Kodolányi Gyula

Szepesi Attila: Erdőmaszkok

Kertek 2000 Kiadó, 1999

Bő kötetbe gyűjtött esszéminiatűrök – Szepesi Attila könyve, az Erdőmaszkok. A kozmosszal, a pszichével, a műveltséggel szinkronban élő, a dolgokat intenzíven és magas színvonalon átélő ember esszéit olvashatjuk benne. Több mint egy évtized során jelentek meg ezek az írások itt-ott – mégis, úgy érezzük, hogy mind egy majdani könyvnek, ennek a könyvnek a részeként készültek. Önállóak, de ritka egyöntetűség jellemzi őket. Egy-két rövidebb tollvázlat, Gyimesről, egy badacsony-tördemici présházról s egyetlen hoszszabb darab, a Rimbaud és Rambo üt el némileg a többi írástól.

Ezekben a miniatűrökben számtalan szín, réteg, forma villódzik s tűnik elő, majd vissza a háttérbe. Saját műfaj ez, mely három-öt oldalon tud teljes világot varázsolni elénk. Miniatűrnek nevezni talán csak úgy szabad, ha a németalföldi miniatúrafestők gazdag festményeihez hasonlítjuk őket. Személyesek, de bennük a személy, az író személye is csak oly áttűnőben bukkan elő, mint minden más. Visszafogottság és választékosság, a pillanat élményének érzékletes rögzítése és az átélt műveltség a védjegyei ennek a műfajnak. Egy vastag könyvre, de legalább egy hosszú esszére való gondolat bukkan elő mindegyik darabban, egy-egy mondat, bekezdés erejéig. Nem káosz ez, s nem is tűzijáték, hanem egy sokarcú emberi világ polifóniája, amelyben a szellem mozdulatainak zenei rendje és ritmusa van.

Hogy érzékeltessük ezt az írásjelenséget, kövessük végig az egyik esszében, hogyan veszik át a szót egymás után a motívumok, mint egy fúga szólamai, majd újabb motívum beléptével már bujkálva csak együtt a többi szólammal, aztán finoman kilépve – mert ezekben az esszékben sosem dagad árrá a gondolat surranó vize, sosem jutunk el a romantika, a Liszt-orgonaművek gigászi vízesés-crescendójáig.

A zöld küszöb című esszét választottam ki. Miről szól ez? – hogy feltegyem az aligha ideillő kérdést. A pálosokról, az egyetlen magyar alapítású szerzetesrendről. Következhetne most – véli az olvasó – egy hosszú tanulmány a történelem, a teológia, az építészettörténet köréből. De nem kapjuk egyiket sem, illetve mindegyikből csak egy-egy villanást. Mert Szepesi Attilát a pálosok mentalitása fogta meg, s lévén költő s a természet gyakorlati bölcselője, ezzel nem a könyvtár csendjében szembesült. Hanem egy saját sugallatban, egy megfigyelésben – végigjárván a pálos rendházak romjait. A pálos kolostorok mind hegy alján, erdő szélén épültek, a zöld küszöbön, ahogy mondja. „Mélyedésekben és barlangok közelében, erdőkben, hegy tetején, szigeten, tóparton és völgyben, patakparton vagy magányos rengetegben ütöttek tanyát. Azon a valódi és képzetes ponton, ahol a civilizáció és a természet öszszetalálkozik.”

Egy kevés, könnyed kézzel felrajzolt magyar földrajz, néhány mondat a rend történetéről, a szerzet regulájáról, majd, mint idéztem, a kolostorok táji elhelyezkedéséről – e motívumok után, valahol az esszé harmadánál, veszi át a prímet a zöld küszöb motívuma: „A pálosok a zöld küszöbön éltek. A vadon és a civilizáció találkozási pontján. Abban a helyzetben és azon a ponton, ahol örökké egyensúlyozni kell. Vigyázni arra, hogy a természet közelségében a szellem el ne vaduljon, bestiává ne váljék. És vigyázni arra is, hogy a szellem ne veszítse gyökereit, teljesen el ne légiesedjék. Mert a vadonban nemcsak szentéletű remetének lehet lenni, hanem martalócnak is. És a civilizált világban sem csak alkotó szellemnek lehet lenni, hanem intellektuális vadembernek is.”

Ez a gondolat „megérne egy misét”, hogy frivolan stílszerűek legyünk. De Szepesi Attila négy bekezdésnél tovább nem időzik el benne: a mélység és a magasság, a vadon és a spiritualitás háborodottjaira vetvén egy pillantást, összefoglal és továbblép: „Kultúra tán épp azt a mértéktartást jelenti, mely a küszöb pontját nem véti el. A pontot, ahol a kettős csábítás egyensúlyban marad. Ahol a külső és a belső harmóniája kiteljesülhet. Mert, kétség nem férhet hozzá, ha a külső világ egyensúlya elvész, a belsőé is vele vadul.” És máris civilizációnk pusztulásának feltornyosuló sejtelménél, a környezeti válságnál vagyunk, bár ezt a kifejezést, jellegzetes szellemi finnyássággal, Szepesi Attila nem írja le, mert mindig kínosan ügyel, hogy ne lépjen a frázisok kimunkált gondolati kényszerpályáira.

