekerítették, és elvették tőle a botot, ami most ott van a tóparton, a Delás gyerek csapatának egyik tagjánál, s egyelőre úgy tűnik, nála is marad, mert Höhn Tóni éppen nagy ütést kapott az arca közepébe, de kézfejét lassan végighúzta az arcán, s mivel nem látszott rajta vér, ismét maga elé emelte a kezét, ezt kapd ki, mondta a Delás gyerek, és már ütötte is a következőt, de Höhn Tóni most elhajolt az ütés elől, szerencséjére, hiszen ha ez is eltalálta volna, biztosan elered az orra vére, ugyanis a Delás gyereknek köztudottan erős az ökle, még a folyami kavicsot is össze tudja törni vele, ahogy ezt korábban be is mutatta nekünk, igaz, volt a mutatványban egy kis trükk is, amire később, több tucat sikertelen próbálkozás után rájöttünk, de ennek ellenére is erős ököl kell a kavics összetöréséhez, a trükk az, hogy mielőtt a vasra vagy erős kőre helyezett folyami kavicsot eléri az ökölbe szorított kézfej külső része, mert a kisujj felőli éllel kell az ütést mérni, abban a pillanatban a kavicsot a másik kézzel, amivel tartja az ember, meg kell néhány milliméterrel emelni, ez a trükk, amit Höhn Tóni is ismert, ám most nem vette hasznát ennek az ismeretnek, mert a Delás gyerek folyamatosan hadonászott az öklével, s a legkevésbé sem hasonlított folyami kavicshoz, és egyébként is, Höhn Tóni nem támadott, csak védekezett, verd szét a pofáját, mondta az egyik cigánygyerek, de a Delás gyereket nem kellett biztatni, megállíthatatlanul hadonászott továbbra is, még négy perc, mondta a Nenádov gyerek, s Höhn Tóni ismét elhajolt egy ütés elől, aztán még egy, majd még egy elől is, három perc, mondta most a Nenádov gyerek melletti cigánygyerek, s Höhn Tóni, mintha csak varázsszót hallott volna, támadni kezdett, de nem az öklével, hanem váratlanul a Delás gyerek mellé lépett, s a hóna alá nyúlt, úgy fogta meg a fáradó Delás gyereket, ahogy azt Stanci bácsi mutatta nekünk sokszor, egy szép fogással döntötte le a lábáról a Delás gyereket Höhn Tóni, s néhány másodperc múlva már a hasán ült, a Delás gyerek hasán, akinek a keze a teste alá került, nem tudott már hadonászni, kit esz a fene Vesta Vera szép szeméért, kérdezte gúnyosan Höhn Tóni, s jól megszorongatta a Delás gyerek torkát, senkit, mondta az, amikor egy kis levegőhöz jutott, kit esz a fene, kérdezte megint Höhn Tóni, de a Delás gyerek most nem válaszolt, még két perc, mondta a Nenádov gyerek, kit esz a fene Vesta Vera után, kérdezte megint Höhn Tóni, és felemelte az öklét, hogy lesújtson a Delás gyerek orrára, mindenkit, mondta a Delás gyerek, s ez nagyjából igaz volt, mert a Vesta Vera szinte minden fiúnak tetszett az iskolában, mindenkit, mondta most Höhn Tóni is, de inkább kérdés volt ez, olyan kérdés, amire nem várt feleletet, hát akkor harapjál, mondta Höhn Tóni, ami azt jelentette, hogy a Delás gyereknek ki kellett harapnia a saját száját, hogy vérezzen, mert ha nem harapja, akkor lesújt a még mindig felemelt ököl, s akkor a Delás gyerek orra akár be is törhet, de a vére mindenképpen elered, harapjál, mondta megint Höhn Tóni, de a Delás gyerek nem harapott, feladom, győztetek, mondta inkább, s aztán hozzátette azt is, hogy tiétek a bot, hogy Höhn Tóni végre elengedje, hogy a Delás gyerek kikerülhessen a szorításból, és felállhasson, ám miután ez megtörtént, miután Höhn Tóni lemászott róla, s miután átadták a horgászbotot, és a Delás gyerek csapata elindult a tó melletti legelő felé, a Delás gyerek visszafordult, és kiabálni kezdett, úgy, ahogy a torkán kifért, kiabálni kezdett, hogy ezt még megbosszulom, Höhn Tóni, ezt még megbosszulom, de úgy, hogy soha nem fogod elfelejteni.

