Zságot András

Zságot

Van egy kakasom, Zságotnak hívják.

Egyszer Zságottal elmentem kirándulni a Balaton-felvidékre.

Vittünk magunkkal szendvicset és mindenféle magot, főleg kukoricát.

Épp a Balaton-felvidék közepén jártunk, amikor megéheztünk.

– Zságot – szóltam a kakasomhoz –, ha látunk valahol egy tisztást, akkor ott lepihenünk és meguzsonnázunk.

Zságot egy óriás termetű kakas, és ugyanazon a napon született, amelyiken én.

Egyszer Zságot talált magának egy tyúkot, és napokig nem jött haza.

– Nem baj, Zságot – gondoltam magamban –, ha nem jössz haza, akkor nem jössz haza.

Zságot nem jött haza, én nagyon szomorú voltam, és időm jó részét olvasással töltöttem.

Olvasás közben komolyzenei lemezeket hallgattam, de Zságot még mindig nem került elő.

Az olvasás és a komolyzenei lemezek hallgatása után kiálltam a kertkapuba, és kiáltoztam:

– Zságot, Zságot! Gyere haza!

Zságot tizenkét éves volt, amikor a szomszédom észrevette, hogy Zságot furcsán jár.

Szólt is nekem a szomszédom.

– Láttam Zságotot, nagyon furcsán jár. Lehet, hogy elütötte egy autó. El kellene vinni az állatorvoshoz.

– Semmi baj nincs Zságottal – mondta a rendelőben az állatorvos, miután megvizsgálta kakasomat. – Többet kell vele foglalkozni, mindennap fürdesse meg, hogy a baktériumok ne szaporodjanak el a testén.

Az állatorvos tanácsát megfogadtam, és Zságot szinte egyik napról a másikra szeplőssé vált.

Zságot, a kakasom néha nagyon előkelően viselkedik. Vendéglőbe, táncmulatságba nem vihetem el, mert azért kakas ő, de otthon, szűkebb baráti körben a legszigorúbb etikett előírásainak egyedül ő felel meg. Tudja, hogy kell bort tölteni, tudja, milyen gesztusok kerülendők beszéd közben.

– Zságot, gyere, elmegyünk a kutyamenhelyre – szóltam neki egy szerda délután.

A kutyamenhely bejáratából legalább ötszáz kutyát láttunk, de megváltottuk a belépőjegyeket, és besétáltunk a kapun.

– Ezek a szegény kutyusok, látod, Zságot – mondtam a kakasomnak –, már alig élnek. A legtöbb tehetetlenül fekszik a ketrecében. Legszívesebben hazavinnék öt-hat kutyát innen, de félek, hogy otthon, egy óvatlan pillanatban, felfalnak téged.

Zságot csecsemőkorában krumplit hámozott a hokedli alatt. Ha a nagyapám belépett a házba, Zságot gyorsan bebújt az ágy alá, ahol gyerekkori játékaim, a kukoricabábuk hevertek. Nagyszüleim rendszerető emberek, a nagyapám például katonatiszt volt. Nem tűrik, hogy állat lépje át a házuk küszöbét. Ha falun nyaralunk a kakasommal, ő folyton a ház körül őgyeleg, nem kíváncsi a disznókra, a lovakra és a kacsákra.

Zságot beszélt rá, hogy a gimnázium elvégzése után iratkozzak be a jogi egyetemre. Azzal érvelt, hogy a jogi egyetemen biztosan megismerkedek egy olyan nővel, akivel aztán az egész életem boldogan, megelégedetten telik. A jogi egyetem öt éve elrepült, és én már hosszú-hosszú hónapok óta ülök Zságottal egy fűtetlen szobában, senki nem néz felénk.

Egyszer nagyon kikapott Zságot. Édesanyám holtfáradtan jött haza a könyvtárból, Zságot pedig nem segített neki semmit, tévét nézett.

– Ha még egyszer meglátom ezt a rusnya kakast, elvágom a nyakát – mondta édesanyám.

Kiskorunkban édesanyám Zságotot talán még szeretetteljesebben pátyolgatta, mint engem.

Zságot apját nem ismertem, az apám nevelte őt, de az apám egyéves korom körül kivándorolt Nagy-Britanniába, mert tájképeket akart festeni, és szobrokat akart faragni fából, és azt mondta, hogy Magyarországon meghalt a képzőművészet.

Zságot apja is kénytelen-kelletlen Nagy-Britanniába utazott.

Egyszer, fél éve, láttuk Zságot apját a televízióban, természetesen archív felvételen, mert gondolom, jó tíz éve meghalt már. Épp egy vidám műsorban zsonglőrködött, és artistaszámokat is bemutatott.

