Tóth Erzsébet

A lisszaboni járat

A patkány valakinek az arcát viselte.
És pontosan tudtam, ki közelít felém
a skorpióval. Mérges pók volt, nem
a fegyver, reméltem, nem fogok sokat
szenvedni. Erre ébredtem fel.

Mindannyian viseljük valakinek az arcát.
Az én ablakomban Fernando Pessoa áll,
nézi valamelyik végtelen, szemerkélő esőt,
Lisszabon baljós, ódon árnyait, ki tehet róla,
ha valaki patkányt lát, mikor az arcomba néz?

Ki tehet róla, ha eltűntek az örökké
tündöklő vasárnapok? Hová lehetne menekülni
a véget nem érő vasárnapok elől?
Vasárnap semmi sincs, se posta, se újság,
se telefon, se véletlenül betoppanó vendég,

a vasárnap úgy, ahogy van, reménytelen.
Még a szombat is jobb, akkor lehet menni
a piacra, lehet úgy tenni, mintha
érdekelne valami zöldség, ruhanemű, lehet
sokáig nézni a virágokat, flegmán

lóbálva kosarat, olyan mindegy, hogy mi
kerül bele, vasárnapi ebéd gőzölög
körülöttem, sőt gyerekek, anya, család.
De jobban szeretem a hosszú kabátot,
kalapot, szívemben Pessoa bolyongását.

Öreg embernek is lehet kalapja –
kellett volna mondanom, hogy nevethessen,
de ez csak évekkel később jutott az eszembe.
Valami butaságot mondtam, de azon a hangon
minden szó azt jelentette: szeretlek.

Sajnálom, nem volt más hangom.
És Ő hallgatott, ugyanazon a hangon.
Ezt a hallgatást hallgatom azóta
ezeken a végtelen vasárnapokon, amikor
végképp nincs semmi kisegítő zajongás,

csak ez a tébolyult hallgatás van.
A hetedik napon az Úr megpihent,
ránk eresztette végtelen fáradtságát,
gondolkodhatunk, mit teremtett,
nézhetem, mit teremtettem magamnak,

nézhetek patkányt, skorpiót,
nézhetem Pessoámat. Síró játék.
A könnyes maszk mögött röhögő üresség:
sosem fogod megtudni, kit szerettél.
Találkozunk-e télen, a havazás

gyémánt-termeiben, az arcomra olvadó
hópelyhekben, nem, ez a tél nem
kegyelmezett, mint egy kis porcukor,
annyi hó esett, tavalyi szemét ropogott
a talpam alatt, kukaborogató nagy szelek

hozták a tavaszt, fecskékkel, repülőkkel
rajzolta: nem, nem, nem, nem, nem.
Nézem az utcát, a kifutópálya remeg
az esőben, a lisszaboni gép most ér földet,
ne jöjjön nekem senki a tényekkel.

Mikor én az idővel társalkodom.
Meg a titokzatosan fénylő térképekkel.
Torkomon akadna az a sok száraz,
fullasztó vers, lókeksz.
Egy nyár, két nyár, lesz-e még nyár?

Szeretni nem divat már.
Istenem, hány búcsúzást adsz,
míg egyetlen találkozást? Az utasok már
a poggyászukért tülekednek, az óriásszíjak
túl gyorsan forognak, keringek körbe-körbe,

már egyedül forgok, nem vesz le senki,
nem jött senki értem, itt maradok
a tekergő kígyó-síneken örökre.
Kezdetben mennyi mindenünk van!
De nekünk ez nem elég, keresünk

nyugtalanul, míg rátalálunk valamire,
ami elpusztít mindent, visszamenőleg
és előre. A puszta földdel tesz egyenlővé.
Ne félj. Nem hallatszik, mikor a szív
gondol a szívre, és Pessoának is

hideg pacalt szolgáltak fel egy időn
és téren kívüli étteremben szerelem helyett,
                                 pacalt hidegen.