Távol a világtól

Távol a világtól ilyeneket én is találok néha, gombot, szétfoszló szövetet vagy cérnát, cipőpertlit, tudod, a tárgyak túlélnek minket, magyarázta Höhn Tóni, mert felemeltem egy barna kabátgombot a temetőben, ahol voltunk, kimentünk oda, ugyanis mutatni akart valamit, valami szépet, amit ő csinált, ezt mindenképpen meg kell hogy nézzed, mondta Höhn Tóni, én pedig engedtem az unszolásnak, látod, mondta, arany, amikor a Nenádov gyerek sírjához értünk, s csakugyan, csupa aranyszínű nagybetűkkel virított a Nenádov gyerek neve a műkövön, én csináltam, nézett rám Höhn Tóni büszkén, egyedül, kérdeztem, egyedül hát, mondta, aztán azt kezdte magyarázni, hogy az egészben az O betű volt a legnehezebb, és mutatott néhány nehéz O betűt a környező sírokon, látod, mondta, a Nenádov gyerek O betűje a legszebb, tényleg, bólintottam, mire Höhn Tóni elmagyarázta, hogy az O betűt nehéz kivésni, nehezebb, mint a V betűt vagy a D betűt, pedig azok se kutyák, mondta Höhn Tóni, aztán az aranyozás, az már könnyű, a hülye is megcsinálja, ha tud szerezni egy kis minőségi festéket, még szerencse, mondta, hogy S betű nincs benne, mert az aztán mindennek a teteje, ő, Höhn Tóni, nem is vállalná, és nem kopik le a festék, kérdeztem, ez, mordult rám, aztán Stanci bácsi sírja felé terelt, hogy megnézzem, ott se szebb a kő, pedig azt kifizették, tudod, mondta, a sírásás nem nagy dolog, bárki megcsinálja, sírköves leszek, döntöttem, náluk több a pénz, meg aztán szebb a munka is, igazi alkotómunka, látom az eredményt, mondta Höhn Tóni, és körbetekintett a temetőn, ez a jövő, szóltam én is, és bólogattam erősen, ő szemlélődött egy darabig, aztán rám nézett, és azt mondta, hogy ne marháskodjak, ezt ő komolyan gondolja, egy sírkövesnek mindig lesz munkája, a halál értelmet ad az életnek, mondta Höhn Tóni, amúgy nem lehetne legyőzni, mondta, az életet vagy a halált, kérdeztem, azt, az életet meg a halált, mondta ő, hát ez tényleg szép, mondtam, miután visszamentünk a Nenádov gyerek sírjához, és megtapogattam az O betűt, és Vera, ő nem ad értelmet az életnek, kérdeztem aztán, Vera az más, az nehéz ügy, mondta Höhn Tóni, lehetne, mondjuk, Jolán, próbálkoztam óvatosan, hülye, mondta ő, és leült a Nenádov gyerek sírjára, aztán arról kezdett beszélni, hogy nemsokára eladja a Rigát, mert a motor Verát a Delás gyerekre emlékezteti, én eladtam a biciklit, mondtam, mert kellett a pénz mamóka temetésére, meg a szeneskamrát is át kellett alakítani, hogy Lisának legyen műterme, hogy legyen hol festeni, és amúgy se akart ott élni, ahol mamóka meghalt, magyaráztam, és leültem Höhn mellé, a halál értelmet ad az életnek, mondta megint, hülye, mondtam most én, de Höhn Tóni nem szólt semmit, kitépett egy szálat a térdig érő fűből, és a szájába tette, nem látsz papsajtot, kérdezte később, erre nincs, mondtam, és elpöccintettem a barna kabátgombot, biztosan kiették a disznók a fű közül, mondta Höhn Tóni, okos állat a disznó, magyaráztam, amikor már mentünk a temetőkapu felé, kieszi a fű közül a papsajtot, így van ez, bólogatott Höhn Tóni, ahogy elmentünk a Delás gyerek sírja mellett, okos állat a disznó, mondta ő is, nem lehet legyőzni, mondta, soha nem lehet legyőzni.

