Jogtiprás
Televíziósok lepik el a lakást. Íróasztalomról lepakolják a könyveket, a
nagy fotelt a sarokba húzzák, valaki felgöngyöli a szőnyeget, kell az! – mondja
egy parancsolni tudó hang, szőnyeg vissza, valami kis kecses tárgy kellene ide
– hangzik, s már emelik is le helyéről a nagy állólámpát. A könyvszekrény
tetejéről új helyére vándorol Melocco Miklós bronzvázája, közben a biedermeier
lámpa tompán huppan a szoba másik sarkában (kicsit remegek, de leplezem), és
lassan kialakul a helyszín: saját lakásom televíziós változata.
1999.
április végén hívott fel az MTV, azaz a magyar királyi televízió szerkesztője, s kért fel egy műsorban való
közreműködésre. Az ajánlat kecsegtető: az évforduló két évében megjelent
könyvekről kellene beszélnem, a negyvennyolcas forradalom és szabadságharc
könyvekben tükröződő jelenkori értékeléséről. Küldik a sok könyvet (ha akarom –
mondja; akarom – mondom), s enyém a képernyő harminc percig, meséljek,
beszéljek, értékeljek kedvem szerint. Nem mondom, de értem: műsorcsinálásra
pénz nincs, a televíziós stáb fizetésért dolgozik, a könyveket gratis küldték a
kiadók, én meg fél óráig villoghatok a képernyőn bagóért. Mindenkinek megéri.
Másnap
érkeznek a könyvek, két hétig olvasok, jegyzetelek, tanulok, csoportosítom a
köteteket, kitalálom a műsor szerkezetét, retorikus ívbe feszítem a
mondanivalóm, szóval lelkiismeretesen dolgozom.
Aztán
elkövetkezik a nagy nap. S miközben feleségem kávét főz a sok nyüzsgő embernek,
akik céltudatosan átalakítják a lakásomat, megáll mellettem egy hallgatag úr. –
Akkor talán elintézhetnénk az anyagiakat…
Tegnap este
felhívott a szerkesztő, még egyszer egyeztettük reggeli érkezésük időpontját, s
már éppen készültem letenni a telefonkagylót, amikor a szerkesztő szinte
mellékesen megjegyezte: ötvenezer forintot tudok csak felajánlani, de hát
ennyink van…
Harminc éve
foglalkozom a reformkorral, két hete olvasom folyamatosan a lakásomba érkezett
majd ötven kötetet, húsz oldalt jegyzeteltem… A Veszprémi Egyetemen tanítok, a
fizetésem bruttó havi negyvenötezer forint…
Megéri.
– Köszönöm –
mondom –, azt hittem, nem is fizettek, mostanában nem szoktatok, arra
gondoltam, a könyveket kaptam…
– Nem, nem,
azt visszakérem – szabadkozik a szerkesztő –, de ötvenezer forintot tudunk
utalni.
– Szervusz,
szervusz – búcsúzunk –, akkor holnap reggel!
És áll
mellettem – ketten vagyunk – feleségem szobájában a hallgatag úr, a
gyártásvezető. – Számlát ad, vagy szerződést írjunk? – és gyakorlottan veszi is
elő a papírokat, nyújtja a tollat, csupa jó szándékú tenni akarás.
Éjszaka
eldöntöttem: férfi leszek. Nagyon udvariasan nézek a hallgatag gyártásvezetőre,
és nagyon udvariasan válaszolok. – Nem írok számlát, úgysem fizetik ki. Hagyják
itt a könyveket, és rendben vagyunk.
A magyar
királyi televízió hivatalnoka, mintha érthetetlen képtelenséget hallana,
megmerevedik. – Természetesen minden számlát kifizetünk – igyekszik határozott
és barátságos hangot megütni.
Én nem. –
Miért mondja ezt, amikor tudja, hogy hosszú idő óta nem fizetnek?
– De most új
elnök van, most fizetünk – az udvariasan határozott hang most támadóan
határozott.