Zságot elveszi minden önbizalmamat. Ha kettesben vagyunk, nem csinál semmit, heverészik, néha felkel, és a szobában körbejár, aztán lefekszik. Unatkozik Zságot mellettem, és ő sose próbál felvidítani, mindig én találok ki valamit, mivel töltsünk egy-egy szombat délutánt. Egyik szombat délután levettem a könyvespolcáról a Világtörténelmi Lexikont. A könyv minden egyes oldaláról kiválasztottuk közösen azt a történelmi személyt, akit a legszimpatikusabbnak találtunk. Amikor a könyv végére értünk, összegyűlt egy sereg név, ezeket is versenyeztettük, fogytak-fogytak a nevek. A döntőbe ketten jutottak, I. (Földnélküli) János (volt angol király) és IV. (Rettegett) Iván (volt orosz cár). Végül I. (Földnélküli) János győzött.

Zságot, amikor úgy tartja a kedve, elsétál a Margitszigetre, és gyakran bemegy az uszodába is. Zságot alacsony, ingyen besurran a női öltözőbe, ha valaki feltűnően mustrálja, gyorsan pamaccsá gömbölyödik, és begurul a sarokba. A női zuhanyozóba is gyakran bemegy Zságot, töpreng, nézi a nőket, odasimul hozzájuk, észrevétlenül megfogja a lábukat, a bokájukat. Pamaccsá gömbölyödik, beugrik az ötvenméteres medencébe, keres magának egy harmincöt év körüli nőt, ha a nő háton úszik, akkor a hasára, ha nem, akkor a fenekére ül a kakasom, és nézi-nézi az úszó nőt.

Zságot nem szatír, de nem is prűd.

Ha Zságot fest, nem szabad hozzá szólni.

Ha Zságot vasal, akkor rádiót hallgat; ha mosogat, akkor fütyörészik; ha nagy ritkán tapétázza az előszobát, akkor berregő hangot ad ki a csőrén (utánozva unokahúgom lakásának csengőjét).

Zságottal nem jó együtt élni. Mindig járkál a lakásban, egy perc nyugta sincs, szagolgatja a szoba sarkait, sáros lábbal felmászik az ágyra, az íróasztalomra, összesározza a füzeteimet, lapjaimat.

Mindketten dolgozunk. Előbb én helyezkedtem el a selyemiparban, s ő már évek óta a vágóhídon dolgozott, amikor egyszer, egy este, így panaszkodott:

– A régi szakemberek mind nyugdíjba mentek már, a fiatalok zöme nem fogja meg se a malac farkát, se a bika szarvát. Legszívesebben én is elmennék máshova. Elegem van abból, hogy mindennap bikák szarvát kell fogdosnom.

– Miért nem jössz el a selyemiparba?

– Selyemipar, selyemipar. Mindenki menekül a selyemiparból. Nálunk is legalább kétszázan dolgoznak, akik nemrég még nálatok voltak. Nincs jövője a selyemiparnak.

– Legalább próbáld ki – biztattam a kakasomat –, itt nem nézi le senki a kakasokat, itt örömmel dolgozik mindenki, segítik a dolgozók egymást, a kezdő hetek alatt elsajátítja a szakma fortélyait.

Zságot unszolásom után eljött hozzánk a selyemiparba, de néhány hónap múlva valami jelentéktelen dolog miatt összeverekedett az egyik munkatársával, s másnap fel is mondtak neki.

Zságot, amikor Brazíliában jártunk, nem hitte, hogy ott is élnek kakasok. Elvittem egy kakasviadalra, de amikor elmentem vécére, egy szakállas brazil betette Zságotot egy vászonzsákba. Hónapokba telt, míg megtaláltam a kakasomat, egy brazil nyomortanya kellős közepén fekete gyerekek játszottak vele. Hívtam a rendőrséget, és megmentettem a lecsúszástól Zságotot.

Zságot egyszer felakasztotta magát a meggyfámra, de résen voltam, és a fulladás előtt elvágtam a függesztőkötelet.

Élnek barátaink minden kontinensen, a világ legérdekesebb országaiban. Ha kedvünk tartaná, végiglátogathatnánk minden barátunkat, Kanadától Ausztráliáig. Többen hívtak, de Zságot nem szeret utazni idegen országba, gátlásossá válik, nem mer a szárnyával csapkodni, nem mer kukorékolni.

Egyszer magányomban kétszáz kakast vásároltam a piacon, és betettem őket nagyapám házának tyúkudvarába. Nyár volt, forró vidámság, hajnalig mulatoztam Zságottal és a kétszáz kakassal. Hajnalban a szokott kakaskukorékolás véget vetett a jókedvnek, aludni tértem Zságottal, de azt hiszem, a tyúkudvar kétszáz kakasa is elaludt, a többség már éjfélkor le akart feküdni.

