Rott józsef

Megszállottak

1

Esztelen écesz, hogy olyankor küldjék szabadságra, amikor megszenvedhetik a hiányát, s amikor mélyről fakadó reflexként maga is a munkában keresne menedéket – hacsak valakinek érdekében nem állt, hogy eltávolítsa az osztály éléről. S ezt bármikor megtehették személyesen, névtelenül, hivatalos úton vagy fegyverrel, és alig lehetett szava, főleg az utóbbi ellen. Egy túladminisztrált, médiazsarnok világ, úgy látszik, ugyanúgy megteremti a belső feszültségeit, akár a hatalmi önkény vagy a társadalmi rétegeket szétválasztó, törvényesített igazságtalanságok. A magára maradó egyén észleli a veszélyt, a napi felhajtások kényszerében, hóbortosan, hitehagyottan vagy éppen hódolatteljes önfeláldozással mégis menthetetlenül sodródik a végzete felé… Úgy suhantak át az agyán a tudatgomolyok, ahogy a hegyek fölött futó felhők is át- meg átrendezték az autóútra vetülő sziklaárnyak szeszélyes térképét. A főigazgató levele mindössze annyit mondott, amennyit egy szűkre fogott, gépbe diktált levél elárulhat; szenvtelen üzenet szálkás betűkkel, a megérzéseire kárhoztatva őt.

Dr. Berg dühönghetett volna, ha nem viszolyog az erőszakos megnyilvánulásoktól; méltatlankodhatott volna, ha nincs tekintettel a hamarjában autóba ültetett feleségére és a helyzettől megzavarodott, izgága gyerekekre; és somolyoghatott volna is magamagán, a kitanult őszinteségén, ha nem lappang benne félelem a további retorziókkal szemben. S a sok meghőköléstől valahogy süket lett körülöttük a csend.

Az autó alávetette magát a szerpentin által megszabott útvonalnak, az abroncsok meg-megcsikordultak a felhőszakadások által kikezdett aszfalton. A hegyoldalakban fenyveserdők zúgtak, a partszakadások csenevész csemetetölgyekre engedtek rálátást a hűs alkonyatban, az úttest fölött rovarok felhőztek. Fekete lendek, bérci here, méreggyilok, farkasölő sisakvirág, jutottak eszébe az ismerős nevek, s mindjárt a szelídebb hangzásúak is. Erdei hölgymál, szagos müge, illatos macskamenta.

A távolban – visszhang által megcsalatva csak találgatni tudta, milyen irányban – láncfűrész bőgött újra-újragerjedő dühvel. Teherautó kanyarodott ki a bekötőút homályából, és sarat csapva fölgyorsított az egyenesben. Rönkszállító, gondolta dr. Berg a széles abroncsok láttán, aztán észrevette a nyitott raktéren a kormánypárti erők egyenruhás, paszományos katonáit, háttal a mentiránynak ücsörögni. A két jármű máris elsuhant egymás mellett, s belőlük egyszerre tört föl a szó.

– … mindenki a sorsa elé!

– Anyáék már megágyaltak.

Bosszantotta a tájszólás, akárcsak a keresetlen megnyilatkozás… Mint rágott körmű ujjak egy lakkos, műkörmös kézfej mellett. Vagy egy kényelmesre taposott, lógó nyelvű cipő. Valami általa ismeretlen erőnek van a birtokában a gyerekektől közrefogott, koraérett asszony.

– Mintha bármikor megszólalhatott volna a telefon. Várod, bár tudod, hogy csak rosszat hallhatsz ki belőle, mégis ott téblábolsz körülötte. És a hangok! Egy lerobajló redőny, kapualjtól kapualjig trappoló fegyveresek, karcos léptek a kaviccsal fölhintett tetőkön… Ha ott cseperedtél, már a visszhangból tudod, mit vettek tűz alá, kik laknak azon a környéken, és ha kirakat csörömpöl, akárha a szemüveged törne…

– Az utat nézd!

Két géppisztolyos férfi árnyalakját látta meg a völgyhajlatban, ahogy átázott gúnyában kilábalnak a patakból. Szinte érezni lehetett a lépteik alatt megtörő, méregzöld lapulevelek illatát. Lassított a közelükbe érve, majd rátaposott a gázra, és káromkodott.

– Ha sebesültek voltak? Gyalázat!

– Jelezték volna.

Az egybefolyó választóvonalat nézte. Az út most összeszűkült, előzésre, leállásra is alkalmatlanná vált, kőzúzalék recsegett a kerekek alatt. Még tíz, nyolc, talán hét kilométer a meredélyek közül előkúszó szürkületben… Össze lehetne rakni a kihűlt világot borzongásokból, neszekből, szagokból, fényekből, elhallgatásokból, taglejtésekből, intuíciókból vagy más, még ismeretlen impulzusokból?… A gyerekkora és a tóparti nyaraló jutott az eszébe, mely annak idején szinte egyet jelentett az apjával, aki pokrócba bugyolálva naphosszat elüldögélt a nyárfák árnyékában a teraszon. Idősebb Berg Salamon halála óta inkább csak az őszi víztelenítés alkalmával keresi föl az öreg terméskő épületet. Egyedül, utazótáska nélkül érkezik, ám a faajtók mögül ráköszönő nyirkos, áporodott levegő, a porszagú szőnyegek és a gyümölcsfák alatt rothadó almák meg darázs rágta körték fölébresztik benne a fájó folytonosságot. Rálel a fogason a suhanckorából ottfeledett széldzsekire, s elidőz néhány napot. Szétoszlanak a felhők, az utolsó erejével felszökő fűben avar zizeg kesernyés szagot árasztva, a potyogó diót mókusok hordják a szomszéd kertből. Elenyész a harmat, fölszáll a pára, és láthatóvá válik a túlpart; ő az arcát mártóztatja az erőtlen napsugarakban… Mitől e magányos vonzalma az őszhöz? Eltelni földi jóval, amikor már majdnem minden késő?… Orvos, pszichiáter a történések mögött jár, kórképletekben gondolkodik, és a szétágazó gondolatmenetek egyik végén rendre ott ágaskodik a halál.

 

Alighogy kinyílt a völgy, az út két oldalán megjelentek a zömök, istállóval, gazdasági épületekkel kísért gazdaházak. A belső udvarra néző szuterénok mozgalmas világa alig érződött, a zsalugáteres ablakokban csak imitt-amott pislákolt fény.

A tér alig volt nagyobb, hogy a megállóban veszteglő távolsági buszt megkerülve kényelmesen megfordulhasson. A végtelen égbolt alatt vegetáló faluban kutyák csörtettek kerítésszegletig, megugatták a hazafelé battyogó járókelőket, majd fölvetett fejjel felelgettek egymásnak. A kávézó nyitott ajtaján nem szűrődött ki zsivaj, a nyilvános telefonfülke üvegét elhomályosította a lecsapódó pára.

A kagyló kopott simasága, a pénzérmék koppanása, közben egy ösztönös pillantás a kocsi körül mozgolódó családra, a fejük fölött, a megkopott épületek homlokzatán éppen fényesre váltottak a neonreklámok. Otthon Bank. Betét, k.mat, hi..l. Gyopáros Há.. Kávé sör .ea.

– Doktor úr? Halló! Berg doktor?

– Én beszélek, Hanna. Nem hall rendesen?

– Ingrid főnővér már kétszer hívta, és az adjunktus úr is beszélt a rögzítőre. A postaládában…

– Sorjában, Hanna.

– Munkába kell állnia. Töltsem föl a hűtőszekrényt?

– Meglátjuk, Hanna.

A Gyopáros Házból fiatal pár lépett a kockakőre, és átsétáltak a kávézóba. Barbara ott állt mellette.

– Találj ki valamit! Idén még nem vettél ki szabadságot.

– Tavaly se.

– Ne törődj velük!