E súlyos téma – amellyel más írásában is foglalkozik – megint csak négy bekezdésre rúg, egy Balogh János-idézettel megtűzdelve. És már el is érkeztünk az esszé záró bekezdéséhez, amely így kezdődik: „Ilyesféle, nem épp lélekemelő konklúziókra jut az ember, ha egy pillanatra megáll fenn a Bükkben, a Garadna-patak forrása közelében, és rápillant a jó emlékű pálosok kolostorának maradékára.” Hogy el ne szálljon a pátoszra gerjesztő apokaliptikus látomás felhőin, visszatér a kezdő élményhez, a látványhoz, az erdőhöz, a forráshoz. Megőrzi egyensúlyát, megőrzi elméje épségét, mint a pálosok, föld és ég, vadon és civilizáció között, a zöld küszöbön.

Az Erdőmaszkokban, ebben az ökonomikus gyűjteményben több kötetre való írói program bontakozik ki a keresztül-kasul futó szálakból. Egy érzelmi és politikai önéletrajz. A régi Beregszász kultúrtörténete. Egy könyv a magyar látomásos festőkről, akik átlépték a küszöböt, Mednyánszkytól és Gulácsytól Scholz Erikig. Írói kalauz a Káli-medencéről. Egy amatőr természetbúvár vallomásai. S még folytathatnánk a sort. Az eszszék persze, gondolataikat így kibontatlanul hagyva, erősebben robbannak. A kis műfajok, a tömörség szikrázása ez. És egy sokdimenziós emberi világé, amely egyaránt művelte ki érzékenységét a magyar versre, Európa festészetére s általában a rajzolásra és a festésre, a spirituális és mélylélektani ismeretekre. Szepesi Attila tud a démonokról s az istenekről, olvasta a taoista bölcs Lao-cet, bensőségesen ismeri Goya, Cézanne és Van Gogh birodalmát, a természet és a kultúra televényének életét, a gombákat és a madarakat, a mitológia üzeneteit.

Hogy ez a polifónia megszólalhasson, csak alkalomra van szükség – alkalom viszont a költőnek gyakran adódik, a költő újra s újra szólásra sebződik ebben a csodálatos és borzasztó világban.

Az író sikere az, ha az olvasó úgy érzi a könyvet letéve, hogy ebből még szívesen olvasott volna többet, hogy itt még felfedetlen adományok rejlenek. Megszólal bennem a kielégületlenség hangja is: kitöltik-e ezek az esszék természetes terüket? Pedig én, aki ültem órákat, napokat egy háromsoros japán haiku fordítási fogalmazványai felett, s írtam is „magyar haikukat”, igazán tisztelem a sokrétegű tömörséget és a csendet. Tudom, hogy egyetlen haikut egy órányi csend és szemlélődés vesz körül az olvasóban – így kellene lennie. Mégis, megszólal bennem az európai, a 20. század végi ember e keleties arányérzék és viszszafogottság láttán. Talán nem volna-e jó ezt a világérzést, ezeket a gondolatokat nagyobb terjedelemben, kibontva olvasnunk? Hallanunk egy makacsabb, szenvedélyesebb, átfűtöttebb hangot?

Az alkat alig változik. Aki ír, tudja, hogy a mondat a szellem személyes ritmusa, természetes hullámzása, s a formák – kicsik és nagyok –, melyeket választunk, nemcsak az alkalomtól s a szenvedély dinamikájától függnek, hanem mély pszichikai determinációtól is. Úgy tetszik, Szepesi Attila eredendő alkatához tartozik a mértékletesség és az egyensúlyérzék, s mögöttük egy krúdys rezignáltság is rejlik, egy Arany János-i. Mondatritmusai s a választott forma hű tükre mindennek. Mégis, felmerül bennünk a gondolat: ha volna ma a primer szellemi alkotásoknak valódi nyilvánosságuk Magyarországon, ha az aktuális és virtuális divatokat elhárító eredetiségre rangjához méltó figyelem fényköre esne, vajon mindig letenné-e a tollat az esszéista Szepesi Attila az ötödik oldal végén? Ismerjük a túlburjánzó, öngerjesztő egók írásfolyamait – de vajon nem pazarlás-e ez is, a szűkszavúság véglete?

Egyelőre hát nem marad más, mint újra- s újraolvasni ezeket az elegánsan tömör esszéket, mint a verseket. Lehet, hogy éppen ez Szepesi Attila válasza a fenti kérdésre. Lehet, hogy ő éppen így akarja.