|
|
Botrány és hangos siker Peter Maxwell Davies: Resurrection Az őszi fesztivál operaboomja idén a záró hétvégére esett: szombaton mutatkozott be a - Pepsi Szigeten kirobbanó sikerrel játszott - Resurrection a Thália Színház közönsége előtt. S lám, a fülnek is, szemnek is vad, féktelen és idegborzoló produkciót lenyűgözve figyelő nézőtér, tele szakmabeliekkel és középkorú, sőt hatvanas éveiket taposó értelmiségiekkel, éppoly zajos tetszéssel fogadta az előadást, mint a nyári "szigetesek" nem kifejezetten operacentrikus érdeklődésű tábora. Sir Peter Maxwell Davies botránydarabnak elkönyvelt egyfelvonásosa Kovalik Balázs rendezésében tehát folytatta budapesti diadalútját, és ki tudja: hátha épp a fesztivál nyilvánossága révén jut el majd más helyszínekre is. Megszondázni a közízlést, mit bír el gúnyból - tabudöntögető szabadszájúságból operaszínpadon. Horgas Péter elmés, sokféle szimbólumot tiszteletlenül parafrazeáló díszlete (melyben a keresztény háromszög jelkép éppúgy szerepel, mint az ószövetségi Jákob lajtorjája) és Benedek Mari mindenféle extremitást (a tévébeli Simpson család szín- és formakultúrájától a távol-keleti istenszörnyek fantasztikus öltözékornamentikájáig) szellemesen ötvöző jelmezegyüttese hol sokkol, hol nevetésre ingerel; mindenesetre a tervezők leleményén múlik, hogy a produkció már pusztán látványelemei révén is borotvaélen táncol a rafinált eredetiség és a bárdolatlan obszcenitás között. De a néző igazi dilemmáját a színpadra állítás koncepciója váltja ki: Kovalik visszataszító világba kalauzol, amitől szívesen elzárkóznék az ember, csak éppen képtelen rá. Muszáj szembenézni vele, mert dühítően ismerős, minthogy talaja, légköre, eszement figuráinak hátborzongató "morálja" hajszálra egyezik a mi napi valóságunkkal. És mert mindaz, ami a színpadon folyik, mágikus erővel vonzza a tekintetet, hiszen Kovalik nemcsak partitúraolvasásban eminens, hanem az emberi psziché rejtelmeiben is alaposan tájékozott. Vastagon malackodik, ám egy másodpercre sem naturalista, s a cselekménynek olyan szenzációs koreográfiát és száguldó tempót diktál, hogy elementáris műélvezetben van részünk, miközben pubertáskori kíváncsisággal a kukkolás technikáját gyakoroljuk. Szó se róla, Kovalik kíméletlenül diagnosztizálja korunk nyavalyáit és nem csomagolja ostyába a keserű pirulát. Viszont operarendezés címén színházat csinál európai minőségben, és énekeseit helyzetbe hozza - nemcsak muzsikusi mivoltukban, hanem színpadi egyéniségekként is! Rendkívüli teljesítményekre sarkall tehetséges pályakezdőket (Sólyom Nagy Máté, Simon Krisztina) és vidéki társulatokban megedzett repertoárénekeseket (Molnár Anna, Ürmösi Imre), partnerkapcsolatba állít régizene-specialistákat (Bárány Péter, Rácz Márton) és rocksztárt (Novák Péter), chippendale-fiúknak álcázva küldi színre a rézfúvós szekciót és jelmezbe bújtatja a fejkendős, fülbevalós karmestert (Kesselyák Gergely). Temérdek teendője közepette csak azt nem vette észre, hogy a szöveg - Varró Dániel bravúros magyarításában - legfeljebb töredékeiben érvényesül, mert hiába kap az énekes mikroportot, ha a zenekar majdnem egyfolytában bömböl. A zenével egyébként, töredelmesen bevallom, nem tudtam mit kezdeni. Közhelyesnek találtam, s bár ironikus idézőjelein - így a Rheingold-kincs motívumán is - jót mulattam, nem hiszem, hogy Peter Maxwell Davies operaszerzőként ezzel a művel bérel helyet magának az ezredforduló törzsrepertoárjában. Ha mégis tévednék - ami mindenkivel megeshet -, az kizárólag a magyar kortárs operák számlájára írandó. Mert aki egyetlen év leforgása alatt olyan maradandó értékekkel találkozhat színpadon, mint a C'est la guerre (Petrovics), a Négy utolsó szín (Bozay) és a Vérnász (Szokolay), s egy hónapon belül két olyan jelentős zenedráma koncerttermi ősbemutatójának részese lehet, mint A gyáva (Láng) és A gólyakalifa (Gyöngyösi), az rendesen el van kényeztetve. És az említettekhez képest a Resurrectiont egy érdemes mester mutatós etűdjének tartja. Tréningezésre való ujjgyakorlatnak. Kerényi Mária http://www.maxopus.com/ |
|