– A betegekkel?

Mentek a csomagokkal, a gyerekek kergetőztek.

Még a vacsora alatt is csapongott; nem maradt, csupán néhány megszokott kép az emlékezetében: habosra vert házi vaj az üvegkehelyben, paprika, paradicsom és fölkarikázott főtt tojás, maszatos gyerekujjak a kolbászon. Az arannyal futtatott nyolcágú csillár tékozlón és értelmetlenül, melyben egyetlen égő világol szegényesen és balgán, árnyékba taszítva az öregeket. Elörökölt barokk asztal viaszosvászonnal leterítve… „Abroszról eszünk, mi már így szoktuk.” Bicska, szalonna, fekete retek, összeköti őket egy-egy mozdulat. „A kicsi szobát fűtjük, oszt takarítani se kell annyit…” És ő? Megemlítse a klinikát? Vagy ami idegen, menthetetlenül ellenségessé lesz a félelmek, tartózkodások idején? A képzeletünk csúfol meg, vagy máris a gránáttölcsér két oldalán állunk?

Megzörgették az ablakot, és az anyósa a kötényét verdesve fölállt. A jány köszönt át: „jány”, mert ekképp szólítják a falubeliek a szomszédasszony pártában maradt lányát.

– Az isten küldte mifelénk, doktor úr. Jani bátyám a végét járja. Nem mondanám, ha nem így volna.

S ment neki szapora léptekkel a nyitott ajtónak, az utcának. A kutyák ugattak, a hold ki-kibukkant a cikcakkos szegélyű, gyorsan sodródó felhők mögül. Berg Salamon meghőkölt a küszöbfán, tekintetét a beesett szájjal nyeldeklő, vizenyős szemű vénasszonyon feledte.

Füst és zsírjára sült paprikás szaga ülte meg a konyhát fullasztón, a nyirkos, hideg este ott kísértett a páratelt levegőben. A csupasz villanykörte nem fogott a kredencre tapadó homályon, a tűzön bodzaágak ríttak, ropogtak. Megpihent a cinkanál, és a vénasszony szájából csontdarabok potyogtak a tányérra.

– Nem beteg az! – szétmaszatolta a zsírt az állán, legyintett. – A pálinka rágja a gyalázatost. Mondom is neki, amit nappal megrágsz, éjszaka kibuffantod. Tolakszik ki az udvarra, nyög, öklend, a kutya meg nyalná a száját.

Nyikkant a hokedli, és a csontos, szikkadt arc elszakadt az asztaltól. Álltában látszott csak igazán a kortól elformátlanodott test püffedt, törődött gyöngesége, melyet nem rejthet se kötény, se ujjas. Minden erejét lekötötte a hangjába költöző békétlenség; a kurtára fogott mondatok között beharapta a száját, és vadul pillogott a jányra.

– Lóg rajta a bűr, a szerszámot nem bírja. Már tavaly, a tengeritörésre embereket kellett fogadnom. Aztán magam kosaraztam föl a padlásra, ezzel a nyámnyámmal, na.

Surrogó léptekkel belökte az ajtót, gyanakvó tekintete körbejárt a szobán, ahol fölbolydultak a legyek.

– A nyüvek rágják meg a húsát, azok lakmározzanak belőle!

Azonnal fölismerte az ágynak esett férfit, noha jó, ha kétszer-háromszor látta annak előtte. A süppedő aszkétaarc összenőtt a képzeletében azzal a fekete csődörös, gumikerekes fogattal, mely sötétedésig járja a falut. Telente töredezett nemezkabátban és elzsírosodott kalapban, nyaranta kinyúlt, színehagyott ingben és ugyanabban a nyűtt fejfedőben gubbaszt a bakon, ábrázata akár a gúnya folytatása is lehetne: ráncos, megviselt, mosdatlan… A hangja érdeklődő és zengzetes vagy nagyon is mord, mikor mennyi pálinka buzog benne, sötét bogarú szemében az ivászat utáni mérhetetlen vágy, az önpusztítás delejes fénye…

– Maradjon fekve, és tegye szabaddá a hasát.

Szétcsúszott az ing és a megsárgult alsó, a férfi feszes arccal meredt a hengermintás falra.

– Itt, ha nyomom, fáj?

A bordák szabályos rajzolata, az áttetsző bőr és a megfáradt test életidegen kipárolgása kísérte ki a mosdólavórhoz. A vénasszony görnyedten csoszogott utána, szemében ravaszság és dac; az évszázados nyomorúságban kitenyészett hitetlen, önző csökönyösség: reszketett a nem várt kiadástól.

Még az asztalnál sem bírt szabadulni a vénasszony képétől. A gyerekek összekülönböztek az áfonyaszörpön, a kutya szűkölve várta a jussát a lábtörlőn. Mintha a távozása óta fonnyadtak volna meg az abroszon a tölgylevélminták, most vette észre, hogy késtől fakadt, utóbb megszürkült repedések szelik át őket keresztül-kasul.

A szalvéta érdes érintése az állán, a hangja legalább olyan, ahogy a busz indulását tudakolja.

– Vidd a kocsit – mondta Barbara.

– Szüksége lehet rá.

Mindig is jól megvolt a városban autó nélkül.

– Nem akarunk kimozdulni.

– Valahol csak kifüggesztik a menetrendet.

– Letépik a gyerekek.

– Maguk mivel közlekednek, apu?

– A terepjáróval, amikor elindul. Különben…

– A szomszédok?

– Így valahogy.

Barbara megfordult a kamraajtóban.

– Ne kéresd magad, ott a kocsi.

– A buszban nagyobb biztonságban vagyok.

Tényleg, ki emelne szót egy útszélen lelőtt zsidó orvosért?

2

Fojtott, morgásba fúló sirámok, nem is értheti a magas deszkakerítésnél elhaladó járókelő, ám amikor másodjára-harmadjára suhan el fölötte az a csapzott, szőrös gombóc, leugrik a járdáról, és alaposan megnézi magának a vastag, nyálkás szájtól és közel ülő szemektől állatias arcot, mely mintha valami eszelős csoda folytán elszakadt volna a testétől, hogy szabadon röpködve világgá zokoghassa fájdalmát.

A park felől érkezve Berg Salamont e jól ismert látvány fogadta. A kocsik alvázához verődő tócsavíz, a fákról alágyöngyöző, füstszínű esőcsöppek és a cipőjére tapadó nyálkás nyírlevelek mind az éjszakai zivatarra emlékeztették. Behordta a balkonról a virágokat, aztán leengedte a redőnyt, bár szerette, ha ébredéskor körbetapogatják a fények: olyan az, mint a feltétlen elfogadás.

Vele szemben egy korai részeg taposta a járdát, kezében a kisajátított világ egyetlen üvegbe zsugorítva: harmincnyolc esztendő után mindez éppúgy Berg Salamon szeretett városához tartozott, akár az a vizeletszagú, huzatos buszváró abban a gyártelepi mellékutcában, ahol annyiszor várakozott iskolába menet… És a márványpaloták, parkok, kertek. A szórakozónegyedek hívságos világa vörös, lila és sárga fényekkel, nehéz bársonyfüggönyökkel és szivarfüsttel, tűsarkos lábbelikben imbolygó, festett arcú lányokkal… A századfordulón emelt, egymásra árnyakkal nyelvet öltő kaszárnyák és bérházak a szürke és fekete szín ezernyi árnyalatával a liftrácsokon, ereszcsatornákon és pincelejárókban. Egy kutyát sétáltató öregaszszony a polgárnegyedben, meg-megállva a hajnali kirakatoknál, melyek mögött most ugyanannyit érnek a lámpafények, mint a feltörekvő nap a portalan, bársonyos levegőben…

