Jogtiprás

Televíziósok lepik el a lakást. Íróasztalomról lepakolják a könyveket, a nagy fotelt a sarokba húzzák, valaki felgöngyöli a szőnyeget, kell az! – mondja egy parancsolni tudó hang, szőnyeg vissza, valami kis kecses tárgy kellene ide – hangzik, s már emelik is le helyéről a nagy állólámpát. A könyvszekrény tetejéről új helyére vándorol Melocco Miklós bronzvázája, közben a biedermeier lámpa tompán huppan a szoba másik sarkában (kicsit remegek, de leplezem), és lassan kialakul a helyszín: saját lakásom televíziós változata.

1999. április végén hívott fel az MTV, azaz a magyar királyi televízió szerkesztője, s kért fel egy műsorban való közreműködésre. Az ajánlat kecsegtető: az évforduló két évében megjelent könyvekről kellene beszélnem, a negyvennyolcas forradalom és szabadságharc könyvekben tükröződő jelenkori értékeléséről. Küldik a sok könyvet (ha akarom – mondja; akarom – mondom), s enyém a képernyő harminc percig, meséljek, beszéljek, értékeljek kedvem szerint. Nem mondom, de értem: műsorcsinálásra pénz nincs, a televíziós stáb fizetésért dolgozik, a könyveket gratis küldték a kiadók, én meg fél óráig villoghatok a képernyőn bagóért. Mindenkinek megéri.

Másnap érkeznek a könyvek, két hétig olvasok, jegyzetelek, tanulok, csoportosítom a köteteket, kitalálom a műsor szerkezetét, retorikus ívbe feszítem a mondanivalóm, szóval lelkiismeretesen dolgozom.

Aztán elkövetkezik a nagy nap. S miközben feleségem kávét főz a sok nyüzsgő embernek, akik céltudatosan átalakítják a lakásomat, megáll mellettem egy hallgatag úr. – Akkor talán elintézhetnénk az anyagiakat…

Tegnap este felhívott a szerkesztő, még egyszer egyeztettük reggeli érkezésük időpontját, s már éppen készültem letenni a telefonkagylót, amikor a szerkesztő szinte mellékesen megjegyezte: ötvenezer forintot tudok csak felajánlani, de hát ennyink van…

Harminc éve foglalkozom a reformkorral, két hete olvasom folyamatosan a lakásomba érkezett majd ötven kötetet, húsz oldalt jegyzeteltem… A Veszprémi Egyetemen tanítok, a fizetésem bruttó havi negyvenötezer forint…

Megéri.

– Köszönöm – mondom –, azt hittem, nem is fizettek, mostanában nem szoktatok, arra gondoltam, a könyveket kaptam…

– Nem, nem, azt visszakérem – szabadkozik a szerkesztő –, de ötvenezer forintot tudunk utalni.

– Szervusz, szervusz – búcsúzunk –, akkor holnap reggel!

És áll mellettem – ketten vagyunk – feleségem szobájában a hallgatag úr, a gyártásvezető. – Számlát ad, vagy szerződést írjunk? – és gyakorlottan veszi is elő a papírokat, nyújtja a tollat, csupa jó szándékú tenni akarás.

Éjszaka eldöntöttem: férfi leszek. Nagyon udvariasan nézek a hallgatag gyártásvezetőre, és nagyon udvariasan válaszolok. – Nem írok számlát, úgysem fizetik ki. Hagyják itt a könyveket, és rendben vagyunk.

A magyar királyi televízió hivatalnoka, mintha érthetetlen képtelenséget hallana, megmerevedik. – Természetesen minden számlát kifizetünk – igyekszik határozott és barátságos hangot megütni.

Én nem. – Miért mondja ezt, amikor tudja, hogy hosszú idő óta nem fizetnek?

– De most új elnök van, most fizetünk – az udvariasan határozott hang most támadóan határozott.