Néhány nap múlva szélnek eresztettem a kétszáz kakast, de egyikkel-másikkal Zságot tartja a kapcsolatot, s máig emlegetik a vidám éjszakát nagyapám tyúkudvarában.

Megismerkedtem egyszer egy nővel. Kiderült, hogy a nőnek van egy tyúkja, s azt is Zságotnak hívják, mint az én kakasomat. Szívesen összeköltöznék ezzel a nővel, de addig nem teszem, míg az én Zságotom nem ismerkedik meg a nő Zságotjával. Ha a két Zságot között harmonikus lesz a kapcsolat, biztos, hogy mi ketten is nagyon szeretjük majd egymást.

Zságot előbb meghal, mint én. Már azon is csodálkozunk, hogy ilyen sokáig élt. Naphosszat álmodozik, az tartja benne a lelket. Remélem, nem hal meg még hosszú-hosszú évekig. Ha meghal, egyedül maradok, nem tudom, mihez kezdek majd.

Az általános iskolában még csodálkoztak a tanárok, hogy nekem van egy kakasom, aki mindig elkísér az iskolába. Amikor gimnáziumba kerültem, már mindenki tudta egyetlen barátom nevét, Székesfehérvár kis város, hamar híre megy ott mindennek, Zságotot magam mellé fektettem a padra, nem zavart senkit, de mégis velem volt.

Alig foglalkozom mással, örökké csak önmagammal, s ha Zságotot egy-két hétig nem látnám, tán nem is hiányozna. Érzem, hogy napról napra komorabb vagyok, öt évvel ezelőtt Zságottal még egy nyarat átcsavarogtunk.

Szerencse, hogy Zságot velem él, szerintem más ember nem tudná elviselni a rigolyáit. Más már rég elűzte volna Zságotot a helyemben.

Somogy megyei barátaim mesélték, hogy ott a ludakat, kacsákat úgy öli meg a gazda, hogy belefogja a markába a lúd vagy a kacsa fejét, és elhajítja a testet. A test repül-repül, de a fej a gazda kezében marad. Zságot csodálkozott, de nem szólt semmit, amikor ezt hallotta.

Egyszer egyébként megkértem Zságotot, hogy szerezzen nekem egy tyúkot, én nem mertem lemenni az utcára és leszólítani egyet, Zságot készséggel vállalkozott, s harmadnap három tyúk sorakozott a díványom mellett, szebbnél szebbek, erősebbnél erősebbek, vonzóbbnál vonzóbbak voltak.

Mindhárom tyúkot a díványomra fektettem, és természetesen én magam is ott maradtam. Csodálatos volt tyúkokkal szeretkezni, szerintem Anett – Zságot egy régi szerelme – is megérezte, milyen jó egy baromfival hálni, azért maradt évekig mellette.

Tudom jól, hogy Zságottal hónapokon keresztül igen cudarul bántam, nem volt egy pillanatnyi öröme sem, csak vég nélküli szenvedések.

Akárhol voltunk, folyton azzal szomorítottam, nincs szükségünk egymásra, és többször csodálkoztam, miért tipeg mellettem, miért nem fordul sarkon, s hagy el örökre.

Most, amikor nincs mellettem, felidézem a kakasomat, ő csak néz meleg, bánatos szemével, és tekintete legmélyén a szeretet csillog.

Nagyon köszönöm Zságotnak az ötven mézes puszedlit, ezeket saját kezével formázgatta tavaly.

Félek minden szilvesztertől. Az utóbbi két év szilveszterét egyedül töltöttem, nem Zságottal. Két éve otthon rostokoltam, ő a Duna-kanyarban, tavaly ő otthon, én a Belvárosban, Pesten. Idegfeszítő órák voltak.

Lehet, hogy most a télen el is hagy engem, s hosszú évtizedekig nem látjuk majd egymást.

Lehet, hogy addig felém se néz majd, míg a Föld összes lakosát meg nem nevettetem egy világraszóló, boldog versikével.

Már most tanakodom, keresem a kulcsot, hogy a versike közelébe jussak, próbálgatok mindent, járom az utcákat, az erdőket.

Kisorsolom a szobámban különböző módszerekkel, milyen élet vár rám, s általában a boldog jövőt mutatják a viaszbábuk.

Költözni készülök, dél felé veszem az utamat, hogy majd egyszer, erőmet megfeszítve, elutazzak északra.

Ám előtte még Zságottal megegyezem: lehet piszkos a tolla, lehet fekete a csőre, lehet rossz a kedve, lehet lázas, lehet beteg, ám ha egyszer meglátom, hogy hazudik egy barátjának, akkor óriási pofont adok neki. Zságot erre bólintani fog, s olyan gyönyörűen kukorékol ezután, hogy a nap előbukkan a felhők közül, és vidám lányok futnak a tavak partjára, hogy megmártózzanak a hullámokban.