Hajnalban pizsamát cserélt, aztán zenét keresett a rádióban. „A várnegyedbe szorított lázadók elbarikádozták magukat, a lakók a hátsó kapukat használva a folyópart felé menekülnek…” Fölkapcsolta az olvasólámpát, mert arra kellett gondolnia, milyen meghalni esőben, sebesülten, idegen köveken… Az egyik fiatal ápoltja mesélte: „Felszöktem a tetőre, ahol nem láthat ember, letéptem a kabátom, ingem, és megvágtam az ütőeremet, aztán a fájdalomtól sziszegve megint és megint. Lüktetve spriccelt a vér, gőzölgött, folyt le a karomon, elerőtlenedve ültem a vaslétrával a hátam mögött, s amire odalent nem gondoltam: ők nem, ám én látom őket, ahogy menetelnek a laktanyaudvaron, lázálomszerűen követve a betonút kiszögelléseit, feszes izmokkal, a lépteik ütemére remegő arccal. Alattam az egyre gyűlő, sötétvörös tócsa, s ekkor, a szédüléssel, rám tört a hányinger. Sosem hittem volna, hogy öklendezve is meg lehet halni. A roham nem tágított, és nem mertem, nem akartam így kimúlni, ám a szemem előtt már alakját vesztette a világ. Az utolsó erővel ledobtam az udvarra a vérrel átitatott kabátomat…” Reggel ismét megszakították az adást. „A lázadók elfogadták a belügyminiszter fölhívását a megfigyelők előtt tartandó, azonnali tárgyalásra.”

Az ideg- és elmeosztály portáján katonák igazoltatták.

– Berg doktor? A főhadnagy úr várja.

A kórházkert mélyébe nyúló épület bejáratáná1 újabb őrszembe ütközött, aki szótlanul a nyomába szegődött. Berg Salamon hozzászokott, hogy nem kelt feltűnést a folyosón, ám most elnémultak jöttére a betegek. Ősz hajú, hálóruhás aggastyán ácsorgott a fal tövében, mintha csak a zárójelentésére várna. Mellette a másfél mázsás Zsoké, ahogy a betegek nevezik egymás között az egykori lakatosinast, aki fölkapta a fejét, mintha fontos mondandója volna.

Az irodája ajtaján a gyakori nyitogatástól származó ujjnyomok csak futó benyomás; a katona jelentése véget vetett a tisztek közötti véleménycserének.

– Az ön felmenői között – köszöntötte a főhadnagy – az ismereteim szerint nincsenek államférfiak és katonák, Berg doktor, mégis számítok föltétlen együttműködésére. Volt időnk meggyőződni róla, hogy a távollétében nem mennek zökkenőmentesen a dolgok.

Berg Salamon szárazon felköhögött.

– Talán mégis nekem illene üdvözölnöm, ha közölné jövete e célját.

A főhadnagy cigarettatárcát vett elő a belső zsebéből.

– Dohányzik?… Őrmester, távozhatnak.

Az ablak alatt valaki artikulálatlanul felüvöltött, Berg Salamon letette a táskáját, és arra gondolt, sok katonatiszt arca meglepő hasonlatosságot mutat a szenvedélybetegek lassú önpusztításával együtt járó tompasággal és a humán értékek iránti farkasvaksággal.

– Tudja, doktor, mi, katonák nem vagyunk abban a kivételezett helyzetben, hogy a harcok után döntsük el, melyik oldalon állunk. Szóval! – a főhadnagy eleresztette a füstöt az arca mellett. – Még nem értesülhetett róla, az ügynökeink fülessel szolgáltak, hogy a csíny egyes mozzanatait innen, az ön mindeddig méltatlanul alábecsült osztályáról irányították.

– Ez képtelenség!

– Nekem is annak tűnt, két egymást fedő üzenet mégis eloszlatta a kételyeimet.

– Teljes képtelenség! – Berg Salamon léptei neszét elnyelte a szőnyeg.

– A kollégái mindeddig példás igyekezetet tanúsítottak az irányunkban. Önnek egyelőre nincs más dolga, mint garantálni az osztály zavartalan működését.

– Egy mesterséges világtól kér természetességet, főhadnagy. A terápiák kimenetelét nagyban befolyásolhatja a katonai jelenlét, ha eddig már nem vezetett visszafordíthatatlan folyamatokhoz! Most pedig, engedelmével, föl kell készülnöm a vizitre.

Egyszerre értek az ajtóhoz.

– Még egy szóra, doktor – a főhadnagy fél fejjel fölébe magasodott, és összehúzott szemmel folytatta. – Nem akartam ajtóstól rontani a házba, de nem zárhatom ki a lehetőségét, hogy az emberünk a személyzet tagjai között lapul. Ezért titoktartásra kötelezem, és remélem, nem veszi zokon, ha esetenként vétek a kórházi rendtartás ellen.

3

Az ébresztő a nyöszörgés, krákogás ideje, az értetlen hunyorgásé az arcokra ömlő hideg neonfényben, meg az ápolók nyers hangjáé, ahogy a tenyerüket össze-összeverve elindulnak az ágysorok között, hogy lerántsák a paplant a későn eszmélőkről.

Néhány ápolt a mosdóba csoszog, az öregek és imbecillisek az ágyuknál topognak, gyűrött, pecsétes hálóruhájuk szárnyaszegetten lóg. Az ügyeletes orvos be-bekukkant a kórtermekbe, klumpás léptei messziről jelzik az érkezését.

Az öreg Jeremiás, aki hajnalok hajnalán fölkel, hogy nyögdécselve kötést cseréljen fekélyes lábszárán, szembeszegül az ápolóval, mire a koszos, tarka kendő kicsúszik a köpenye alól. Lezöttyen az ágyra, nem érti a másik sietségét, a határozottsága megrémíti, egész testében reszket.

– Már az apám is sokat szenvedett, mire megcsinált, te meg csak úgy rángatsz engem!

– Ejnye, ejnye.

– Ááááá!

Zihál, és markolássza senyvedt lábszárát.

A sarokban fekvő, magatehetetlen beteghez alig érnek e1 a hangok; egy-egy váll és fej körvonala jelenik meg fölötte időnként elmosódva, a látómezeje szélén. Kiszáradáshoz közeli, vészes gyöngeséget érez, meg a lelkét gúzsba kötő félelmet: akárha szakadék mélyén feküdne, és aszott testére göröngyönként peregne a közönyös idő.

A két takarítónő összekülönbözik a falicsapnál, melyikük tölthesse meg előbb a vödrét. Zsörtös, zsarnoki hangjuk belevész a vízzubogásba, gyér hajuk pókhálószerűen lóg ki a kendő alól, vézna, érhálózta kezük meghosszabbítása a fölmosófa, mely neki-nekikoccan a fal tövének és az ágylábaknak. Nem marad a nyomukban más, mint nyálkás kő és orrfacsaró fertőtlenítőszag.

Edényzörgés, áradó fények, az ápolók nekilökik a kézikocsit a lengőajtónak, a merőkanalak vitustáncot járnak a kondérok falán. Vízzubogás, a csukódó ajtók dübbenése és Ingrid főnővér szárnyaló utasításai: gyerünk, angyalkáim!… Ingrid főnővér felel a kórlapok vezetéséért, a gyógyszerek adagolásáért, különös érzékkel viseltet a vétkek és vétkesek iránt, ételhez és tiszta ágyneműhöz szintén általa lehet hozzájutni, csakúgy a büntetéshez és föloldozáshoz. Ingrid főnővér lába vaskos,  járása lendületes, az arca közönséges. Megragadja a kávésbödön áttüzesedett fülét, s bár úgy látszik, állandó késésben van, sosem marad le semmiről. Az egyik kataton beteg megáll a mellékhelyiség ajtajában, keze lóg, az önálló akarat jelét sem mutatja, Ingrid főnővér lerángatja róla a bemocskolt pizsamát, és a futva érkező ápolók gondjára bízza.