– Nem fizetnek. Felkérik az embereket, színészek, írók, operatőrök dolgoznak, s a számlájuk ott hever a televízióban, a magyar királyi televízió pedig nem fizet.

– De ezt kifizetjük – erősködik a gyártásvezető, s mintha semmit sem mondtam volna, nyújtja a tollat: akkor írjam meg a számlát! Nem vagyok bölcs, megdühödöm.

– Nem írok számlát, pénzért, amit a televízió nem hajlandó kifizetni, nem dolgozom. Erkölcstelenségnek, tisztességtelenségnek, mocsok dolognak tartom, hogy munkát kértek, aztán nem fizettek. Ha maradnak a könyvek, lesz műsor, ha nem, örültem, hogy itt voltatok, ámen.

Feszes a levegő. Már többen vannak a szobában.

– De hidd el, hogy fizetünk… – próbálja finom hanglejtéssel oldani a helyzetet a szerkesztő.

– Nem hiszem. Tudom, hogy nem fizettek. Rengeteg ismerősöm van, akinek rengeteg pénzzel tartoztok. És undorító ez az egész helyzet. Munkát kértek, nem fizettek, és szemrebbenés nélkül azt hazudjátok, hogy fizetni fogtok, pedig tudjátok, hogy nem fogtok. Szerintem nektek is tartozik a tévé…

Kulcsmondat. Valaki a háttérben megszólal: nekem öt hónapja nem fizetnek. Dünnyög egy másik: nekem se…

Nyeregben érzem magam. – Na, szóval fizet a Magyar Televízió, vagy nem fizet?

Csend van. Ítélkezem.

– Maradjunk annyiban, hogy az MTV egy tisztességtelen cég, amelyik mindenkinek tartozik, senkinek nem fizet. Ha itt hagyjátok a könyveket, dolgozom, ha nem, viszlát.

A szerkesztő mérlegel. Neki műsort kell csinálnia. Lemond a kiadók által az ő nevére küldött könyvekről, de a látszat fönntartása végett megkér: írjak egy számlát. Szeretné, ha elhinném: a Magyar Televízió az elvégzett munkáért járó munkadíjat kifizeti. S hogy baráti jó szándékát bizonyítsa, nekem adja a könyveket.

Aláírom a számlát, elpakolom a köteteket, forgatunk.

Ez történt 1999 májusában. A műsor elkészült, kétszer ismételték. Most november eleje van. A Magyar Televízióból az elmúlt hetekben számtalan dolgozót már elbocsátottak, mondják, még számtalant fognak. Karcsúsítják a médiát. Nyilatkozott az illetékes: az elbocsátott dolgozók számára biztosították a végkielégítéshez szükséges pénzt. Amúgy a Magyar Televízió adósságállománya több milliárd forint, amelyben cseppecskének is alig számít az én ötvenezer forintom. Amelyet valószínűleg soha nem fogok megkapni.

Jogállamban élünk, természetesen fordulhatok bírósághoz. S az ötvenezer forint többszöröséért fogadhatok ügyvédet, előlegezhetem a perköltséget, járhatok tárgyalásra, de ha a bíróság megítéli a pénzemet, a Magyar Televízió akkor sem fogja kifizetni.

Megteheti. Megteszi.

Én meg hasztalan perlekedés helyett inkább fütyörészem: nyugtatja az idegeket.

És próbálkozom: ha, mondjuk, azt állítom – írásban, újságban –, hogy a Magyar Televízió magatartása számtalan magyar dolgozó állampolgárral szemben jogsértő, sőt jogtipró, vezetésének szelleme erkölcstelen, tisztességtelen, mert nem tartja szükségesnek és kötelességének az elvégzett munkáért járó munkabért kifizetni, vajon jó hírük megsértése címén beperelnek-e a Magyar Televízió vezetői?

Vagy ők is fütyülnek – rám, ránk.

Megtehetik?

Szigethy Gábor