Szöllősi Zoltán

Egem az ég

Egem az ég,
földem a föld,
    hol vagyok?
tudni én akarom,
keveredik kékkel a zöld,
forog szárnyas Nap-malom.

Fény szitál,
augusztus lisztje,
    megünnepellek,
nagy királyom,
kenyeremben verítékem sója,
asszony-hiányom.

Hiába küldték Gizellát,
hagytad országod Máriának,
hétrét hajlik az egeken
    a szívemről
a szívéig nőtt bánat.

Íme: roppant költészeted,
máig is,
    ami magyar.
Szent művedről verset írni merhet-e,
aki akar?

Másképp nem lehetett,
    tudom,
életfámból gyötrelmes kereszt,
temetnem kellett nékem is
fiamat,
hercegemet.

Meglátod királyodat

Találj,
           de célzás nélkül,
az idő pillanat-közepébe,
mint víz gyűrűző céltáblájába,
    hol kavicsoddal
soha nem véted el a tízest.

Találjon szavad
                           világod Nap-szívébe,
erre születtél,
    isteni vadat űző,
menj, és ejtsd el az időt,
s meglátod királyodat.

Kilép az alkonyat mögül,
de téged máris virradat vakít,
nincs talpalatnyi helye ott éjnek,
éjszakának,
    vérbe,
mint tűzbe,
hajítod vissza sapkád,
kesztyűd meg a sálad.

Néked az elejtett vad már nem kell,
boldog királyodnak sem áldozatod,
    ami volt,
csak az út hite,
szennye.