Az étkezés alatt kevés szó hallatszik, a lámpafény megsokszorozódik a fehér csempéken és az asztallapokon, mintha jégbarlangban élnének. Ezzel szemben a nappal is homályos folyosóvég, ahol a lámpaárnyékos sarkokban pókháló és egyre vastagodó porréteg látszik, maga a vadregényes szabadság.

Josko, a leszereltetett vadászrepülő vízfestményt tűz ki a falra: düledező, fekete fakeresztek lángmezőben. Az ápoltak köréje gyűlnek, méregetik.

– Ezek mind vadászpilóták sírjai – mondja karikás szemmel, és szorosra csomózza tarka kimonóját. Mintha tartana valamitől, és tőle is tartani kell, ahogy görbe mutatóujjával megkopogtatja a festményt. – Én is közéjük fogok kerülni, ha teljesítettem a küldetésem. Nehéz bevetés. Senki se tarthat velem.

– Senki? – csodálkozik Jeremiás.

– Ha lehetne, mit ért a kiképzésem?… Te csak maradj a kutyáiddal. Tenyésztők is kellenek. Rengeteg kutyára lesz szükség. – Egy széken ücsörgő, kövérkés, borotvált fejű ifjú és az őt vigyázó, könnyező szemű aggastyán összesúgnak, a cigaretta már-már az ifjú körmére ég.

– Azok hét… tizenöt éve még kutyák voltak – Jeremiás arcán átdereng az élet fénye, szavait lassan, szeretettel formálja. – Micsoda kutyák! Még ma is lehetne kezdeni velük valamit. Azok még ismerték a hűséget, és tudtak őrizni. Hihetett bennük az ember. Nem acsarogtak és nem üvöltöttek, legföljebb figyelmeztetően mordultak, az elszántságukat mégsem vitatta el senki. Talán lesznek még ilyenek, ha nem veszett el a vérvonal…

Pár perc múlva már a kötözőnél kiabál, a posztoló katonák fölkapják a fejüket. Két ápoló a szobája felé tessékeli. Jeremiás sután vagdalkozik.

– Azt hiszik, kifoghatnak rajtunk – magyarázza Josko. – Mégis élünk.

– Nehéz feladat – sóhajt föl a könnyező aggastyán.

– Az a baj, hogy az emberek elvesztik a kapcsolatukat a tűzzel! Régen nagy tüzeket gyújtottak, azokat táplálták, bűn volt őket kihunyni hagyni. Húst sütöttek általuk, pecsenyéket. Tűz égett a barlangokban, konyhákban, kandallókban.

A fal mentén ácsargó öregek, akiknek még a szaguk is hasonló, elismerően hümmögnek.

– Most langyos radiátorokat találunk. Egyetlen ember boldog: a fűtő. Aki a kazánt eteti. Bömböl a tűz, ő izzad, gyötrődik, de csak hányja rá a szenet.

A kövérkés ifjú elindul, az aggastyán csoszogva követi.

– Majd eldöntjük, kinek mit ér a megbánása – néz utánuk Josko. – Mindenkinek ki kell nyilvánítania, melyik oldalon áll.

– A főnővért megbünteted?

Megütközve néz a kérdezőre.

– Ingrid főnővér alig várja, hogy átállhasson a jó oldalra.

 

Felütötte a terápiás naplót, és várta, hogy az a néhány beteg, aki még keresi a székét, helyet foglaljon. Josko keresztbe font karral figyelte minden mozdulatát.

– Talán ott folytassuk, ahol a kényszerű távollétem előtt abbahagytuk. Emlékszik valaki a témánkra?

Folytatódott a fészkelődés a félkörbe rakott székeken, Jeremiás a köpenyét húzogatva fölállt.

– Halljuk, Jeremiás.

– A kóbor kutyák… És gondolkodtam rajta, mert ezek nem szükségszerűen kivert kutyák. Vállalják a földönfutást önként is. Büntetéstől félve, Attól, hogy megverik. És elbitangolnak. Vagy jobb sorsot remélve.

– Nem! A kóbor kutyák csak úgy vannak – Joskónak egymásba akadtak a szavai izgalmában. – Mindig is voltak.

– Miután rosszra fordul a sorsuk!

– Nem bántásból, Jeremiás, de nem születhet minden kutya törzskönyvvel. Pincsinek, uszkárnak. Azokat kádban fürösztik.

Ezt már kevesen állták meg szó nélkül.

– Azok nem is kutyák!

– Kutyák bizony!

– Ismertem egyet, az a gazdája szekere alatt futott ki a határba. Olyan puliféleség.

– A kóbor kutyák – védekezett Jeremiás hunyorogva –, azokkal a legnehezebb kezdeni valamit.

– Köszönjük, Jeremiás, sokat segített a szakértelmével – Berg Salamon szórakozottan pattintgatta a golyóstollat.

– Azt akartam mondani, doktor…

– Mindannyiunkban maradt mondanivaló, Josko, amit kiérlelhetünk magunkban… A múltkor Zsoké is mesélt nekünk egy inasgyerekről.

– Zsoké, ne kéresd magad!

A többiek kiabálva Josko pártját fogták, közben nyirkos tenyerüket egy-egy önkéntelen mozdulattal a köpenyükbe dörzsölték. Zsoké vonakodva fölállt, szétnézett a fölbolydult társaságon, aztán beharapott szájjal visszaereszkedett a helyére.

– Nyugalom, Zsoké, ráérünk fölállni, ha majd szavalóversenyen szereplünk.

– Ez jó, doktor! Ezt megjegyzem!

– Most Zsokéra figyelünk, Josko.

Zsoké megdörzsölte a homlokát, és a tenyere mögé rejtett tekintettel megszólalt.

– Pertu lett a nyápic inasgyerek a szakikkal, az öregekkel. Azok meg fizettették vele a sört, ha elvétette a megszólítást… És kinevették. Hijj! Ekkor aztán elvesztette a fejét. Ti ilyenek-amolyanok!

– Lassabban, Zsoké. Lehet így beszélni a szaktársakkal?

– Pertuk voltunk… Pertuk!

Berg Salamon néhány szót vetett a papírra.

– Helyesen járt el Zsoké az adott helyzetben? Ezt kellene eldöntenünk.

– Doktor! Álljunk meg egy bajtársi szóra! Az előbb azt regélte, hogy nyápic gyerekkel történt! – hadonászott Josko. – Ne játsszunk a tűzzel, én csak azt mondom!

Zsokét fellökte a székről az indulat.

– De! De ez velem!

– Vajon helyesen cselekedett Zsoké?… Milyen előnyökkel jár a tegeződés?

– Hogy pertu lettem.

– A kölcsönös tiszteletadásra gondol?

– Azok voltunk. Eleinte. Aztán csak nevettek, meg itták a sört a pénzemből, mert nem állt rá a szám a tegeződésre.

– Tudhatták ezt előre?

– De pertuk voltunk! Aztán kinevettek. Egyedül maradtam, a leggyengébb.

Páran fölugráltak a székről.

– Gyengébb?

– Néztél már tükörbe?!

– Rendben van, Zsoké, a többiek azt mondják, a háromszorosára nőttél azóta… Lehet, hogy már másképpen beszélnének Zsokéval? Ezt szeretném megkérdezni.

– Igen!

– Biztosan!

– Persze!

– Pertuk voltunk, és kinevettek. Most is kinevetnének, bárki megmondhatja…

– Valami másért nevettek ki talán?

– Mert kisebb voltam… Meg az eszem se olyan fürge. Azt mondták, Berg doktor, a kiszúrás társasjáték. Mert több ember kell hozzá. Akik viccelnek, és aki állja.

– Mindenki részt vett ebben a játékban?

– A géplakatosok nem. Meg a szerszámkiadó.

– Ők voltak a barátaid!

– A szerszámkiadó. Az!