Nem lehet legyőzni

Nem lehet legyőzni, mondtam Höhn Tóninak, azzal a fogással, amit Stanci bácsi mutatott, nem lehet az Amerikait legyőzni, magyaráztam, hogy ne halljam a disznó visítását, mert már Veráék háza előtt voltunk, a kapuban, tudod, legalább rendesen itt lenne, állna elém, hogy megküzdjünk, mint valamikor te a Delás gyerekkel, de nem, mondtam, ő csak Lisa álmában jön elő, éjszaka, amikor Lisával egymás mellett fekszünk, ketten vagyunk a szobában, de mégis hárman vagyunk, mert Lisa fejében ott van az Amerikai, ott van az álmában, magyaráztam, de nem nagy meggyőződéssel tehettem, mert igazán nem foglalkoztatott akkor ez az álom, csak a figyelmemet akartam elterelni az állat szenvedéséről és a lármáról, amit a disznó és a környékbeli kutyák csaptak, azt hittem, Höhn Tóni segít, de ő csak a benti hangra figyelt, a disznóéra, gyerünk, mondta aztán, amikor egy pillanatra abbahagytam a panaszkodást, látni akarom, mondta Höhn Tóni, ahogy megdöglik, és már nyomta is le a kilincset, a hatalmas állat az utca felőli udvaron feküdt, a füvön, nem messze a nagy vaskaputól, az oldalára dőlve, a nyakán egy férfi térdelt, egy férfi, aki koszos irhakabátot viselt, és akit nem ismertem, véres kés volt a kezében, és azt mondta éppen, amikor beléptünk az udvarra, azt mondta, hogy ez mindjárt kileheli a lelkét, Vera egy nagy edényt tartott a disznó torkához, abba csorgott az állat vére, az apja gázpalackot tett bele egy lavórba, amit félig töltött vízzel, valószínű, meleg vízzel, mert gőzölgött, és a hó is elolvadt alatta, igaz, az állat körül öt-hat méteres körzetben csak latyak volt és sár, mintha ott nem is hullott volna, pedig most is esett a hó, Lisa nem jött, nézett rám Vera, amikor a disznó már nem hörgött és nem is mozgott, nem, mondtam, és figyeltem, hogyan csorog az állat vére az edénybe, nem bírja nézni, tettem hozzá, aztán Vera apja nádköteget hozott, lerakta a latyakos fűre, hogy később, miután megperzselte a gázlánggal az állatot, mi meg lekapargattuk róla az elszenesedett szőrt és a megperzselt bőr szöveteit, átfordítsa a disznót a latyakos fűről oda, a nádkötegre, amikor ez megtörtént, olyan érzésem támadt, ahogy feküdt a disznó a sűrű hóesésben azon a nádkötegen, olyan érzésem támadt, mintha utazna valahová, nádtutajon, de nem utazott sehová, vagy ha utazott is, bizonyára visszaérkezett már az udvarra, mert az az ember, akit Vera apja böllérnek nevezett, nem sokkal később szinte teljesen szétszedte az állatot, kivágta a combjait, levágta a fejét, amit egy baltával kettéhasított, utána a testet is kettéhasította, és miközben szedte ki a gőzölgő belsőségeket, a tüdőt, a májat, a lépet, azt magyarázta, nem szereti az olyan disznót, amelyik nem menekül, nem harcol az életéért, ki se akart menni az ólból, magyarázta az ember, akit Vera apja böllérnek nevezett, biztatni kellett, mondta, hogy az udvarig elmenjen, ott megállt, és nem akart menekülni, lefeküdt a fűre, mondta a böllérnek nevezett, aztán felhajtotta a pálinkát, amit Vera apja adott körbe, mindenkinek, és folytatta a munkát, igyatok, mondta Vera apja nekünk, a böllérnek nevezett ember pedig csak szedte ki a belsőségeket a disznóból, mi meg ittunk, jó sokat, de mégis tisztán láttam, hogy az ember egy Skolnyik márkájú fényképezőgépet is kivesz az állat gyomrából, aztán egy festőállványt, és plédeket, palettát és ecseteket, a böllérnek nevezett ember gondosan rakta ki a tárgyakat a nádkötegre, és amikor végzett, Vera apja neki is töltött, aztán meglötyögtette a pálinkát az üvegben, és a fejét csóválta, Höhn Tóni meg a disznóra nézett, ez már nem röfög többet, mondta, és megint ivott, de a fejét most nem hajtotta vissza, csak a poharat engedte le a szájától, felfelé nézett továbbra is, sokáig, mintha meglátott volna valamit az égen, és azt figyelné, erre Vera is felnézett, aztán én is, utána meg Vera apja, csak a böllérnek nevezett ember nem nézett fel, ő tudhatta, hogy nincs ott semmi különös, és tényleg nem is volt, csak egy varjúcsapat húzott el a fejünk felett, jó magasan, V-alakban, azt figyeltük, aztán meg Höhn Tónit, mert ő továbbra sem engedte le a fejét, felfelé tartotta, sokáig, pedig a varjúcsapat már elúszott az égen, de ő csak lesett fölfelé, mintha csak napoztatná az arcát a délelőtti fényben.