– Nem
fizetnek. Felkérik az embereket, színészek, írók, operatőrök dolgoznak, s a
számlájuk ott hever a televízióban, a magyar királyi televízió pedig nem fizet.
– De ezt
kifizetjük – erősködik a gyártásvezető, s mintha semmit sem mondtam volna,
nyújtja a tollat: akkor írjam meg a számlát! Nem vagyok bölcs, megdühödöm.
– Nem írok
számlát, pénzért, amit a televízió nem hajlandó kifizetni, nem dolgozom.
Erkölcstelenségnek, tisztességtelenségnek, mocsok dolognak tartom, hogy munkát
kértek, aztán nem fizettek. Ha maradnak a könyvek, lesz műsor, ha nem, örültem,
hogy itt voltatok, ámen.
Feszes a
levegő. Már többen vannak a szobában.
– De hidd
el, hogy fizetünk… – próbálja finom hanglejtéssel oldani a helyzetet a szerkesztő.
– Nem
hiszem. Tudom, hogy nem fizettek. Rengeteg ismerősöm van, akinek rengeteg
pénzzel tartoztok. És undorító ez az egész helyzet. Munkát kértek, nem
fizettek, és szemrebbenés nélkül azt hazudjátok, hogy fizetni fogtok, pedig
tudjátok, hogy nem fogtok. Szerintem nektek is tartozik a tévé…
Kulcsmondat.
Valaki a háttérben megszólal: nekem öt hónapja nem fizetnek. Dünnyög egy másik:
nekem se…
Nyeregben
érzem magam. – Na, szóval fizet a Magyar Televízió, vagy nem fizet?
Csend van.
Ítélkezem.
– Maradjunk
annyiban, hogy az MTV egy tisztességtelen cég, amelyik mindenkinek tartozik,
senkinek nem fizet. Ha itt hagyjátok a könyveket, dolgozom, ha nem, viszlát.
A szerkesztő
mérlegel. Neki műsort kell csinálnia. Lemond a kiadók által az ő nevére küldött
könyvekről, de a látszat fönntartása végett megkér: írjak egy számlát.
Szeretné, ha elhinném: a Magyar Televízió az elvégzett munkáért járó munkadíjat
kifizeti. S hogy baráti jó szándékát bizonyítsa, nekem adja a könyveket.
Aláírom a
számlát, elpakolom a köteteket, forgatunk.
Ez történt
1999 májusában. A műsor elkészült, kétszer ismételték. Most november eleje van.
A Magyar Televízióból az elmúlt hetekben számtalan dolgozót már elbocsátottak,
mondják, még számtalant fognak. Karcsúsítják a médiát. Nyilatkozott az
illetékes: az elbocsátott dolgozók számára biztosították a végkielégítéshez
szükséges pénzt. Amúgy a Magyar Televízió adósságállománya több milliárd
forint, amelyben cseppecskének is alig számít az én ötvenezer forintom. Amelyet
valószínűleg soha nem fogok megkapni.
Jogállamban
élünk, természetesen fordulhatok bírósághoz. S az ötvenezer forint
többszöröséért fogadhatok ügyvédet, előlegezhetem a perköltséget, járhatok
tárgyalásra, de ha a bíróság megítéli a pénzemet, a Magyar Televízió akkor sem
fogja kifizetni.
Megteheti.
Megteszi.
Én meg
hasztalan perlekedés helyett inkább fütyörészem: nyugtatja az idegeket.
És
próbálkozom: ha, mondjuk, azt állítom – írásban, újságban –, hogy a Magyar
Televízió magatartása számtalan magyar dolgozó állampolgárral szemben jogsértő,
sőt jogtipró, vezetésének szelleme erkölcstelen, tisztességtelen, mert nem
tartja szükségesnek és kötelességének az elvégzett munkáért járó munkabért
kifizetni, vajon jó hírük megsértése címén beperelnek-e a Magyar Televízió
vezetői?
Vagy ők is
fütyülnek – rám, ránk.
Megtehetik?
Szigethy Gábor