– Köszönjük a hozzászólásokat – Berg Salamon jegyzetelt a naplóba. – Nem ezekkel az emberekkel kellett volna barátkoznia, Zsoké?

– Ők nem foglalnak állást, azt mondták. Nem ártják magukat más dolgába.

– Akkor fölteszem a kérdést. Helyesen cselekedtek a géplakatosok?

– Meg a szerszámkiadó.

– Meg a szerszámkiadó, Zsoké… Tehát?

– A fenéket!

– Egy túróst!

– Nem álltak ki Zsoké mellett!

– Helyes. Akkor talán Zsoké nem is került volna közénk – ragadta magához a szót Berg Salamon. – És nem veszélyeztetné a mázsát sem… Mára mindenesetre elég ennyi a tanulságokból. Köszönjük, Zsoké, hagy segítségünkre volt e szövevényes probléma körüljárásában.

 

Az érkező alorvos papucsának csattogása valóságos zene az osztály hörgő-nyöszörgő perpatvarában; kigombolt köpenye verdes: olyan ez, akár egy harkály megszállott kalapálása a pudvás faágakon, és a vadnyulak fülének laffogása. Vékony szálú, fekete haja selymesen fénylik, fejét jobbra-balra kapkodja, be-bebiccent a kórtermekbe.

– Berg doktor?

Ingrid főnővér szemrehányón nézett föl az osztálynaplóból.

– Vizitre ígérte magát.

– Az adjunktus úr?

– Kávézik.

– Akkor magam is azt teszem. Igazam van Zsoké?

Zsoké fölsóhajtott, mintha újjá kéne születnie ahhoz, hogy elbeszélgethessenek, ám neki a bólintáshoz sincs ereje. Az alorvos megveregette a vállát, és elsietett.

Az előcsarnokban futottak össze, Berg Salamon a szendvicséről megfeledkezve magyarázott a nyúlánk, kopaszodó adjunktusnak. Weber adjunktus napjában kétszer borotválkozott, és legalább annyiszor tusolt. A kínos pedantéria ellenére sem tartozott a kellemetlen orvosok közé az osztályon, bár volt valami zavarba ejtő a viselkedésében, amire Berg Salamon is csak sokára figyelt föl, s inkább az ellenérzései, mintsem a kíváncsisága vezette nyomra: az adjunktus nem feltűnően, ám tetszőlegesen váltogatta a hangszínét, akárcsak a testmagasságát. Képes volt a térdét beroggyantva, megeresztett gerinccel előrehajolni, nehogy kisebbségérzést keltsen a nálánál alacsonyabbakban; Joskóval éles, emelt hangon beszélt, míg az ápolókkal a rájuk jellemző, az orvosokkal folytatott diskurzushoz használt önalávető, már-már alázatos tónusban: az alkalmazkodóképességnek és elfogadtatási vágynak oly mélyről fakadó megnyilvánulása volt ez, hogy Berg Salamon kétségbe vonta, tud-e róla egyáltalán. Sokáig találgatta az okát, míg egy váratlan alkalommal meg nem látta az adjunktust egy külvárosi söröző teraszán dülöngélni. Az adjunktus úr, nézett rá másnap Ingrid főnővér a kötözőben, iszik, mint a kefekötő. Ám a másnaposságok nem jártak Weber adjunktusnál enerváltsággal, levertséggel. Megbízható munkatárs és kellemes társalgó maradt; a csoportterápiák során szép eredményeket ért el, főleg az agresszív betegeknél.

Megszólalt a vészcsengő. Egyszerre kapták föl a fejüket, lépteik máris zavart jeleztek. Kirontottak a folyosóra ahol bakancscsattogástól, jajveszékeléstől és a főnővér utasításaitól gerjedt idegőrlő lárma, miközben a csengő egyre szólt.

A mellékhelyiség előtt támadt tumultus fölbomlott a katonák rohamától, a betegek egymásnak ütköztek, panasz és fölháborodás zagyva hangjai keveredtek. Ingrid főnővér középre furakodott, fölbuzogtak a testnedvek, kopogott a kövön az ápolók fapapucsa, nyugalom, angyalkáim, nyugalom!, veríték- és ürülékszag terjengett. A betegek lassacskán hátrébb szorultak, s már látni lehetett a kinyíló ajtó mögött elterült társukat: a nyakában vastag zsineg, a pizsamakabát fölcsúszott a derekán. Kopaszra borotvált feje és hurkás csípője után akár túlméretezett csecsemőnek is hihették volna, aki belegabalyodott a köldökzsinórba: puffatag, élettelen arcán a mindenbe beletörődés mimikátlansága.

– Vitesse innen a katonákat! Berg doktor! Gyalázat!

Ez ismét a főnővér hangja volt, akit két katona a falhoz szorított, hogy helyet biztosítsanak a főhadnagynak, s ekkor elhallgatott a vészcsengő, lélegzethez juttatva a torlódó sokadalmat.

A főhadnagy az áldozat fölé hajolt.

– Ki talált rá?

– Az a vén bohóc – mondta az egyik katona.

Benyomultak a szemközti kórterembe, ahol a párnák, paplanok földúlt rongycsomókként csúfoskodtak az ágyakon. Jeremiás haja zilált volt, az arca elvadult, ahogy kiráncigálták a fekhelye alól.

– Ne rángassanak! Ááááá!! Maguk nem tudhatják, mennyi fáradságába került az apámnak, mire megcsinált!

4

Vonzotta a párás üvegajtón megtörő fény s mögötte a karcsú, talányos árnyak mozgása. A fűtőtest lángrostélya vörös fénnyel hintette tele a márványlapos asztalokat és a lépcsőt kísérő rézkorlátot. Berg Salamon két-három csöndesen diskuráló társaságot látott a bokszokban, és egy meglett, elhízott férfit, aki a szarukeretes szemüvegét törölgette. A kabátot fázósan magukon tartották, vagy még nem döntötték el, hogy maradnak-e.

Whiskyt rendelt a pultnál. A homlokzatról lelógó, gondosan eltörölt poharak hasán földagadt az arca, majd az itallal feléje nyúló kéz hirtelen szétszakadni látszott.

A sarokban televízió villogott, ám a hangot, a harsány képektől idegen dallamot rádió szolgáltatta a pult takarásában. Lépést lehet-e tartani az információáradattal? A kihívásokkal? A csábításokkal?… Harmincnyolc esztendősen világosan látja, mennyi mindent tehetett volna másképpen, ugyanabból a meggyőződésből.

Újabb whiskyt kért, elnyerve a pultos lány figyelmét.

– Csúnya napunk van.

– Sötétben nem látszik.

Sudár teremtés egyszerű, virágmintás ruhában, lófarokba fogott hajjal. Berg Salamont átjárta az önként vállalt magány ködös derűje, Siettetni az időt… Az egyik betege mesélte, temetésnapokon mintha nem is önmaga lenne. Korán kel, hajat mos, borotválkozik, nincs étvágya a türelmetlenségtől. Körbetelefonálja az ismerősöket, válogat a ruhák között, nyakkendőt köt, zakót kefél… S a mondatai mélyén egyetlen óhaj lapult: az elmúlás utáni mérhetetlen vágy, hogy rá se vonatkozzanak az evilági szabályok.

A tágas belvárosi lakásban szétfolyt az utcai lámpák fénye, a környék csöndes volt. A lábbelik egymás hegyén-hátán a belépőben; egy könnyű, hasított bőr szandál és a fiúk letaposott sarkú edzőcipője, ahogy utoljára megváltak tőle. Berg Salamon a telefonhoz tartott, aztán meggondolta magát, és vizet forralt.

Ekkor érkezett meg Hanna degesz bevásárlózacskókkal; csöngetett, mert a kulcs a zárban volt, egy ondolált hajfürt, kiszabadulva a kendő alól, a homlokán táncolt. Topogott, csoszogott a lábtörlőn, és igyekezett részvétet mutatni, ám néhány perc múlva már felszabadultan fecsegett.

