Kortárs

Nagy Gábor

Apokrif levél

Egyetlenem te utolsó disznó
hazug szökevénye a megszokásnak
itt felejtetted a szobámban
gőgös gím-szökelléseid
azóta szédülök magamba zártan
göröngy füvek áramában
zsákutca a körforgalomban
hallod-e a körút fény-hangjegyekre
mint harmonikázik ázik egyre
egyre szaporább ütemre
egyetlenem te zöld rügy
kikönyökölve e mindig ismétlődő
vásári komédiára nyíló
párkányra ládd elmesélem
ha már ily szemérmetlenül fecsegtem
eddig csakazértis elárulom:
kibontottam ruhámat hogy az éjben
didergő fél mellem holdja kisérjen
bármerre bitangolsz egyetlen kölyköm
csak a szemembe csak a szemem
megposhadt vizébe ne nézz
a szemem nem a fürge szökőkút már
tócsa lett a szemem érted
szitakötő-vágyban ikrásodott meg
elszürkült az utánad-szomjuhozásban
hiszen kiben bízhattam volna
másban mint a legtisztább kölyköcske
forrásban pisztráng-mosolyodban
gyertyaláng-korma haragodban
kezdettől fogva
csak tebenned csalódtam

ne duzzogj kisfiam
szuka a kölykét fogaim közé vennélek
jól megráználak játszi-dühödten
hogy megint rosszalkodtál
megetetnélek megitatnálak
testemmel betakarnálak
megeredt folyó a combjaim között
bukj alá az árba –
de nem lehet nem tudom hol vagy
elcsavarogtál s én eltakarom
a holdat a csillagokat
lesöpröm szétnyílik az éj
kabátja: csak az árny volt
összegombolva
az ablakomra
hull lásd lefátyolozva arcom
én már nem is haragszom
annyira rád édes Attilkám
december vége van a Duna könnyü jegén
sirályok negatívjai siklanak a hídon
tömött sorokban csörtető gímszarvas-
csorda átkel egy zörgő villamos
mit is kérhetnék tőled írj
ha könyörtelen rabtartóid –
rögeszmés rettegések
kiolthatatlan kényszerképzetek –
nem csavarták ki kezedből a tollat
ne hidd mert így akartad jó így
s ne feledd: egy lány téged
mint utolsó menedéket
verést érdemlő rossz kutyakölyköt
csalót gazembert csábítót
mint szemtelen kamaszt ki leköpköd
fű közt lapuló göröngyöt
sarat mi ellepi a gyöngyöt
mint a senkit mint a mindent
úgy átkoz úgy gyűlöl
úgy becézget