– Kótya az a nő, szóba se állnék vele, ha nem a szomszédom volna. Szegény férje ingatlanbecsüs volt közvetítőirodával, alkalmazottakkal. És harminchat évvel idősebb nála. Nem lobogó szerelemnek indult, olyan elápolgatom-megetetgetemnek, aztán pár év múlva… Áron a gavallér, Áron a megtestesült figyelem. Áron úgy putyikázik hetven fölött is… Kiment a Teréz putyikázás után kávét főzni, hát a vén szivar nem földobta közben a tutyit?

Hanna nevetve kísérte a hallba. Az olvasószemüvegét kereste, Hanna lelte meg, és a kezébe adta. Mi vesztenivalója lehet egy odaadó, a végletekig konformista bejárónőnek bármiféle politikai földindulásban, gondolta dr. Berg. Vagy igazságtalan lenne hozzá?

– A gyászévben kezdődtek a bajok. Nem mosdott, nem takarított, még a szemét is feketére festette. Én mentem át hozzá néhanapján, hogy kivakarjam a koszból. A férfiakra rá se nézett, járt orvostól orvosig. Se étvágya, se ihatnékja, mégis szenved a gyomrával, májával, veséjével. Akkor találkozott a főorvossal. Bumm! Idős, szép ősz ember, belezúgott. Azt ette, azt csinálta szóról szóra, amit tanácsolt neki. Naponta fölkereste, telefonon hívogatta, már letagadták előle, amikor ugye lehetett. Megint nem evett, nem mosdott. Gondoltam, elmegyek a rendelőbe. Ide jár a Teréz? Ne is mondjam, és az asszisztensnő ijedten kinézett a folyosóra. Na, rám figyeljen, aranyos. Ha tényleg úgy belehabarodott, tanácsolja neki a főorvos úr, hogy költözzön le a nyaralóba, ott jobb helye lesz… És lement! A főorvosnak is ott van nyaralója a közelben. Néha áthívja Terézt szalonnasütésre, az meg csak ücsörög ott egy fatönkön a társaság közepén, és csodálja nagy szürke, ködös szemekkel… Mi lehet most vele? Jaj ez a sok szörnyűség!

S pityeregve bekapcsolta a porszívót.

Berg Salamon magot szórt a papagájoknak, visszahallgatta az üzenetrögzítőt, aztán újra rátört a telefonálhatnék. Többször is kicsöngött, mire a súlyos szuszogás mögött megérezte az apósát.

– Jól vannak, apa? Barbara? A gyerekek?

– Voltak érte.

– Mi van Barbárával?!

– Nem tudom, szerencsés vót-e hazahoznod. Itt mindennek azonnal híre megy.

Még most sem hitte egészen, amit hall.

– Alig pirkadt, átkűdtek a parancsnokságról, hogy töltsön ki bejelentőlapot. Kisvártatva megint itt vótak, és utánad érdeklődtek. Miért busszal mentél? Barbara közben felőtözött. Megtévesztésül hagytad a kocsit a kapuban?

Taxit rendelt, Hanna porronggyal a kezében, dermedten állt az ajtóban. Az est, mint elmosódva tovasuhanó fényfoltok testtelen halmaza a sivár utakon. Mit hallott a rádióban?… S hová tűntek a terekről, boltbejárókból a részegek, csavargók, örömlányok?

A portáról egyenest a főhadnagy elé vezették, aki meglazított egyenruhában feküdt a díványon, és a takarója alatt összefont tenyérrel cigarettázott.

– Főhadnagy! A feleségemet vallatják!

– Ettől olyan földúlt, doktor?

– Ez nélkülözi a jóindulat látszatát is.

A főhadnagy belelépett a cipőjébe, és eltaposta a cigarettavéget.

– Melyik kerületben lakik?

– Tegnap elvittem őket az apósomhoz.

– Ezek után még meglepődik?… Mennyi a körzetszám?

Pár mondatot váltott a telefonban, miközben Berg Salamon az irodáját szemlélte a szokatlan szemszögből, aztán akkurátusan nekikészült, hogy újfent rágyújtson.

– A felesége szabad. Bizonyos formaságok, még ha oly ellenszenvesek is a lakosság számára, elkerülhetetlenek az ilyen időkben. De ezt mintha már említettem volna.

– Mindenesetre köszönöm.

– Könnyű hasonló helyzetben bárkiről gyöngeséget feltételezni, csakhogy látom – s itt kitartotta a szót –, maga szívós ember, doktor.

Vörösbort töltött két öblös pohárba.

– Lehet, hogy untatni fogom… Tudja, az izraeli hadsereg az eszményképem. Az az elszántság, szervezettség! És minden, ami ennek a hozadéka: gyors reakcióidő, dinamikusság, agresszivitás morális kételyek nélkül.

– A kétség előbb-utóbb mindannyiunkban fölébred.

– Az egyénben, a rossz hazafiban, de nem egy katonában. Igyon, doktor! Hozatok, ha elfogy.

Az a szegényes mimikájú, viaszos arc, a vágyak körül makacsul keringő gondolatok… Berg Salamon a lámpafényt visszaverő ablakra fordította a tekintetét.

– Három napot adtam magamnak, hogy a végére járjak ennek a bizarr históriának, ami mindannyiunkat nyomaszt.

– Nem akarom a kedvét szegni, de nekem, főhadnagy, hosszas előtanulmányok után is időbe telt, hogy eligazodjak az osztályon.

– Az én módszerem egyszerűbb.

– Csak további ellenállást vált ki általa.

– S ha azt mondom, az ön közreműködése lehet a megoldás?

– Én azt, hogy téved.

– Mihez ragaszkodik, doktor? A fenébe is! Ésszerűbben gondolkodó embernek hittem! Ez az ország már-már menthetetlen! Mi sem áll távolabb tőle, mint a fennkölt erkölcsök, magasztos eszmék. Mindegy, mivel okoljuk, idegen ráhatással, befolyásoltsággal, régen elvesztette a tartását, hitét… Az izgága balos siserehad, most ugyan szabadelvűeknek mondják magukat, ismét ezt igyekeznek meglovagolni. Az egyik országban bányászok tízezreit buszoztatják a fővárosba, hogy a parlamenti demokráciát megkerülve elérjék céljukat, a másikban etnikai ellentétet szítanak, aztán, a kérlelhetetlen igazságtévők szerepében tetszelegve, népirtással egybekötött területszerzésbe fognak. És mi ezt nem hagyjuk! Mert lehet, hogy az egyén megtéveszthető, de az ország nem eladó.

A folyosóról behallatszottak az őr léptei, az éjszakás ápolók a kötözőben beszélgettek.

– Én az egyénért vállaltam felelősséget – szólalt meg Berg Salamon. – A beteg emberért.

A főhadnagy markában öngyújtó csattant.

– Kibúvó! Nem vagyok társadalomtudós, doktor, annyit mégis látok, hogy egy jól működő országnak a lakossága is egészségesebb. Lehet itt még vonzódni valakihez?… Szeretni, ahogy maga mondaná!

– Van családja, főhadnagy?

– Milyen az általános morál, a közfelfogás?… Elítéljük az agressziót, ám árra törekszünk, hogy legyőzhetetlenek legyünk. A honpolgár is elítéli, hogy képes legyen elfojtani a saját indulatait. Nyílt erőszakra egyre kevesebben képesek, ám ez nem jelenti azt, hogy ne hajlanának akár a legmocskosabb módszerekre is a céljaik eléréséhez. S ha másképp nem megy, pártba tömörülnek, nevezzék magukat bárhogy, és ideológiába csomagolják a bunkósbotot. Ezért mondom, senkinek sem ajánlatos hátat fordítani…

Kinézett a városra.

– Sosem tudni, ki, mikor, milyen megfontolásból hazudik. Vérré vált a hamisság a kommunizmus évtizedeiben, hol hát a határ beteg és egészséges egyén között? A cselekvésben?… A szálak fölfejthetetlenek, mert az emberek önmagukhoz sem őszinték. A cinkosság összeköt: ha valaki különb, azt a legnehezebb elviselni. Viszont ha fedezve vagy, áskálódhatsz, befeketíthetsz komát, sógort, bajtársat.

Megérezte, hogy elragadja a hév, s elfordult az ablaktól. – Mindaddig persze, amíg befolyásos embert nem sodor az utadba a sors, mert az menten kitöri a nyakad… Egye fene, ez sem akkora tragédia! Egy jellemek nélküli világban törött gerinccel éppúgy elboldogul az ember, legföljebb meghúzza magát, és azt eszik, amit kap… Kihez, mihez lojális hát, doktor? Csak az orvosi esküjét ne hányja föl! Holnap újat fogalmaznak helyette!

– Ha megfosztom a mondandóját az indulattól és a cinizmustól, nem marad más, mint hogy minden megérett a változásra.

– Csak ellenkező előjellel.

– Nemzedékről nemzedékre ragadó kór ebben a meghurcolt, értékrendjét kereső országban a hatalomhoz és hatalomgyakorláshoz való vétkes vonzódás: mások, annyian, csalók lesznek, vagy kisemmizettek maradnak. Elégedjen meg azzal, hogy az ő érdekeiket képviselem a magam módján. És most, megköszönve, amit a feleségemért tett, távozom. Beszédem van az alorvossal.

A főhadnagy verejtékező arccal megállt a csillár alatt.

– Őt egy ideig nélkülözni lesz kénytelen.

– Azt hittem, a haláleset közelebb vitte a megoldáshoz.

– Téved, doktor. Az áldozat a mi emberünk volt.

 

Egyedül Zsoké foglalta el a helyét, és az ujjai résén át figyelte betegtársai céltalan bolyongását ablaktól ablakig.

– Szeretném, ha mindenki leülne – kezdte meg a foglalkozást Berg Salamon. – A rendkívül helyzet miatt ma nyitva hagyjuk az ajtót, ha nincs ellene kifogása senkinek.

Egyszerre fakadtak ki öregek, fiatalok.

– Mit keresnek itt a katonák?!

– Ki vezényelte ide őket?!

– Hol van Jeremiás?

– Jó kérdések. Megpróbálunk választ keresni rájuk.

A fehérre meszelt falak, egy-egy elkínzott arc a lefittyenő szájjal az annyiszor rájuk köszönő süket csöndben…

– Ki kezdi?

Josko máris fölpattant.

– Becsaptak minket!

– Vallatják Jeremiást! – kiabáltak közbe a többiek.

– Itt az ideje, hogy ismét átértékeljünk magunkban néhány gondolatot – mondta Berg Salamon, kinyitva a csoportnaplót. – Ha nem érzünk hozzá magunkban elég erőt, bebújhatunk az ágy alá, akár Jeremiás.

– Itt minden élesben megy, doktor!

– Helyesen látja a helyzetet, Josko.

Az egykori vadászpilóta belezokogott a beszélgetésbe.

– Erre nem lehettünk fölkészülve!

 

Rácson és dróthálón rostált fény, a nappalok árnyaktól maszatosak az osztályon, az éjszakák se makulátlan feketék. Neszek, zajok élednek és kimúlnak, a betegek megadóan igyekeznek az étkezőbe, csupán a dohányosok nem tágítanak a hamutartó mellől, míg el nem érik őket a fenyegetések.

A levegős főépület mintha merőben más világhoz tartozna; a fehér köpenyes kollégák és asszisztensek elsiettek dr. Berg mellett. A liftajtó becsukódott, a fal mellé sorakoztatott székeken betegek várakoztak.

Régen tapasztalt csönd köszönt rá a párnázott ajtó mögött. A főigazgató a mahagóni íróasztalban kutatott, belökött egy fiókot, és elégedetlenül fölhorkant, majd hirtelen fölbukkant ápolt, őszülő feje, és rászegezte a tekintetét.

– Beszélt a feleségével, Salamon?

– Pár szót váltottunk.

– Meggyőződött róla, hogy nem fenyegeti veszély?

– Inkább ő aggódik értem.

– Magát mindig is kiegyensúlyozott, megfontolt embernek tartottam, Berg, de kitől várhatnám ezt el, ha nem egy pszichiátertől? – Széttárta a karját. – Tegyen hát rendet az osztályán!

– Támogatásért jöttem magam is.

– Kötve a kezem, Salamon. Annak is örülnöm kell, hogy garantálni tudom a kórház működését. S ebben talán nincs is hátrányunkra az a tucatnyi katona. De mondja, van egyáltalán alapja ennek az istentől elrugaszkodott… Na, majdnem mondtam valamit!

A titkárnő jött be egy kézírással sűrűn telerótt papírral, s ment is. Tüsszentés hallatszott, és betegkocsi zörgött végig a folyosón, aztán ismét becsukódott az ajtó.

– Miért szabadságolt a megkérdezésem nélkül?

A főigazgató az ujjai hegyével követte a sorokat.

– Másfél év után nehezményezi?

– Nem hiszek a dolgok ilyen spontán összejátszásában.

– Régen rossz, ha megkérdőjelezzük egymás szavahihetőségét.

– Félreértett. Ha ismerném az elmozdításom okát…

– Rosszul közelít a problémához! – a főigazgató összegyűrte, a kosárba hajította a jelentést, és fölállt. – Tudja, Salamon, az apám igen egyszerű ember volt, mégis sokat tanultam tőle. Büszke volt a vályogházára meg a kevés földjére, és azt hiszem, olyannak látta a világot, amilyen az valójában. Nem akart mindenáron a történések elé vágni, de kitartóan a sarkukban járt. Kora reggel felült az ágyban, és szertartásosan rápipált. Mire meghányta-vetette magában, mi hogyan legyen aznap, mindannyian talpon voltunk. Akkor mondott néhány szót, és mi okoskodás, vita nélkül tudtuk a dolgunk.

– Ő mit tenne a mostani helyzetben?

– Maga kérdezte!… Alighanem azt tanácsolná, hogy adjak még egy esélyt a főorvosomnak, mielőtt a személycsere mellett döntenék.

Berg Salamon elindult, a főigazgató távolról követte.

– Salamon, a métely az osztályán van, tegyen valamit, távolítsa el, mert ebbe mindnyájan belebukhatunk.

5

Cingár, sörtefrizurás fiúcska lépett ki az iskolakapun, a kezében nehéz bőrtáska, talán az apjától, esetleg egy szegény rokonától maradt rá. A jegenyesort szél rázta, az ágakon cinkék hangoskodtak, távolabb a gyártelep zajos, kormos üzemegységeit látta nyűtt gúnyájú, kedvetlen munkásokkal és teher alatt imbolygó, füstöt okádó targoncákkal. A szél bedübbentette a ventilátorház ajtaját, mire az útszéli gazban ólálkodó macska megugrott, és eltűnt a távvezetékek alatt.

A fiúcska alig lehet több hét-nyolc esztendősnél, mélyen ülő, sötét szeme és a rosszultápláltsága után mégis többnek gondolná az ember. Aki közelebbről ismeri, azt is látná, hogy zavart, bizonytalan. Az iskolafolyosón, az ablakmélyedésbe húzódva, néhány osztálytársa fojtott hangon szervezkedett; Jurik és a tornatanár fia, a nyurga, izgága Aladár a tenyerüket csapkodták, ha ráesett a pillantásuk. Reggel óta egyébként is az az érzés kísértette, mintha szándékosan elkerülnék a többiek.

Két fiú bukkant föl előtte az útkereszteződésben, s megálltak a száraz levelektől zörgő aszfalton, mintha csak beszélgetnének. Mögötte, alig két házsaroknyira Jurikék tűntek föl, Aladár a tornazsákját lóbálta.

Befordult a közeli sikátorba, ahol a fészerek, szenessufnik tövében csalán tenyészik, és salak recseg a cipőtalpak alatt. Nekilódult, mögötte lépések zaja, erre ment!, harsogta Jurik, ő átvetette magát egy rozsdás drótkerítésen. Fölszisszent a csalánlevelek között, és rohant keresztül az elszáradt paradicsombokroktól, káposztatorzsáktól megtisztított kerten. A táska törte a tenyerét, csúszkált nyirkos ujjai szorításában, szerette volna elhajítani, ám az apja előtti megszégyenüléstől, hogy nélküle állít haza, még inkább félt, mint a nyomában lihegő Juriktól.

Kitrappolt a kapun, és az iparvasútra lejtő macskaköves utcán szembe találta magát Aladárral. Személyautó fordult az útra, és ő, kihasználva üldözői megtorpanását, megint nekilendült. Elvásott cipője alig érte a kavicsos utat, a kerítések mögött kutyák ugattak. Jurikék már elhányták a táskájukat, tornazsákjukat, neki a zokogásnál is rosszabb, fullasztó érzés markolászta a torkát.

Elgáncsolták, a táska kirepült a kezéből, és a következő pillanatban rajta térdeltek. Kis piszok! Metszett pöcsű! Ezt mondd el apádnak!

Csapkodva, cserepes szájjal ébredt a gyerekkori emlékből, a pályaudvar felől lövöldözés hallatszott, az utcán bakancsos léptek visszhangzottak. Berg Salamon tudatában lassan szétvált a múlt és a jelen, de még nem érzett magában annyi erőt, hogy kibújjon az ágyból… Mintha azóta is ugyanolyan magányos lenne, és akárcsak álmában, kívülről figyelné, folytonos kontroll alatt tartva önmagát.

Fölcsengett, majd rögzítőre váltott a telefon, kihangosítva az adjunktus üzenetét. Nedvesen, törülközővel a vállán még elcsípte az utolsó szavakat.

– …fordulat. Gyere előbb, ha tudsz.

Dr. Berg a feleségét hívta, miközben félrecsippentette a függönyt az utcára néző ablakon. Sokan hiányoztak a kora reggeli járókelők közül, s mintha az a kevés ember is egységesen a szürke ruhája után nyúlt volna. Beszélgetni senkit se látott, a sarkon katonák posztoltak.

Elragadták a képek, Barbara hangváltozására figyelt föl.

– Mi baja a gyeröknek? Nem mondtál semmit a vénasszonynak.

– Előrehaladott gyomorrák. A kórházban majd ellátják.

– A cseresznyepaprikától lehet, mindenhez azt ette.

– Attól. Meg a pálinkától. Az előbbitől kevésbé.

– Mondjak nekik valamit? A vénasszonynak? Vagy bízzunk istenben?

– Az ember annyiban lehetne különb istennél, s egyedül abban, hogy nem hagyja sorsára, akinek életet adott, vagy akiért felelősséget vállalt.

 

Üres, törött ablakú villamos csattogott végig az utcán, a megállónál cserbenhagyott utasok közül néhány utolérte a kereszteződésben, és fölugráltak a lépcsőkre. Lövöldözés, robbanás percek óta nem hallatszott. A vásárcsarnok kopott, megszürkült falán lövedékek bontották meg a vakolatot: kilátszottak a vérvörös, töredezett téglák. A rakpart felől füstöt hordott a szél, a bágyadt napkorong ki-kibukkant a cikcakkos szegélyű, gyorsan sodródó felhők közül.

– Forradalom kell, hogy összehozzon minket? Salamon! Kitakarítottuk innen ezt a söpredéket.! És itt van Weber is, az én kedves cimborám! Ha csak sejtenéd, mennyit tett a közös ügyért!

Az adjunktus éjszakázástól fáradtan, borostásan lépett ki a kötözőből.

– Ráismersz Schmidtre?

– A nagy Siccre! – zengte az erősen verejtékező, gyakorlóruhás tiszt, és meglapogatta dr. Berget. – Ha láttad volna, hogy elkotródtak! A kerület, a rádiószékház a miénk, holnap az egész város… Foglalj helyet, beszédem van veled!

Dr. Berg nehezen uralkodott az indulatain.

– Nincs ínyemre ez a pajtáskodás.

– Nem azon a végén vagy a zsinórnak, ahol a csengőt nyomják, ezt tudomásul kell venned! – nevetett a tiszt. – Mondjuk Weber! Ő a maga láthatatlan módján a bőrét kockáztatta, hogy a segítségünkre legyen. Ezt kénytelen leszek figyelembe venni a későbbiek során.

– Meghat az önzetlenséged.

– Most rátapintottál, Salamon. Szó sincs önfeláldozásról, mártíromságról! A jogos, vagy inkább úgy mondom, a megszerezhető jussomat akarom… Elrohant mellettünk a világ fejlettebb része, be kell látni. Egy-két emberöltő kevés a fölzárkózáshoz. Nem vagyok hajlandó várni, miközben a konzervatív kormány a múlt exhumálásán fáradozik… Végezd a dolgod bármilyen hozzáértéssel, semmi sem változik körülötted!… Előbb-utóbb fölteszed magadnak a kérdést, van-e értelme nap nap után ugyanazokat az ajtókat nyitogatnod, amikor minden olyan változatlan mögöttük, akár egy panoptikumban!

Szembefordult az egykori iskolatárssal.

– Figyelj, Salamon, itt sebesülteket, haldoklókat kell megbízhatóan ellátni. Mennyi ideje van vissza a főigazgatónak a nyugdíjig?… Öt perce? Vagy előbb fölérek hozzá?! Tudod mit? Elbocsátom telefonon!

– Innen ne telefonálgass, és ne mászkálj a folyosón, vagy vegyél föl betegruhát!

– Oldódj föl, te eminens, mert megbánod!

Léptek hallatszottak. Az alorvossal érkező Weber a két férfi közé állt.

– Nem így képzeltem el a találkozásotokat!

A tiszt megpördült a sarkán, a falnak taszította az alorvost, és egyazon mozdulattal a halántékához nyomta a pisztoly csövét.

– Üzengetünk? Ügyes…

– Ne tréfálj! Töltve is lehet az a fegyver!

– Salamon! Nem gondolod, hogy töltetlen pisztollyal járok?

Eleresztette az alorvost és az adjunktusra bízta.

– Az erősek nem fenyegetnek; cselekednek. Weber, vidd ki ezt a mocskot!

Félresöpörte az iratokat és ráült az asztallapra.

– Az itt történtekről, beleértve a halálesetet is, egyedül nekünk van tudomásunk. Ha tudnád, milyen kellemetlen helyzetbe hozol!… Még arra sem vagy képes, hogy legalább egykedvűséget színlelj! Sosem adod alább… Emlékszel Jurikra és Aladárra? Azt hiszed, azért üldöztek délutánonként, mert zsidó vagy? Eltaláltam?!… Tévedsz. Weber is zsidó. Holczinger válogatás nélkül végigkefélte a lányokat, mégsem akartuk eltángálni. Baront se. Minden tudásod ellenére te voltál a puhány, te tudtál, te szerettél szenvedni…

– Dolgom van, és nem fogsz benne megakadályozni – mondta dr. Berg nyomatékkal.

A tiszt az asztalra tette a pisztolyt.

– A belső felekezeted szenved megkülönböztetést, Salamon.

A ráköszönő csendben a kilincsre tette a kezét. Tiszta forrás-e a hit, a reménynél teljesebb sugallat, már-már bizonyosság? Mindjárt kiderül, gondolta Berg Salamon, és kinyitotta az ajtót.